Top zenék az életemből - utolsó másfél év

Nem tudom, mennyire van helye egy ilyen rövid felosztásnak, de azért kábé másfél éve úgy érzem, egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos szempontból jobb, néha nehezebb, mint korábban, de zeneileg mindenképpen sok újat megismertem. Az pedig évek múlva derül ki, mennyire bizonyultak maradandónak…

The Who – Baba O’Riley 

Szerény véleményem szerint a világegyetem legjobb száma. Egyszerűen imádom, ahogy hullámzik, ahogy változik a zene stílusa, ritmusa, mindig mást mutat meg.

Top zenék az életemből - munkakezdés

Zenei szempontból talán a legkevésbé karakteres időszakom volt ez, valószínűleg azért, mert nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ekkoriban kezdtem blogolni, cikkeket írogatni és persze dolgozni, minden kicsit átalakult – magánéleti fronton is. Igazából, ha végigtekintek ezeken a zenéken, inkább egyetem alatt szerettem meg őket, de utána hallgattam nagyon sokat.

Beatstakes – I Don’t Care as Long as You Sing

Egy véletlen találkozás az MTV klipjei között. Azóta sem hallottam mást a bandától (illetve amit igen, az nem tetszett), és csak évekkel később jutottam oda, hogy megszerezzem a zenét. Számomra hamisítatlan jókedv-muzsika, amit még az sem ront el, hogy a csengőhangom volt évekig.

2014

Teljesen szokatlan módon ez most egy énblog lesz – legalábbis nagyvonalakban. És nagyon nehéz volt rávennem magam erre a gesztusra – mert ez egy gesztus, magam felé. Ti, akik olvassátok a bejegyzésemet, talán már kialakítottatok egy képet magatokban, hogyan milyen vagyok, milyen lehetek, esetleg ismertek is személyesen. Ez az év viszont rámutatott arra, hogy én annyira nem ismerem magam, illetve az saját magamról alkotott képem nem feltétlen helytálló.

Top zenék az életemből - egyetem

Na, az egyetem az már keményebb dió volt. Egészen addig hihettem azt, hogy májer vagyok az iskolai eredményeimmel, de rá kellett jönnöm, hogy az élet sokkal, de sokkal több ennél. Viszont nagyon élveztem ezt a tanulást. Rengeteg új ember, érdekes gondolatok, nagy beszélgetések, pasik és csajok – életem egyik legjobb, legizgalmasabb, legérdekesebb korszaka. És persze, a zenében is kinyílt a világ.

Korn – Make Me Bad

Hogyan is kezdhettem volna máshogy felsőfokú tanulmányaimat, mint hogy plátóian beleszeretek egy évfolyamtársamba?! Azt hiszem, ennyire bolondul nem is szerettem senkit és hát ő nagy Korn-rajongó volt. Akkoriban bennem is több düh volt (vagy talán lelkesedés?), és tetszettek a dalaik. Párat még ma is szívesen meghallgatok, de ez a kedvencem.

Top zenék az életemből - under 18

Pár napja futás közben egy gondolat ötlött az eszembe: elkezdtem végigvenni azokat a zenéket, amelyek valami oknál fogva megragadtak bennem. Kábé az egész életemet tudnám korszakolni a kedvenc számaim mentén. Úgyhogy arra jutottam, csinálok belőlük blogot, rögtön négyet: egy a gimis éveimről, egy az egyetemről, egy a munkakezdésemről, és egy az utolsó évem alapján. És mivel szokásom az elején kezdeni, nézzük a gimnazista éveimet…

Sorrendet nem állítok, inkább pár gondolattal osztom meg őket.

Beatles – A Hard Day’s Night
A családból nem igazán kaptam zeneszeretet. Nálunk nem szólt mindig a zene, a rádió, nagyon ritkán egy-egy kazetta, főleg, ha nyaralni utaztunk a nyáron. A kevés kivétel egyike, amit otthonról hoztam, a Beatles. Anyu nagyon szereti őket, és tini lehettem, mikor adták a filmet a tévében. Beleszerettem a fiúkba, a lazaságukba, viccességükbe. A Hard Day’s Night máig az egyik kedvenc albumom, de valahol a Beatles is eddig tart nekem, függetlenül attól, később mit alkottak.

Mindennapi U-tex rizsünk add meg nékünk, Buddha! - Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Pár héttel ezelőtt nagy családi banzáj volt nálunk, ahol az asztal körül mindig előkerülnek az élet nagy dolgai. A családomban sok a földműves, és elkezdtek beszélgetni a GMO-ról. Először nem is tudtam, miről van szó, utána felhomályosítottak, hogy a génmanipulált vetőmagokról folyt a társalgás, ecsetelgették, hogy kell-e majd használni, nem kell-e, mit mond az EU. Pár hétre rá az Unió valóban döntött, a tagállamokra bízza a tiltást/engedélyezést. Ezek a dolgok forogtak a fejemben akkor is, mikor Bacigalupi nagyszerű sci-fijét olvasgattam az elmúlt hétben.

A felhúzhatós lány ugyanis egy olyan világot ábrázol részletgazdagon és hihetően, ahol a génekkel való játék a mindennapok része – mert valakinek csakugyan nem más, mint szórakozás, míg másoknak a túlélést jelenti. Ezen a Földön olyan járványok pusztítanak, melyeket valaki megalkotott – és ellenük csak olyan módszerekkel lehet küzdeni, amit a genetikusok fejlesztenek. Étel, vetőmag, oltóanyag – mindenhez a génhekkerek szükségesek, akik pedig jórészt a nagy, nyugati cégek alkalmazásában állnak. Thaiföld azonban magányos szigetként akar ellenállni a gazdasági hatalomnak és kényszernek, de az országon belül sem egységes ennek a megítélése. A legtöbb embernek azonban mindez lényegtelen, csak túl akarják élni a következő cibiszkózist vagy hólyagüszököt (a kedves Olvasó ne ijedjen meg, ezek még nem létező betegségek).

Olvasóként pedig észrevétlenül szívjuk be ennek az ismeretlen, mégis szervesen hozzánk tartozó világnak a levegőjét. Bacigalupi cseppet sem szájbarágósan, hanem ügyesen adagolja az információkat. Itt egy kis darab, ott egy másik, és az olvasóban tűéles kép alakul ki arról, hogyan is jutott ide a civilizáció. A legjobb az egészben pedig az, hogy teljesen hiteles a kirakott ábra, a jelenlegi apró jelek alapján könnyen kialakulhat akár egy ilyen társadalom is. A szerző pedig nem ítélkezik, csak bemutat, ránk bízza, mit tartunk meg az olvasottakból.

De persze nem csak történelmi tényeket tudhatunk meg, de megismerhetjük a thai-ok országát is. A leírások plasztikusak, ott érezhetjük magunkat a piacokon, a gátak mentén, de akár a gyárakban, lakásokban is. De velünk van a nyomasztó atmoszféra, a korrupció démonai, az elnyomás, amelyben az egyszerű ember csak túl akar élni, mert már nem látja át, hol szerepel ő a nagyok játszmájában. A regény nagy erénye, hogy nem a hatalom birtokosainak szemén át látjuk az eseményeket, hanem egyszerű polgárok, a „környezetért” küzdő karhatalmiak, egy külföldi kalóriadémon vagy éppen egy új ember, egy felhúzhatós lány. Különböző nációk és különféle emberek, így kapunk egy általános képet, milyen is lehet ebben a világban élni.

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 

Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.

Világháború abszurdban - Színház: Švejk

Valahol érdekes, hogy már a második, az első világháborúról szóló műről találok írni egy héten belül. Pláne, mivel két oldalról fogják meg a dolog végét: Remarque műve inkább magasztos, míg Jaroslav Hašek inkább az abszurd végéről mutatja be a háborút. No, és persze ez utóbbi nem áll távol Bodolay főrendező úrtól, a szegedi színház nagy emberétől. Mert szereti a végletekig húzni a határokat. Szerencsére ez most nem ment az érthetőség rovására.

Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút.

Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.

Memento belli – Emlékezz a háborúra! - Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Nem értem Benedek Marcell utószavát. Nem értem, miért nem lehet világirodalmi szintű egy történet, amely ugyan nem helyezi történelmi távlatokba az ábrázolt problémát, de emberi szinten átélhető történetet ad át. Nem értem, miért kellene a főhősöknek mindig valami nagyot alkotni, nagyra ráébredni. Az egyszerű igazságok is működhetnek, Remarque könyve pont emiatt nagyszerű és megható alkotás.

Az első világháború kezdetének 100. évfordulóján pont aktuális ez a regény, bár nem ezért kezdtem el olvasni, inkább csak kíváncsiságból. Paul Bӓumer és társai története az első világégés pengeéles lenyomata: bemutatja a kezdeti lelkesedést, majd az idegölő állóháborút, amikor még emlékeztek a katonák arra, miért is vannak a fronton és a végső kiábrándulást. Nem elvont cél vagy hangzatos jelszavak kötötték össze ezeket a fiúkat, hanem csak a bajtársiasság érzete, amit még az ellenséggel szemben is éreztek.

De ha hullanak a bombák és kerepelnek a fegyverek, ott már nem marad helye a könyörületnek.

Remarque hatásos, húsba vágó sorokon keresztül írja le, milyen átélni egy támadást, egy bombázást. Hiteles és őszinte, ahogy a főszereplő megírja tapasztalatait, ami nem véletlen, hiszen maga a szerző is nem egy ilyet átélhetett a világháború alatt. De a konkrét hadi cselekmények mellett megismerhetjük a katonák mindennapi életét és gondolatait, a kiképzés képeit, az apró örömöket és bánatokat. És helye van a szépségnek is.

Hiszen a fronton is megcsillan a nap a nyárfák levelén.

Sajnos, nem tetszik – Színház: Ahogy tetszik

Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.

Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.

Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban

Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket.