Túlélni az űrt – Gravitáció

 Az írás eredetileg az SFmagon jelent meg. Elég lelkes voltam 2013-ban a filmmel kapcsolatban, de azóta sem vitt rá a lélek, hogy újranézzem, szóval lehet, amit írtam, annyira már nem áll meg. Mondjuk a vizuálitásában talán ma sem lehetne kivetnivalót találni.

Amikor először hallottam Alfonso Cuarón új alkotásáról, a Gravitációról (Gravity, 2013), egyáltalán nem hozott lázba. A néző könnyen megcsömörlik attól, hogy folyamatosan nagyszerűnek tűnő filmekkel bombázzák, amelyek aztán nem hoznak mást, csak csalódást. Azonban folyamatosan jöttek az izgalmas előzetesek, hírek a fesztiváli bemutatókról, lelkendező kritikák és szépen lassan azon kaptam magam, hogy ott zizeg a fejemben egy hang, hogy ezt meg kell néznem. Végül talán egy kicsivel kevesebbet kaptam, mint vártam, de gazdagabb lettem egy gyönyörködtető, mégis intelligens filmmel.

Mert azt már a kezdet kezdetén le kell szögezni: ez nem az a mozi, amit otthon, kisképernyőn élvezni lehet. Az alkotóknak sikerült végre igazán kreatív módon kihasználniuk a 3D előnyeit, a magam részéről pedig Emmanuel Lubezki operatőrnek már most Oscar-díjat adnék. A fényképezés elsőrangú, itt a látvány az egyik úr: a felhőkkel borított óceánok, a Nílus kivilágított partja, az éjszakai fény vibrálása teszik igazi élménnyé, amikor képes vagy azt tátott szájjal bámulni, ahogy a pörgő főhősnő sisakján tükröződik a Föld látképe.

Ezek a képek rögtön berántanak a történet középpontjába, ami rögvest egy bravúros snittel nyit: közel negyed órányi, vágás nélküli jelenet, ami lazán bemutatja nem csak az űrhajósok küldetését, de magukat a karaktereket is. A békés világűr, majd a pusztítás okozta káosz éles ellentétben áll egymással, és elindít bennünket azon a hullámvasúton, amely nem ereszt egészen a végkifejletig.

A jó szándék csapdájában - 12 év rabszolgaság

Az éves díjszezon kezdetén egyre-másra bukkannak elő a filmek, amik díjakra hajtanak. Életrajzok Oscarra vágyó színészektől teljes azonosulással („mintha XY-t láttam volna megelevenedni a vásznon!”). Jelentős társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, mint a rasszizmus, az intézményes elnyomás, a kisebbségek helyzete, LMBTQ csoportok élete. Nem akarok nagyon cinikus lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek feltétlenül rosszak lennének. Ezek inkább amolyan Fontos Filmek, hangsúlyozottan nagy kezdőbetűkkel. Amik szándékaikban, kivitelezéseikben nagyravágyóak, általában nagy stúdiók készítik őket, gyakran izzadtságszagúan hajtanak arra, hogy művészetnek tekintsük őket, de legtöbbször elbuknak a nagy akarásban. Részben ilyennek láttam a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) is.

A film abban az értelemben valóban minden irónia nélkül fontos, hogy egy újabb lépést tesz az afro-amerikai tapasztalatok megörökítése felé, ráadásul egy fekete rendező munkája által. A valós eseményeken alapuló történet brutális, a szabadságától megfosztott Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) rabszolgaságba kényszerítése egy nehezen elviselhető és megérthető történet. Steve McQueen rendezése bemutatja a férfi személyiségének folyamatos roncsolódását, ahogyan önazonossága, büszkesége és embersége folyamatosan apad; ráadásul mindezt nyomasztóan szubjektív nézőpontból közelíti meg. Nehéz elfelejteni, amikor a film kizárólag két rabszolga szereplőjének arcára koncentrálva mutat be egy sietős „aktust”, ami szinte az egyetlen intim jelenet a filmben; Solomon arcát, miközben kényszeredetten csatlakozik társai siratóénekéhez, mintegy elveszítve addigi minden reménységét; vagy a hírhedt akasztás-jelenetet, ahogy a férfi lábujjainak kétségbeesett táncát figyeljük, hogy eléri-e a talajt vagy megfullad a kötéltől. A fényképezés tökéletesen kapja el ezeket az erőteljes pillanatokat; az amerikai Dél párás melege sosem volt ennyire gyönyörű és nyomasztó egyben.

Az alkotó mítosza – Utazás a Holdba, A leleményes Hugo

1895-ben megmozdult a kép. A Lumière-fivérek kinematográfja hétköznapi eseményeket jelenített meg, a hatás mégis elementáris volt. A nézők megijedtek a feléjük közeledő vonattól, nézték, hogy mennek haza a gyári munkások, nevettek a megöntözött öntöző esetén. De hamarosan felmerült az ötlet, hogy használjuk mesélésre a mozgóképet. Ennek egyik első alkalmazója Georges Méliès volt.

Méliès számára nem volt idegen a mágia: kevésbé érdekelte apja cipőgyára és az abban folyó munka, de már fiatalon is szeretett rajzolni, majd sokáig bűvészként dolgozott Párizsban, saját színházában. Mindenféle trükkökkel és illúziókkal foglalkozott, így talán nem meglepő, hogy rögtön lenyűgözte a mozgókép. Közel 500 filmet készített élete során, saját párizsi „filmstúdiójában”, melyekből 200 maradt fent – a felvételek egy részét a francia hadsereg foglalta le a háború alatt (ezüstöt és celluloidot nyertek belőle, a többi anyagból pedig cipősarkak készültek), másik részét maga Méliès égette el, miután üzleti nehézségek következtében elveszítette stúdióját.

Miért fontos, hogy legyen egy jó főszereplőd - Ben-Hur, Mennyei királyság

Szeretem a történelmi eposzokat. Vonz a lehetőség, hogy egyszervolt korszakok díszletei között találkozhatunk saját problémáinkkal. Hogy ráébredünk arra, hogy a történelmi alakok is ugyanolyan emberek, mint mi. Meg egyszerűen csak jó érzés szép embereket nézni remek jelmezekben, hogy rámutassak saját sekélyességemre is. De, sajnos, nem mindegyik film lesz attól jó, mert megidéz egy érdekes időszakot. Viszont néha a rossz filmek tudják a legjobban megértetni velünk, mitől válik igazán értékessé egy másik mozi. Amikor néhány hete megnéztem a Ben-Hurt (1959), a közhelyeken túl egyszerűen nem tudtam jól szavakba önteni, miért is működik az a film. A Mennyei királysággal (Kingdom of Heaven, roadshow version, 2005) összehasonlítva azonban egyértelműen feltűnnek erényei éppúgy, mint a két filmet elválasztó közel 50 év miatti hibák. 

 

Nem akarok igazságtalan lenni, mert teljesen más a két alkotás léptéke. A Ben-Hur minden monumentalitása ellenére egy nagyon személyes történet, egy férfi útja a megbocsátás felé. Felhasználja ugyan a történelmi eseményeket és alakokat, de csak háttérként: felbukkan Jézus és Poncius Pilátus, vagy éppen a császár, de csak mellékszereplőként. A Mennyei királyság is egy férfi története, de ezt sokkal mélyebben beágyazza a történelmi alaphelyzetbe, a Jeruzsálemi Királyság és a keresztes hadjáratok korszakába. És bár a történelmi háttér adhatna keretet és célt a főhősnek, Balián lovag figurája éppen itt bukik el teljesen.

Mózes a filmes hagyományokban – Tízparancsolat, Egyiptom hercege

Mit mond nekünk egy többezer éves történet feldolgozása? Egyáltalán mond-e nekünk bármit is? Ezekkel a kérdésekkel próbáltam utólag palástolni, miért is néztem meg egymás után a Mózes történetét feldolgozó Tízparancsolat (The Ten Commandments, 1956) és az Egyiptom hercege (The Prince of Egypt, 1998) című filmeket. És hogy lelőjjem a poént, nekem túl sokat egyik sem adott át. Viszont filmkészítés szempontjából mindkét projekt érdekes: a régi feldolgozás igazi hollywood-i szuperprodukció, a kor legmagasabb standardjai szerint megvalósítva, míg az utóbbi egy elsősorban gyerekeknek készült animációs film. És rajtuk keresztül megérthetjük, hogyan működik hosszú korokon keresztül a történetmesélés, hogyan maradhatnak fent ezeréves mesék, hogyan tudják megszólítani a különböző generációkat.

Mindkét film története nagy vonalakban követi a kivonulás közismert történetét. Benne volt minden, amit elvárunk egy Mózes-filmtől: a vízből történő „kihúzás”, felnőttkor egyiptomi hercegként, a zsidó gyökerek felfedése, a szökés, az elhívatás, a visszatérés és a csapások, Vörös-tenger, a kőtáblák. Nem hibátlan Biblia-adaptáció egyik sem (aminek legnyilvánvalóbb példája, hogy Mózes tudott zsidó származásáról, a filmek azonban ennek ellenkezőjét állítják és a leleplezés indítja el szinte minden esetben a prófétává válást), de igyekszik magát mindkettő bevédeni: vagy tudományos kutatások, vagy az eredeti forrás hangsúlyozására hivatkoznak, nehogy elriasszák a hívők tömegeit. A művészi koncepciójuk nem választható el a Könyvek könyvétől, de mégsem ez volt az egyetlen megközelítés a filmkészítők részéről.

A megváltás horrorja – A passió

Lassan 17 éves ifjúságom egyik botrányfilmje A passió (The Passion of the Christ, 2004). Még emlékszem, hogy egyetemistaként ingyenes vetítésen néztük, de nem sok maradt meg belőle. Erőszakossága nem érintett meg akkoriban, és mivel keresztény sem vagyok, nem igazán tudtam csatlakozni a diskurzushoz. Egyedül azon választását tartottam jónak (a zenéje és néhány képi megoldása mellett), hogy korabeli nyelveken szólaltak meg a szereplők. Aztán el is felejtettem a filmet. A hétvégén viszont jó néhány, a kereszténységgel foglalkozó filmet megnéztem, így eszembe jutott Mel Gibson opusza is.

Az biztos, hogy A passió nem egy kifinomult, finom alkotás: brutalitása mai szemmel is durva és hatásos. És minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább horrorfilmnek tűnik. Gibson elmegy a végsőkig abban, hogy bemutassa, mit képes elviselni egy emberi test. A vér vöröse, a meggyötört hús, a korbácsoló katonák kegyetlensége mind erősíti a szadisztikus hangokat, testhorror irányába elvíve a képeket. Szintén a fenyegetést növeli a Sátán szerepeltetése: az androgün figura kísértőként jelenik meg Krisztus előtt, sápadt, szemöldök nélküli arca, az orrában megjelenő féreg, a kígyó és a kezében fogott torz gyermek (az anya és a gyermek keresztényi képének bizarr tükreként). Ha hozzáadjuk a jump scare-ket is a Júdást ijesztgető fiúk képében, vagy a halál és a bomlás ábrázolását, eszközök szintjén egy erős horrorfilmet kapunk.

Programhirdetés 2021-2025

Az előző években nem sok minden történt a blogon. Azon kívül viszont elég sok minden: lakásfelújítás, esküvő, felmondás és munkanélküliség, világjárvány, elmaradt nászút, új munka és új munkanélküliség. És halálesetek: az elmúlt bő egy évben ötüktől, közeli családtagtól, rokontól, jó ismerőstől, baráttól búcsúztam, miközben amúgy is életünk állandó részévé vált az egzisztenciális aggodalom és stressz. Nem a szokásos, hétköznapi dolgok, amikben most élünk.

Ráadásul már lassan egy éve önkéntes karanténféleségben élünk, mindenkinek megcsappant az energiája. Az elején még mindenki próbálta különböző projektekben csatornázni a szociális térben ki nem élhető és egyéb lelkesedését: sokan kovászt neveltek, új dolgokat tanultak, élvezték a szabadidőt, vagy éppen ellenkezőleg, próbálták túlélni a rájuk szakad új felelősséget.

Nálam nem ütött be kreatív bumm a többszöri munkanélküliség ellenére sem, viszont így év elején úgy éreztem, kell valami, ami túlmutat a mindennapos és állandó testetlen rossz érzéseken, amiben közel egy éve én is élek. Ezért úgy döntöttem, megpróbálok megvalósítani azt az ötletet, amit azóta dédelgetek magamban, hogy megkaptam a könyvet. Megpróbálom átrágni magam az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz listáján. Közel 25 éve nézek filmeket, az elmúlt években rengeteget (nem vagyok nagy sorozatos ember), innen az inspiráció.

Nehezítettem is magamnak: írni is kell a filmekről. A mai nappal bezárólag majdnem 300 filmet láttam már, de csak töredékükről van írásom. Szóval szép, nemes és nehéz feladat ez, egyúttal kicsit ostoba is, hiszen már most tudom, hogy van olyan alkotás, amit nem értek, miért van a listán, míg más, érdemesebbnek gondolt nincs. De hát ez a szép válogatásokban, lehet velük vitatkozni. Lesz olyan film is (rögtön a nyitányban), ami nem szerepel a könyvben, de témájában vagy más miatt érdekelt. Nem is haladok feltétlenül időrendi sorrendben, lesznek ugrások is.

Az alapot a 2019-es magyar kiadás képezi, ami már a címlapjával elborzaszt, de ezen megpróbálok továbblendülni. Szóval az elkövetkező közel 5 évben megpróbálom teljesíteni ezt a célt. A blogon új fülön gyűjtöm a cikkeket, melyek között lesznek más honlapon megjelent írások is. Hogy emellett mire lesz idő és energia, azt nem tudom; magamat ismerve egyelőre abban reménykedem, hogy sikerül a végére jutnom. Előképül és inspirációul szolgál Herczeg Márk, a 444.hu újságírója és cikke, amiben összegyűjtötte tapasztalatait, valamint az 1001 film blog, aki hasonlóan célon dolgozik, szívós elkötelezettséggel.

Remélem, csatlakoztok és találtok majd olyan filmeket, amik titeket is érdekelnek.

Egy újságíró cyberpunk hétköznapjai a Városban - Warren Ellis – Darick Robertson: Transmetropolitan

Mindig is nagyra tartottam az újságírókat, különösen az oknyomozó újságírókat. Annyira, hogy én is az akartam lenni. Ha innen nézem, tökéletes olvasmánynak tűnt a Transmetropolitan. Hogy mégis voltak kétségeim, az a tematikának szólt - O cyberpunk, wherefore art thou cyberpunk? Végül mégis meggyőzött és ebben legnagyobb szerepe a társadalmi kérdések ábrázolásának volt, nem a sci-fi kulisszáknak.

Spider Jerusalem ugyanis egy közel tökéletes főhős. Nem azért, mert annyira jó ember lenne, egy erkölcsi iránytű, akinek láttán jobban érezzük magunkat a világban. Éppen az ellenkezője: ellenszenves és erőszakos, harsány és sérült, de mégis így illeszkedik be abba a világba, amit a képregény ábrázol. A cyberpunk kiterjesztett, minden szabadságvágyunk megélésére kárhoztatott valóságának embertelensége őt sem hagyta érintetlenül, de egy valamiben végig megőrizte integritását: a hivatásában.

Az újságírói ethosz örök kérdései merülnek fel a lapokon: az emberek tájékoztatása, hogy a legjobb döntést tudják meghozni; az igazság felfedése, ha létezik egyáltalán széttöredezett világunkban bármi, ami igaz; hangot adni azoknak, akiket senki más nem hall. Jerusalem kiállása különösen felértékelődik egy olyan világban, ami már elfelejtette az oknyomozást: ahol ontják ránk a tényeket, az adatokat, a véleményeket, a hangzavarból kiszűrni a lényeget talán még nehezebb és épp ezért, még fontosabb. A pózok, a világfájdalom és –gyűlölet mögött fel-felsejlenek ezek a célok, különösen az elnyomottak melletti kiállás és szolidaritás (többek között a tranziensek történetében: Az év nyara – Árnyak között – Fenn a tetőn hármasában), mellyel párhuzamosan jelenik meg a hatalom embereivel (legyen az bármilyen kicsi vagy marginális is) szembeni kíméletlen kritika és gúny (mint a Bő lére eresztve epizódban, vagy A rohadék éve történetfolyamában).

Egy galaxissal odébb, egy minőségi szinttel lejjebb - Filippov Gábor – Nagy Ádám – Tóth Csaba (szerk.): Egy galaxissal odébb

Szeretem a kreatív ötleteket, kezdeményezéseket. Ezért is örültem nagyon, mikor 4 éve kezdetét vette Tóth Csaba szövegezésében/szerkesztésében a spekulatív fikciót különböző tudományágak felől vizsgáló könyvsorozat. Az első két kötet simogatta „társadalomtudós” énem, a következő évek kiadásai azonban kimaradtak. Ezért is örültem, amikor kényszerű otthonlétem hosszú hónapjai után, könyves események híján végre bemerészkedtem egy könyvesboltba és beszereztem a legfrissebb részt, az Egy galaxissal odébb címűt. Sajnos, kiderült, hogy a koronavírus nem csak a társasági életemnek, de ezúttal a pénztárcámnak is ártott.

A legfrissebb kötetről ugyanis az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem teljesíti vállalását. Annyiban persze igen, hogy könyv, amit kinyomtattak és kézbe lehet venni, csak nem biztos, hogy ezt érdemes megtenni. Az eredeti alapkoncepció ugyanis az volt, hogy különböző zsánerű regényeket, filmeket elemeztek a szerzők egy adott tudományterület, annak egy elmélete fényében. Tehát szinte minden esetben volt konkrét kapcsolódási pont az elemzett könyv és a tudományos tézis között; ahol nem, ott nem szabályról, inkább kivételről volt szó.

Az ötödik részre azonban mintha ezt elfelejtették volna a szerzők: a legtöbb esetben inkább tudományos ismeretterjesztő cikkeket kapunk, amik nyomokban fikciós műveket is tartalmaznak, de a konkrét kapcsolat nem minden esetben vizsgálható. A tárgyalt írások (durva közelítéssel) felében nem történik konkrét elemzés, a „tárgyalt” könyvek, filmek éppen csak háttérül szolgálnak, de semmi új információt, gondolkodnivalót nem kapunk az adott mű értelmezéséhez. Nem szeretném azt sugallni, hogy a felvetett témák nem érdekesek, de azt igen, hogy a vállalt cél nem teljesült ezeknél az esszéknél. 

De a rajongók élete nem csak játék és mese – Star Wars: Bizonyos szemszögből

A popkultúrának vannak fejőstehenei. Olyan történetek, világok, amik nemcsak túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak, de ahhoz is, hogy érdektelenek legyenek. A Star Wars is ilyen. A logóval nemcsak uzsonnástáskákat és vécécsészéket, de persze könyveket is el lehet adni tucatszám. Ezek között akad persze jó is, rossz is, de amikor egy 40 éves megemlékezést olvas az ember, mégis arra vágyik, hogy most odategyék magukat az alkotók, és ne csak a név, a marketing vigye el a hátán a kötetet.

A Star Wars: Bizonyos szemszögből esetén a szerkesztő megjelölésének hiánya intő jelként kellett volna feltűnjön, de hát óvatlan voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a könyv szőröstül-bőröstül rossz, csak olyan, mintha a gyeplőt bedobták volna a lovak közé, aztán csodálkozunk, hogy mindenki ment a maga útján. Mindenképpen kellett volna egy erőskezű valaki, aki összefogja az írókat és nem hagyja, hogy ugyanazt a két perces epizódot többen dolgozzák fel, vagy hogy ugyanaz a szemszög, mint pl. a Halálcsillag ellen repülő pilótáké, indokolatlanul sokszor kerüljön elő. Nem mellesleg egyes történetekre is ráfért volna egy komolyabb szerkesztés. Így ebből a válogatásból csak az tűnt ki, hogy aki egyébként is jó író, mint pl. Ken Liu, az nem véletlenül az.

Pont Liu novellája az egyik, ami megmutatja, mennyire jó is lehetett volna ez a kötet, ha a szerzők el mernek rugaszkodni a megszokott sablonoktól és a pátoszos jelenetektől és érzelmektől. Mert a legtöbben megmaradtak a „Birodalom rossz”-mélységű mondanivalónál, holott azért ezen már túllépett a Star Wars (gondoljunk csak a nem túl kedvelt Az utolsó Jedire, ami a mainstream vonalba is behozta ezeket a témákat). Hiányoltam azokat a szempontokat, amik esetleg megmutatják, hogy a világegyetemben nem minden fekete és fehér, a Birodalom is van, akiknek jót hozott. A Gikszer tett ezen téma irányába kísérletet, de a kivitelezés nem volt tökéletes. Viszont Doctor Aphra története, Az elsütőbillentyű tökéletesen árnyalt és érzékeny kivitelezésű, képes távolabbról pillantást venni az eseményekre, nem csak az egyértelmű szemszögekből.