A határvidék mocskos árulásai - Vad banda

„This is why frontier life is so difficult. Not because of the Indians or the elements but because of the idiots.”

Bár a fenti gondolat egy másik westernből, a Csontok és skalpokból (Bone Tomahawk, 2015) származik, úgy éreztem, tökéletesen illik a Vad bandához (The Wild Bunch, 1969) is. És ebből talán az is érződik, hogy sosem voltak a kedvenceim ezek a Vadnyugaton játszódó filmek; bár vannak kedvenceim közülük, és néha elkap a hangulatuk vagy a mondanivalójuk, mégsem éreztem soha közel magamhoz a zsánert. Ebben talán nem kevés szerepe van annak, hogy nő vagyok, és talán azért találtam annyira találónak a fenti idézetet, mert azt a film egyetlen központi nőalakja mondta és tökéletesen leírja azt a helyzetet, amiben neki léteznie kell ebben a szélsőségesen férfiközpontú világban.

A Vad banda ugyanezeket az érzéseket idézte fel bennem, csak még végletesebben. A filmben gyakorlatilag nincsenek női karakterek, csak egy-egy figura tűnik fel, gyakran szöveg nélkül, de pontosan behatárolta, milyen lehetőségek álltak a nők rendelkezésére. Feleség és anya a városban, akik ugyan tüntethetnek az alkoholfogyasztás korlátozásáért, de bármikor a frontok közé ragadhatnak a nagyon is iszákos férfiak fegyverpárbajában. Vagy lehetnek falvakba ragadt lányok, akiktől elvárják, minden kilátás nélkül várják a férfit, aki talán egyszer hazatér; de ha megunja a várakozást és egy jobb(nak tűnő) lehetőséget választ, alakítani akarja a sorsát, akkor is a féltékenység áldozata lehet a férfiak összekacsintásának kereszttüzében. Vagy lehet egyszerű prostituált, akire még ennyi gondolatot sem áldoznak, hanem egyszerűen lelövik. Nem túl inspiráló jövőképek, de sokat elárulnak arról, milyen volt az élet akkoriban, és talán arról is, hogy egy férfiak uralta világban hol van a nők helye. Nagyjából sehol.

Egyedi fűszerkeverék akciófilmhez - Total Recall

Amikor először láttam a Total Recall - Az emlékmást (Total Recall, 1990), valamikor tinédzserként, nem úgy tűnt, mintha túlságosan adna a nüanszokra. Inkább egy tipikus ’80-as évekbeli akciófilmnek látszott, ahol a tökös főhős lezúzza az ellent és megmenti a világot, vagy legalábbis a Marsot. És ez a benyomásom nem is igazán változott, egészen az utóbbi pár évig. De ezektől a gondolatoktól nem kezdtem el máshogy értékelni, mint egy remek akciófilmet; inkább csak úgy tekintek rá, mint amit megszórtak pár jól kiválasztott fűszerrel: érdekesebbé teszik az összbenyomást, de nem nyomják el az eredeti ízeket.

"Sorry, Quaid. Your whole life is just a dream."

 

A film Philip K. Dick egy novellája (We Can Remember It For You Wholesale; magyarul: Emlékmás, in. Különvélemény, Szukits, 2002) alapján készült: mint a szerző sok más írása ez is az identitás, a valóságérzékelés és a tudatmanipuláció kérdéseivel játszik el, végig lebegtetve, valóban megtörténtek-e a leírt események. Ugyanezen kérdéseket az adaptáció is felveti; a történet bevezetésében valóban vannak bizonytalanságra okot adó jelenetek: Lori (Sharon Stone), a főszereplő, Quaid (Arnold Schwarzenegger) felesége, kétértelmű gesztusokkal operál, de más szereplőktől, így munkatársaktól is kapunk érdekes pillanatokat; a Rekallnál történő beültetés előtti kérések egy az egyben megfeleltethetőek a később megvalósultaknak (titkosügynök-küldetés; idegen faj és berendezése; kék ég a Marson), de a főhős szerelme, Melina (Rachel Ticotin) is ebbe a fantáziába illik. A történet egy pontján még egy pszichológus is belép a történetbe, hogy meggyőzze Quaidet, éppen kiég az elméje (vajon a Mátrix innen vette a piros kapszulát?), de végül innen sem kapunk egyértelmű válaszokat. Hogy ez a szál mégsem lesz kellően hatásos, azt leginkább két dolog okozza: a film tempója és stílusa, valamint a szereplőválasztás.

Izmok és kardok - Conan, a barbár

Igazi trash filmet, olyat, ami annyira rossz, hogy már jó, nehéz készíteni. Rengeteg borzalmas film készül minden évben, de ezeknek az élvezeti értéke nagyon kevés, mert nincs meg bennük a szórakoztató faktor. Szándékosan ritkán sikerül, a rosszat nagyon nehéz becélozni, bár John Waters vagy Russ Meyer esetén gyakran emlegetik, hogy a camp-jelleg tudatos döntés eredménye (Joel Schumacher Batman-folytatásai esetén is egységes, bár megkérdőjelezhető stíluselemeket láthatunk). Sokkal valószínűbb, hogy a humor pont a komolyságból fakad: az alkotók nem a nevetségességet célozták meg, csak ilyen-olyan okokból ez sikerült. És néha vannak olyan filmek, amik tele vannak hamisítatlan trash-elemekkel, és bár néha átcsúsznak a nevetségességbe, mégsem lehetetlen komolyan venni. Ilyen a Conan, a barbár (Conan, the Barbarian, 1982) is. 

 

„Between the time when the oceans drank Atlantis and the rise of the sons of Aryas, there was an age undreamed of.”

Azért is szokatlan a végeredmény, mert az alapanyag hamisítatlan ponyva: Robert E. Howard (1906 - 1936) amerikai író Conan-novellái az 1930-as években jelentek meg és szerzőjük sajátos világképét tükrözték. Az író a helyszínen élte meg az 1920-as években az amerikai olajipar berobbanását, az ezzel járó korrupciót, ami áthatotta életét. Ebből kristályosodtak ki nézetei a civilizációk felvirágzásáról és hanyatlásáról, ennek sajátos, folyamatos ritmusáról. A képzeletbeli hybóriai kor, melyben Conan-történetei játszódnak, is ezt a felfogást tükrözik: hősei folyamatosan régmúlt civilizációk romjaiba botlanak, ahol ugyan szellemek kísértenek, de végső soron nincsenek igazán hatással világukra. Főhőse, a kimmériai barbár is a civilizáció peremén egyensúlyozik: erős és vad, mint egy állat, de tapasztalatával és természetes intelligenciájával minden helyzetből kiverekszi magát. Novellái és kisregényei szórakoztatóak, cselekményorientáltak és egyszerűek, leírásai életteliek; a „kard és varázslat” fantasy tökéletes példái.

Szokatlan romantika - Terminátor

„John Connor gave me a picture of you once. I didn't know why at the time. It was very old - torn, faded. You were young like you are now. You seemed just a little sad. I used to always wonder what you were thinking at that moment.”

Kínosan személyes leszek és elmesélem, hogy tinédzserkoromban nagyon-nagyon romantikus voltam. Nem néztem mindent rózsaszín szemüvegen keresztül, de olyannyira rá voltam függve a románcokra, köszönhetően többek között a párkapcsolat hiányának, hogy minden olvasmányomban és filmélményemben azt kerestem. A tipikus hollywoodi narratíva öntudatlan felismerésével mindig ráhibáztam, melyik szereplőknek kellene összejönniük, és szurkoltam, majd ráfüggtem ezekre, kialakítva belőlük valami képet a kapcsolatokról – amit aztán az élet később szépen felülírt. De miért mesélem ezt el az 1980-as évek egyik legsikeresebb akciófilmje kapcsán? Nos, nekem a Terminátor – A halálosztó (The Terminator, 1984) az egyik kedvenc romantikus filmem.

