Vannak olyan könyvek, amik önértékelésre késztetnek: hogy vajon jól élem-e az életem, összhangban vagyok-e magammal, igazat mondok-e. Ez az alkotás is elindított bennem egy folyamatot, de arról, hogy miért is írok blogot, miért is írok könyvekről véleményt, mi a célom az egésszel. Nem mondom, hogy megnyugtató választ leltem a kérdéseimre, de közben legalább rájöttem, mit is gondoljak A döntés jogáról, mivel annyira ellentmondásos érzéseim voltak olvasás közben.
16 évvel járunk A menekülés évében leírt események után, a pavonisok (az űrhajók) fedélzetén kezd paprikás lenni a hangulat, mivel még mindig nem találtak lakható bolygót. Az utazók egyre nehezebben bírják a bezártságot, Sandra Manul pedig nem tudja teljesen összefogni a kialakulóban lévő társadalmat, különösen úgy nem, hogy a saját fiával is konfliktusba keveredik. Eközben a Földön egyre erősödik az elnyomás, az EOSZ az ADF-fel karöltve igyekszik megszerezni a pavonisok (a faj) titkait, többek között a hiperhajtóművek működési elveit, hogy elhagyhassák az élhetetlenné vált bolygót. Ehhez két embert, egy tudóst és egy informatikust szerveznek be, de nem várt következményekkel kell számolniuk.
A cselekmény ezúttal négy szálon bonyolódik, amelyek azonban nem egyforma súlyúak és
erősségűek, de ugyanúgy 2-2 nézőponti szereplőt mozgatnak. A regénynek azonban egyik legnagyobb gyengesége a karakterábrázolás, legalábbis az egyik helyszínen mindenképpen. Az űrben játszódó részekben ugyanis Sandra alakja pontosan kidolgozott, hiszen őt már ismerjük a korábbi részből, és a regény őt a továbbiakban is jól tudja mozgatni. Robert úgyszintén jó figura, a tinédzserkori frusztrációkat, indulatokat jól ragadja meg a szerző, számomra teljesen hitelesek voltak a cselekedetei még akkor is, ha túlontúl drámai fordulatokba keveredik végül. Azonban a földi két szereplő, JJ és dr. Ramine teljesen érdektelenek, holott az ő személyükben mutatja be leginkább az író a címben szereplő problematikát: nekik kell döntést hozni. Azonban ehhez nem elég kidolgozott alakok, nem ismerjük meg őket igazán, illetve túlontúl sablonosak ahhoz, hogy a motivációik egyedivé és átélhetővé váljanak.
Ehhez kapcsolódik a könyv másik nagy gyengesége: hihetetlenül nehezen indul be. Az első 150 oldal, nagyon sajnálom ezt mondani, dögletesen unalmas. Pont ekkor kellene felépíteni a karaktereket, megalapozni a későbbi történéseket, amire részben sor is kerül, hiszen megtörténnek azok, amiknek meg kell, de nem jó formában. Valahogy azt érzem, hogy az író nem tudta eldönteni, hogy kalandos sci-fit, vagy filozófiai regényt akar-e írni. A történet alapvetően indokolná az akciót, a sci-fi tematika is, de ehelyett folyamatosan belső monológokat olvasunk és azokat is a közhelyesebb formában. Itt ismételten kiütközik, hogy mennyire túlírt a történet, szinte láttam, hogy honnan kellett volna hosszú mondatokat kiszedni, mert egyszerűen nem szükségesek. Ezek a részek ugyanis nagyon lassították a történetet, ami nem lett volna gond, ha érdekesek lennének, de nem azok, mivel a figuráink sem azok.
Ugyanakkor jó volt látni, hogy több, a korábbi regénnyel kapcsolatos, általam hibaként észlelt jelenség nem köszön vissza. A szövegek egységesek, nincsen bennünk felesleges nézőpontváltás. A fejezetek ritmusa is jó, az szereplők közötti váltások megfelelő helyen vannak, ami nagyon megkönnyíti az olvasást.
Szerencsére a felénél felpörög a regény, élvezetes lesz az olvasás, mert várom, hogy mi történik mind a Földön, mind az űrhajók fedélzetén. Innentől sikerül a szerzőnek fenntartani a feszültséget a végéig, még akkor is, ha maguk az események kiszámíthatóak. Azt azonban ki kell hangsúlyoznom, nem a
szereplőkért izgultam itt sem, hanem maguk a történések ragadtak annyira magukkal, hogy érdekeljen a végkifejlet.
