2013

Nos, mindjárt itt az év vége, a tavalyihoz hasonlóan ideje egy kis évértékelésnek. A legjobb lenne talán Bridget Jones-osan, de sajnos nem méretkőzök, így csak annyit tudok rögzíteni, hogy ez az év összességében kicsit jobbnak tűnt a tavalyinál: van pasi, öröm, bódottság, a család él és virul (kicsit talán túlságosan is), vannak új és régi barátok, van munka és még nyertünk is tárgyalásokat (csak ha elmondanám, milyen ügyben, valószínűleg meglincselne a dühödt tömeg – pedig nem büntetőzök).

Mozgalmas évem volt tehát, de hogy mennyire is az, egy jó kis ötlet alapján, amit a Molyon láttam, összegyűjtöttem és kibővítettem azokat a dolgokat, amiket idén csináltam először életemben:

Ta-mia Sansa - A döntés joga

Vannak olyan könyvek, amik önértékelésre késztetnek: hogy vajon jól élem-e az életem, összhangban vagyok-e magammal, igazat mondok-e. Ez az alkotás is elindított bennem egy folyamatot, de arról, hogy miért is írok blogot, miért is írok könyvekről véleményt, mi a célom az egésszel. Nem mondom, hogy megnyugtató választ leltem a kérdéseimre, de közben legalább rájöttem, mit is gondoljak A döntés jogáról, mivel annyira ellentmondásos érzéseim voltak olvasás közben.

16 évvel járunk A menekülés évében leírt események után, a pavonisok (az űrhajók) fedélzetén kezd paprikás lenni a hangulat, mivel még mindig nem találtak lakható bolygót. Az utazók egyre nehezebben bírják a bezártságot, Sandra Manul pedig nem tudja teljesen összefogni a kialakulóban lévő társadalmat, különösen úgy nem, hogy a saját fiával is konfliktusba keveredik. Eközben a Földön egyre erősödik az elnyomás, az EOSZ az ADF-fel karöltve igyekszik megszerezni a pavonisok (a faj) titkait, többek között a hiperhajtóművek működési elveit, hogy elhagyhassák az élhetetlenné vált bolygót. Ehhez két embert, egy tudóst és egy informatikust szerveznek be, de nem várt következményekkel kell számolniuk.

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Nem szokásom karácsonyi bejegyzéseket írni, a giccses üdvözléseket pedig még kevésbé kedvelem. Viszont ma láttam egy olyan videót, amit úgy érzem, meg kell osztanom és talán még elgondolkodtatóbb, mint az én más napjain.

Szirmai Márton Minimál c. rövidfilmje metsző társadalomkritikával mutatja meg, hogyan is élünk napról-napra ma, Magyarországon. Humoros, egyúttal szívbemarkoló képei elgondolkodtatnak, és az, ahogy a reality műfaját a sportközvetítések stílusában adja elő (hatalmas mezei pirospont Szántó Dávidnak, amiért elvállalta ezt a munkát), még a tévézési szokásainknak is görbe tükröt mutat.

Megnyugtató, hogy még mindig vannak olyan alkotók, akik minden politikai részrehajlás nélkül tudják ábrázolni azt, hogy mit gondolnak a világról.

Minimál from szirmai on Vimeo.

Nektek pedig, akik eddig kitartóan olvastátok a blogom, vagy csak néha idetévedtetek, netalán soha nem jártatok itt, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

Adventi blogturné 2013 – avagy mindig szerepeltek könyvek a Jézuska repertoárjában

Ahogy vissza tudok emlékezni, a legtöbb karácsonykor a fa alá került legalább egy vagy két könyv. Amikor kicsik voltunk tesómmal, általában mesekönyveket kaptunk; emlékszem, ilyenkor mindig volt Disney-könyv is a palettán, amiket nagyon szerettem, mert volt valami varázslatos, szokatlan hangulatuk (biztos az amerikai ünnepek eltérő szokásai miatt éreztem így). Később volt természettudományos korszakunk, amikor állatokról, növényekről, csillagászatról olvastunk és végül, eljöttek a regények. Idővel persze már nem csak a Jézuskától kaptunk könyveket, hanem öcsémmel bőszen ajándékoztuk egymást – elvégre, másfél év korkülönbséggel nagyon is hatottunk egymásra, és mi legalább pontosan tudtuk, mit akar a másik. Szerencsére tényleg sok könyvet kaptam az évek során, így nehéz volt eldönteni, melyikek hatottak rám a legjobban, melyiket ajánlom örömmel, de csak összeszedtem őket.

Tasnádi István – Memo

Azt már mindenki hallhatta innen-onnan, hogy a nemzeti besorolású színházaknak, így a Szegedi Nemzeti Színháznak is, minden évben egy eddig be nem mutatott darabot kell színpadra állítaniuk – azaz minden évre jut egy ősbemutató. Ha pedig ennyit tudunk, már csak az a kérdés, mi is lesz a kérdéses új mű. A szegedi társulat idei bemutatója egy felejtés nélküli ember története, amelynek adaptációja, hogy közhelyes kritikai fogással éljek, közel sem felejthetetlenre, ellenben felettébb szórakoztatóra sikerült.

Mikor szokásomtól eltérően az utolsó pillanatban beestem a nézőtérre, már dübörögtek a ’60-’70-es évek beatslágerei, megalapozva a korszak hangulatát – viszont, ha a nosztalgiát félretesszük, a maifiatal nézőknek ezek a dalok sokat nem mondanak. A színpadon a vörös lépcső, a bőrkabátos, géppuskás „tisztek” és elvtársak mind bemutatják azt a valahol kaotikusan túlszabályozott világot, amilyen a szovjet éra lehetett – bár ez bennem továbbra sem keltett emlékeket.

Pedig a kordbársony nadrágos Lónyai Péter is tipikus kallódó alakja a korszaknak, már amilyennek a történelemkönyvekből és szüleink elbeszéléséből ismerhetjük. A férfi pszichológiai, a memória működéséről folytatott tanulmányai által apján akar segíteni, aki nem emlékszik sem rá, sem a háború előtti életére. A doktori disszertációjában eredményt nem tud felmutatni, ezért éppen el akarják tanácsolni; a házassága is válságban van, mivel feleségét rendszeresen megcsalja. Ekkor talál rá a titokzatos „Tóth Bogyóra”, a pszichiátriai intézet egyik ápoltjára, akit hipermnéziával vert meg sors: mindenre emlékszik eddig életéből. A tanár magához veszi az ismeretlent, hátha rajta segítve apját is meg tudja gyógyítani.

Nyárutó – őszelő

Elég régen nem jelentkeztem már új bejegyzéssel, egész konkrétan vagy 2 hónapja. Ez idő alatt eléggé átalakult az életem; nem kell gyökeres változásra gondolni, de néha elég egy új ember, hogy minden fenekestül felforduljon. Ezt az időszakot főleg szabadtéri és egyéb programok töltötték ki: a SZIN-en voltam életemben másodjára, rengeteg jó koncerten ráadásul (köszi, @Zonyika! :)), rendszeres vendégek lettünk a különböző szabadulós helyeken (Parapark, Exit…), Beugró-partit tartottam, Belgiumban jártam, elkezdtem salsázni, sportolni, újra elővettem a számítógépes játékokat (nincs is annál jobb, mikor a gungánokkal irtod a lázadókat), töretlenül oroszul tanulok (Здравствуйте, товарищи!), és még dolgozni is kell (valami fenomenális érzés, amikor olyan beadványt sikerül összehoznom, amin még magam is meghatódok :D). Tudom, mindez annyira nem érdekes, helyette jó lenne már könyvekről beszélni, de hát épp emiatt nem nagyon olvastam. Egy-két érdekes mű azért a kezembe került, ezekről röviden megemlékezem.

Christopher Marlowe Doktor Faustusa a Globe színházban

Láttam valami felemelőt, valami iszonyatosat, valami nagyon vicceset és valami érthetetlent ma este a Belvárosi moziban, ami alapvetően különbözött mindentől, amit mostanában színpadon, moziban vagy akár filmen láttam. Meghökkentő volt és izgalmas, de végtelenül profán és evilági, olyasmi, amit nem vártam. Azt hiszem, ezt mondják tökéletes adaptációnak.

Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.

Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is.

Szegedi Szabadtéri Játékok – Leányvásár

Amikor a főnököm felajánlott egy potyajegyet a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitóelőadására, rögtön kaptam az alkalmon. Már közel 10 éve lakom Szegeden, de még sosem jutottam el a nyár egyik legnagyobbnak számító attrakciójára. Ugyan a darabról nem sokat tudtam, nem vagyok nagy rajongója az operetteknek (és úgy általában a zenés daraboknak), de ez jelen esetben keveset számított. Maga a hangulat, az élmény, a kivilágított Dóm bőven megérte a részvételt, noha az előadás azért hagyott maga után kívánnivalót.

A papírhajó

A cselekményt a dramaturgia a Vadnyugat helyett egy szigetre tette, ami teli van kövér emberekkel. Erre a helyre érkezik meg a fittness-guru, azaz egy világhíres fogyasztószer feltalálója, Harrison kicsit nyafka lányával. Itt él ugyanakkor Tom Miggles, a nagydarab bonviván, aki bosszút akar állni a gazdag férfin, mivel a találmány valójában a fiú apjáé. Főhősünk ehhez a sziget hagyományát, a leányvásárt akarja felhasználni, de balszerencséjére a házasság mellé szerelmes is lesz. 

Ta-mia Sansa – A menekülés éve

Igazából nem tudom megmondani, miért akartam elolvasni ezt a regényt. Nem igazán bízok az új szerzőkben, sajnos, túl sok középszerű vagy gyenge művet (főleg novellákat) olvastam számomra ismeretlen, fiatal íróktól, ami elkedvetlenített. No meg az sem szokott meggyőzni, ahogy a molyos közösség az ebből a közegből származó szerzőket kezeli. Gyanús a nagy rajongás, nehéz eldönteni, hogy a személynek vagy a műnek szól. A hangulatom is ideális volt egy ilyen könyv elolvasásához, szakítás után érzékenyebb az ember a nők helyzetét boncolgató írásokra. A menekülés éve azonban sokat markol, de keveset fog, számos témát felvet, de nem bontja ki őket, így hiányérzet marad az olvasás után, holott Snyehola Anett regényében azonban van lehetőség, amit azonban nem használt ki eléggé.

Pedig a hangulatteremtéshez ért a szerző, jobb pontjain a regény igenis beszippant és hatással volt rám. Hősnőnk, Sandra az unatkozó, gazdag feleségek életét éli a jövőbeli fogyasztói társadalomban, múltja azonban sötét titkokat rejt: korábban a maffia embere volt és nem egyszerű „maca”, hanem a nagy ember jobbkeze, végrehajtó. Elmenekült és egy Ítélő felesége lett, de a múltja itt is utoléri, miközben maga a társadalom is veszélybe kerül, mert a „gonosz” multik, nos, még nagyobb függésbe akarják taszítani az emberiséget azzal, hogy a maradék kívülállót megölik. Természetesen ezt nem lehet hagyni…

Életünk sötétlő erdejében járva: Szerb Antal – Utas és holdvilág

Az ember szeret néha hinni a misztikus dolgokban, szeretnénk hinni a jelekben, mintha azzal megmagyarázhatnánk azt a rengeteg érthetetlen dolgot, ami a világban történik, és ezzel értelmet adhatnánk neki. Például, hogy egy könyv azelőtt is szól hozzánk, mielőtt elolvastuk volna, hogy előre érezzük, igen, ez nekünk lett kitalálva, ez egy jel, és ettől valami többet kapunk. Nem szeretem az ilyen gondolatokat, de néha én is hajlamos vagyok holmi babonákra. Az Utas és holdvilág esetében viszont pontosan ezt éreztem, amikor kiválasztottam az 50,- Ft-os könyvek kupacából az ócskapiacon, hogy nekem ezt most el kell olvasnom.

„Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam/mivel az igaz utat nem lelém.”; kezdhetné akár így is történetét Mihály, aki feleségével nászútra érkezik Olaszországban. Itt azonban felbukkannak ifjúkorának reményei, nosztalgiái, érzései, ezért feleségét elhagyva vándorlásba kezd, ahol sok-sok emberrel és élettel találkozik, és próbálja megtalálni a sajátját és egyúttal újra átélni, ami elveszett.