Szokatlan a zsánermeghatározás, hiszen nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Végső soron azonban a film magjában mégis ott találunk két fiatalt, akik szokatlan körülmények között, de egymásba gabalyodnak és mély lelki kötődés alakul ki közöttük. Hogy ez mennyiben köszönhető a stressznek és az adrenalinnak, no meg összetett pszichológiai tünetegyütteseknek, az más kérdés. Engem mégis megfogott a románc, kicsit beleszerettem Kyle Reese-be (Michael Biehn, aki később az Aliensben is meghódított), és biztosan szerettem volna Sarah Connor (Linda Hamilton) is lenni. Hogy ez mit árul el rólam, abba nem menjünk bele, de hát egy fiatal lány elméje közel sem annyira rózsás és ártatlan, mint egyesek hinni szeretnék.

Visszavágó a dzsungelnek - Ragadozó

A cikk eredetileg az SFMagon jelent meg (és szerintem az egyik legjobb írásom). Igazából az utóbbi években jöttem rá, hogy én is egy nosztalgikus néző lettem, aki gyerekkora/tinédzserkora filmjeit mindig felül fogja értékelni. Persze ennél sokkal szélesebb a palettám, de mindig szívesen térek vissza ehhez az évtizedhez - és annak hőseihez is. És ahogy telnek az évek egyre többre értékelem Arnold Schwarzeneggert is. Így a következő két hétben négy, általam klasszikusnak tartott filmjéről is lesz bejegyzés. A Ragadozó (Predator, 1987) nem került be az 1001 film válogatásába, de attól még látni kell.

* * *

„You’re one… *ugly* motherfucker!”

Mi sem mutatta kis hazánkban leginkább egy karakter popkultúrai beágyazottságát az 1990-es években, mint hogy regény készült belőle. No, nem a hamis Predator-logó alatt megjelent Valhallás „klasszikusokra” gondolok, hanem az olyan abszolút nyúlásokra, mint a Malcolm M. Webster (akinek eredeti nevét, bár próbáltam, nem tudtam kideríteni) nevével fémjelzett Idegen-széria. Szóval megpendített valamit a néplélekben, ez tény. Bár én jóval később, már tévében láttam, a Predator nekem is a kedvenc mozis szörnyemmé vált – persze csak az alien után.

 „I ain’t got time to bleed.”

 Mi is lehet a siker titka? A csúcsformában lévő Schwarzenegger és tesztoszteronnal dúsított társai? A faék egyszerűségű sztori egy balul sikerült küldetésről? Az emlékezetes szörny-dizájn? A hangulatos zene? Valószínűleg ez mind együtt, azzal kiegészülve, hogy talán a legfogékonyabb korban ért sokakat: a videózás, majd a kereskedelmi tévézés hajnalán sokan pont tinédzserek voltunk, és mikor szerez az ember kedvenceket, ha nem ekkor?

Brit képeskönyv egy sosemvolt magyar grófról - Az angol beteg

Az angol beteg (The English Patient, 1996) újranézése után próbáltam kitalálni, hogy vajon a Miramax remek lobbizása mellett mi vezetett arra, hogy ez a film legyen az Amerikai Filmakadémia szerint 1996 legjobb filmje. Abban az évben újabb csúcsokat ostromoltak a blockbusterek: jött A függetlenség napja (Independence Day, 1996), A szikla (The Rock, 1996), a Mission Impossible (1996), a Sárkányszív (DragonHeart, 1996) – természetesen ők nem kaphatnak díjakat, hiszen ezen filmek művészi értékét nem értékelik túl magasra mértékadó körökben, noha sikeres franchise-okat indítottak vagy éppen a technikai fejlődés mérföldköveit fektették le, és a mai napig emlékszünk ezekre. A nagy európai filmfesztiválokon a Titkok és hazugságok (Secrets & Lies, 1996; Arany Pálma, Cannes), a Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flint, 1996; Arany Medve, Berlin) vagy a Michael Collins (1996; Arany Oroszlán, Velence) nyert: ezek túl brit vagy éppen túlságosan merész alkotások az Akadémia ízlésének. Akkor mi maradt? A Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Jerry Maguire, 1996) vagy a Fargo (1996) a mai napig hivatkozási pontok, ehhez képest Az angol beteg nyert, amit szerintem a legtöbben meg sem néznek. Miért érdemes egyáltalán említeni az 1001 filmek között?

Az alapanyagot Michael Ondaatje Booker-díjas regénye szolgáltatta, aminek alapját Almásy László utazó, Afrika-kutató élete jelentette. A tényeket a regény és így a film is meglehetősen lazán kezelte: feltételezett homoszexualitása miatt nemigen bonyolódott volna férjes asszonyokkal szerelmi kalandba, a halála körülményei sem hasonlítottak, és bár a német haderőben betöltött pozíciója ismert, az nem vág össze a filmben ábrázoltakkal. Mindazonáltal úgy tűnt, legalább a személyiségéből átemeltek valamit, a sivatag szeretete, a tudományhoz való hozzáállása legalábbis erre utalt (bár azt kétlem, hogy a valódi Almásy ennyire mulya lett volna).

A fentiek inkább csak a történészeknek fontosak, mert a film fókusza, meglepő módon egyáltalán nem a tudós alakja, hanem a romantika. A szerelmi szál, bár kétségkívül költői, nem túl izgalmas: a kapcsolat kialakulása lassú, mely alatt elég idő jut a karakterek megismerésére, de konfliktusuk nem volt sem igazán fontos, sem átélhető. A férj alakja végig skiccszerű maradt, csakúgy, mint a szakítás alapját képező házasság, így a szerelmi háromszög billegett, mert nem éreztem az ellentétes erejű vonzásokat. Bár ezt adta volna az nagy eposz kötőszövetét, meglepően súlytalan maradt, pusztán esztétikum. Hihetnénk azt, hogy a rendező, Anthony Minghella ezzel le akarta bontani a zsáner kliséit, de a film felépítése, a művészi eszközei alkalmazása (különösen a fényképezés és a zene) ezt egyáltalán nem sugallja. Helyette az izgalmakat a második világháborús részek szolgáltatták.

Félelmetes drúgjaink - Mechanikus narancs

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Igazából kicsit rövid, ezer dologról lehetett volna írni a film kapcsán. Talán még egy dolgot megemlítek azzal kapcsolatban, Stanley Kubrick milyen zseniális vizuális történetmesélő. A mai napig lenyűgöz az a jelenet, ahogy Alex lelepleződik a film vége felé, hogyan használja fel a zenét (a Singin' in the Rain dallamait) a rendezés arra, hogy lebuktassa a korábbi elkövetőt, nem rágja a szánkba a megoldást, de minden ott van a képekben és a hangokban, különösen az áldozat arcán.

Disclaimer: Mindenkinek vannak tartozásai az irodalom felé, nekem az egyik ilyen Anthony Burgess Gépnarancsa. Emiatt adaptációs szempontokról egyáltalán nem lesz szó a cikkben.

Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a legtöbb történet főszereplője fejlődik, alakul, egy felismerhető fejlődési útvonalat jár be. Elindul valahonnan és eljut valahová; ez lehet pozitív vagy negatív irány, de van valami irány. És mit kezdünk azokkal a főszereplőkkel, akikre ez nem igaz? A legutóbbi példa erre mondjuk Paddington: az ő kedvessége a körülötte lévőkre hat, ő viszont nem változik. És ilyen karakter Alex DeLarge is: a film egyik legnagyobb pofonja volt számomra, hogy ugyanott fejezte be, ahol elkezdte. De személyiségfejlődés helyett inkább azt látjuk, hogyan kezeli személyét és életét a társadalom egésze.

A Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971) minden idők egyik legjobb karakterbemutatásával kezdődik: Alex DeLarge ül a bárban, tekintetében ott munkál a veszély, de még visszafogja magát, közben Henry Purcell II. Mária királynő halálára íródott miséjének elektronikusan eltorzított változata szól. És már mindent tudunk a figuráról, a környezetről. Majd megnézhetjük Alex történet oda-vissza: ugyanazok az elemek ismétlődnek a hajléktalan férfival, a csapaton belüli harcokkal és a vidéki ház megszállásával, csak az irányuk más. Úgy tűnik, főszereplőnk csak zuhan: először a börtön, majd az erőszakosságát kigyógyító kezelés, ami kiveszi a kezéből az egyetlen megküzdési mechanizmust, amit ismer, végül az öngyilkosság. Mindez azonban csak látszólagos, mert Kicsi Alex nem változik, lélekben erőszakos és szexfüggő marad, csak nem tudja ezt megélni. Így lesz a film zárása egy hideglelős pillanat: mert nem csak, hogy visszakerültünk oda, ahol elkezdődött a fiú története, de ráadásul még hivatalos megerősítést is kapott az életéhez.

Humbug mese – A legnagyobb showman

Dórinak

Mindig is ellentmondásos viszonyom volt a musicalekkel. Bár hajlamos vagyok elrévedezni a zenék szárnyán és lelkesedni a látványos érzelmekért, koreográfiákért és jelmezekért, ezek sokszor nem kárpótolnak a cselekmény felületességéért és esetlenségéért. Két énem gyakran küzd is egymással, mikor egy-egy filmet vagy színházi előadást nézek – ezt anno meg is örökítettem A nyomorultak szabadtéri előadása kapcsán. A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017) esetén azonban nem volt veszélyben a lelkem. A szellemi épségem azonban annál inkább.

P. T. Barnum kétségkívül izgalmas és egyedi élettörténete vászonért kiált, de a valóság közel sem olyan felemelő, mint amit egy modern feldolgozástól elvárnak. Több cikkben is feldolgozták megtévesztésben, átverésben és elnyomásban gazdag történetét (ajánlom a Smithsonian Magazine, a The Guardian, az Index cikkeit, vagy a Wikipédia bejegyzését): hogyan használt fel egy szinte teljesen mozgásképtelen rabszolganőt; hogyan varrt össze egy halat és egy majmot, hogy sellőként adja el; vagy egyszerűen „szörnyszülött” cirkuszt üzemeltetett. Ehhez képest A legnagyobb showman önmagunk felvállalásának története és a humanizmus dicsérete. A valóság és a vászon meséjének összehangolása pedig kérdéseket vet fel: ha a film meg akarta változtatni a történteket, uram bocsá’, át akarta írni a múltat, akkor miért kellett Barnum sztoriját felhasználnia? Lehetett volna egy tényleg eredeti történet, aminek pozitív felhangjai, életigenlése és humanizmusa sokkal őszintébbnek hatna, mint az átdolgozott, de meglehetősen bűzös alapanyag. Nem állítom, hogy egy adaptációnak feltétlenül szó szerint kell követnie a történelmi előzményeket, dramatizálhat, de ez a megoldás ellentmondásokkal terhes.

Orosz rulett - A szarvasvadász

1979-ben a legjobb film Oscar-díját egy orosz-amerikai acélgyári munkásokról készült három óra hosszú film nyerte. Meglepőnek tűnik? Mert nem mondtam el, hogy A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978) egyúttal egy vietnámi háborús film is volt, az egyik első mainstream alkotás, ami feldolgozta a konfliktust. Főszereplője pedig Robert De Niro, A Keresztapa II. (The Godfather: Part II., 1974) és Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) díjesője után. Azonban közel sem volt evidens, hogy ezekkel a feltételekkel valóban díjat lehet nyerni. A szarvasvadász diadalmenete nem csak film minőségének szól, hanem az álomgyári gépezet diadalmenete is.

A Universal stúdió ugyanis nem tudott mit kezdeni a filmmel. Hősei hétköznapi emberek, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi hatásvadászat, helyette húsbavágóan realista. Hogyan lehet ezt eladni bárkinek is? – kérdezhették egymástól a stúdióvezetők. Végül Allan Carrt, a „régivágású filmmogult” keresték meg, aki talán egy szívességért cserébe vagy más okból, ami már az idők homályába vész, felkarolta a mozit. „Oscar-csalija” akkoriban szokatlannak tűnt: csak egy-két moziban, főleg kritikusoknak és az Akadémia tagjainak mutatta be a filmet, limitált vetítéseken. Amikor megjelentek a kedvező vélemények és kihirdették a jelöléseket, utána került sor a széleskörű bemutatókra, hogy maximalizálják nem csak a kritikai elismerést, de a bevételeket is. A film végül kilenc jelöléséből ötöt díjra is váltott. Cinikus módszernek tűnik? Igen és valószínűleg az is. De a leckét jól megtanulta Hollywood, gondoljunk csak a Miramax és Harvey Weinstein későbbi sikereire.

De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.

A huncut fa esete - Gonosz halott

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Nem raknék hozzá semmit, az egyik leggördülékenyebben íródott cikkem. Jó volt az alapanyag.

A filmipar demokratizálódása valamikor az 1960-1970-es években elkezdődött. Egyre olcsóbb lett a nyersanyag, könnyebben hozzáférhetővé váltak az eszközök, nem kellett már nagy filmstúdióknál könyörögni lehetőségért (bár azért pénzt összekalapozni nem lett feltétlenül könnyebb). Persze nem minden műfajban működött a kis költségvetés; főleg horrorok vagy vígjátékok esetén, amikor egy doboz zsírkrétával, pár tubus technokollal, néhány üveg sörrel és pár haverral filmet lehetett csinálni. 40 éve Sam Raimi rendező maga is erre gondolt, fogta a barátait és elutazott Tennessee-be, hogy elkészítse a Within the Woods című rövidfilmjének egész estés verzióját.

A „ház az erdőben” típusú filmek talán nem voltak ismeretlenek a horror zsánerben, elvégre sok mozi játszódott elszigetelt helyeken, de a Gonosz halott (The Evil Dead, 1981) teremtette meg ennek leginkább használt (mára inkább elhasznált) kliséit. Egy csapat fiatal szórakozni, inni és szeretkezni indul a hegyek közé egy elhagyatott kis kunyhóba, ám ott összetalálkoznak valami félelmetessel, szól a fáma. Ezt a rendszert olyannyira csúcsra járatták többször is (többek között maga Raimi is a folytatásban), hogy már saját meta-paródiája is elkészült a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods, 2011) címmel. A Gonosz halott azonban még komolyan vette magát, annyira legalábbis mindenképpen, hogy komolyan vette a horror zsánerből eredő kitételeket és hideglelős szórakozást alkotott.

Ehhez pedig visszanyúlt az ősökhöz, egészen Lovecraftig. A háttértörténetül szolgáló hangszalagok, melyen egy idős tudós egy rejtélyes könyvből olvas, mely megidéz sosem látott erőket, már önmagában is kapcsolatot teremt. De később megtudjuk, hogy az a Necronomicon, a Lovecraft által kitalált fiktív, emberbőrbe kötött könyv (melyet azóta már meg is írtak), még inkább megerősíti ezt a kapcsolatot. Raimi azonban nem megy el a kozmikus horror irányába (ehhez legközelebb talán a második rész zárásában jut), és bár maguk a lények megérthetetlenek, nem ebből a megérthetetlenségből fakad a félelem, hanem sokkal testhez kötöttebb aktusból, a megszállásból.