Olvasás közben azonban egyre inkább a fejembe fészkelte magát az a gondolat, hogy nem értem én ezt az egészet, mi a fenéért is történik mindez a Földön? Miért is került a hatalom olyanok kezébe, akik csak el akarják nyomni az embereket, kiváltképp a nőket? Sőt, ez az utolsó kérdés az, amire egyáltalán nem érzem, hogy választ kapok a történetből: minek pécézték ki a hatalmasok a gyengébbik nemet? Ahogy a jelenlegi világunk berendezkedését végiggondolom, számomra ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Nem azt mondom, hogy nincs különbségtétel egyáltalán, ez elég utópisztikus lenne, de azt sem érzem, hogy mindig meg lennék jelölve. És ahogy látom a fejlődési útvonalakat, a regény jövőképe nem tűnik logikusnak. Nem látom benne azt az irányt, ami ide vezetett. Mivel ezek még az első kötet előtti események, így igazán nincs is válaszunk, de ha a szerző komolyan akarja gondolni a sorozatban leírtakat, lehetséges, ezt ki kellene fejteni, mert számomra fájóan hiányzik.
Pedig érződik, hogy az író sokat gondolkodott ezen a kérdéskörön, sok helyütt olvastam olyan gondolatokat, amelyek pontosan reflektálnak a mai társadalmi helyzetre, de számomra ezek ugyanolyan elnagyoltak voltak, mint az első regényben (noha a két regény közötti folytonosság egyértelműen fennáll, a gondolati rendszer egységes), illetve nem adtak semmivel sem többet, mint azok a sör melletti beszélgetések, amelyeket én is szoktam folytatni a nem olyan közeli ismerőseimmel. Márpedig egy regénytől ennél többet várok.
Szerettem volna szeretni A döntés jogát, de nem ment. És ennek nem csak a cselekmény és a karakterábrázolás hiányossága az oka, hanem az, hogy az egész alapkoncepcióval van gondom. Kezdek rájönni, hogy közel sem gondolkodom olyan cinikusan, mint sokáig éreztem, hiszen sokkal jobban hiszek abban, hogy az emberiség egyszer túllép a nemi és egyéb különbségtételeken, és nem ez lesz a maghatározó a társadalmi kapcsolatokban. Tudom, hogy a hit nem vélemény, de úgy látom, hogy a világ igenis ebbe az irányba halad, és így nem tartom elképzelhetőnek azt a jövőt, amit a Gender krónikák felvázolnak. De ha ezt a pontot nem vizsgálom, sajnos, akkor sem elég erős a regény, vannak jó részei, de összességében nem meggyőző. Így pedig tényleg csak abban reménykedem, hogy a későbbi, már kiadott kötetek valóban annyival jobbak, hogy érdemes legyen miatta elolvasni az egész sorozatot.
16 évvel járunk A menekülés évében leírt események után, a pavonisok (az űrhajók) fedélzetén kezd paprikás lenni a hangulat, mivel még mindig nem találtak lakható bolygót. Az utazók egyre nehezebben bírják a bezártságot, Sandra Manul pedig nem tudja teljesen összefogni a kialakulóban lévő társadalmat, különösen úgy nem, hogy a saját fiával is konfliktusba keveredik. Eközben a Földön egyre erősödik az elnyomás, az EOSZ az ADF-fel karöltve igyekszik megszerezni a pavonisok (a faj) titkait, többek között a hiperhajtóművek működési elveit, hogy elhagyhassák az élhetetlenné vált bolygót. Ehhez két embert, egy tudóst és egy informatikust szerveznek be, de nem várt következményekkel kell számolniuk.
A cselekmény ezúttal négy szálon bonyolódik, amelyek azonban nem egyforma súlyúak és
A szerző karakterrajza - JJ |
Ehhez kapcsolódik a könyv másik nagy gyengesége: hihetetlenül nehezen indul be. Az első 150 oldal, nagyon sajnálom ezt mondani, dögletesen unalmas. Pont ekkor kellene felépíteni a karaktereket, megalapozni a későbbi történéseket, amire részben sor is kerül, hiszen megtörténnek azok, amiknek meg kell, de nem jó formában. Valahogy azt érzem, hogy az író nem tudta eldönteni, hogy kalandos sci-fit, vagy filozófiai regényt akar-e írni. A történet alapvetően indokolná az akciót, a sci-fi tematika is, de ehelyett folyamatosan belső monológokat olvasunk és azokat is a közhelyesebb formában. Itt ismételten kiütközik, hogy mennyire túlírt a történet, szinte láttam, hogy honnan kellett volna hosszú mondatokat kiszedni, mert egyszerűen nem szükségesek. Ezek a részek ugyanis nagyon lassították a történetet, ami nem lett volna gond, ha érdekesek lennének, de nem azok, mivel a figuráink sem azok.
Ugyanakkor jó volt látni, hogy több, a korábbi regénnyel kapcsolatos, általam hibaként észlelt jelenség nem köszön vissza. A szövegek egységesek, nincsen bennünk felesleges nézőpontváltás. A fejezetek ritmusa is jó, az szereplők közötti váltások megfelelő helyen vannak, ami nagyon megkönnyíti az olvasást.
Szerencsére a felénél felpörög a regény, élvezetes lesz az olvasás, mert várom, hogy mi történik mind a Földön, mind az űrhajók fedélzetén. Innentől sikerül a szerzőnek fenntartani a feszültséget a végéig, még akkor is, ha maguk az események kiszámíthatóak. Azt azonban ki kell hangsúlyoznom, nem a
Szennyezés - ez volna az ok? |
Olvasás közben azonban egyre inkább a fejembe fészkelte magát az a gondolat, hogy nem értem én ezt az egészet, mi a fenéért is történik mindez a Földön? Miért is került a hatalom olyanok kezébe, akik csak el akarják nyomni az embereket, kiváltképp a nőket? Sőt, ez az utolsó kérdés az, amire egyáltalán nem érzem, hogy választ kapok a történetből: minek pécézték ki a hatalmasok a gyengébbik nemet? Ahogy a jelenlegi világunk berendezkedését végiggondolom, számomra ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Nem azt mondom, hogy nincs különbségtétel egyáltalán, ez elég utópisztikus lenne, de azt sem érzem, hogy mindig meg lennék jelölve. És ahogy látom a fejlődési útvonalakat, a regény jövőképe nem tűnik logikusnak. Nem látom benne azt az irányt, ami ide vezetett. Mivel ezek még az első kötet előtti események, így igazán nincs is válaszunk, de ha a szerző komolyan akarja gondolni a sorozatban leírtakat, lehetséges, ezt ki kellene fejteni, mert számomra fájóan hiányzik.
Pedig érződik, hogy az író sokat gondolkodott ezen a kérdéskörön, sok helyütt olvastam olyan gondolatokat, amelyek pontosan reflektálnak a mai társadalmi helyzetre, de számomra ezek ugyanolyan elnagyoltak voltak, mint az első regényben (noha a két regény közötti folytonosság egyértelműen fennáll, a gondolati rendszer egységes), illetve nem adtak semmivel sem többet, mint azok a sör melletti beszélgetések, amelyeket én is szoktam folytatni a nem olyan közeli ismerőseimmel. Márpedig egy regénytől ennél többet várok.
Szerettem volna szeretni A döntés jogát, de nem ment. És ennek nem csak a cselekmény és a karakterábrázolás hiányossága az oka, hanem az, hogy az egész alapkoncepcióval van gondom. Kezdek rájönni, hogy közel sem gondolkodom olyan cinikusan, mint sokáig éreztem, hiszen sokkal jobban hiszek abban, hogy az emberiség egyszer túllép a nemi és egyéb különbségtételeken, és nem ez lesz a maghatározó a társadalmi kapcsolatokban. Tudom, hogy a hit nem vélemény, de úgy látom, hogy a világ igenis ebbe az irányba halad, és így nem tartom elképzelhetőnek azt a jövőt, amit a Gender krónikák felvázolnak. De ha ezt a pontot nem vizsgálom, sajnos, akkor sem elég erős a regény, vannak jó részei, de összességében nem meggyőző. Így pedig tényleg csak abban reménykedem, hogy a későbbi, már kiadott kötetek valóban annyival jobbak, hogy érdemes legyen miatta elolvasni az egész sorozatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése