Amikor a főnököm felajánlott egy potyajegyet a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitóelőadására, rögtön kaptam az alkalmon. Már közel 10 éve lakom Szegeden, de még sosem jutottam el a nyár egyik legnagyobbnak számító attrakciójára. Ugyan a darabról nem sokat tudtam, nem vagyok nagy rajongója az operetteknek (és úgy általában a zenés daraboknak), de ez jelen esetben keveset számított. Maga a hangulat, az élmény, a kivilágított Dóm bőven megérte a részvételt, noha az előadás azért hagyott maga után kívánnivalót.
A cselekményt a dramaturgia a Vadnyugat helyett egy szigetre tette, ami teli van kövér emberekkel. Erre a helyre érkezik meg a fittness-guru, azaz egy világhíres fogyasztószer feltalálója, Harrison kicsit nyafka lányával. Itt él ugyanakkor Tom Miggles, a nagydarab bonviván, aki bosszút akar állni a gazdag férfin, mivel a találmány valójában a fiú apjáé. Főhősünk ehhez a sziget hagyományát, a leányvásárt akarja felhasználni, de balszerencséjére a házasság mellé szerelmes is lesz.
 |
| A papírhajó |
A cselekményt a dramaturgia a Vadnyugat helyett egy szigetre tette, ami teli van kövér emberekkel. Erre a helyre érkezik meg a fittness-guru, azaz egy világhíres fogyasztószer feltalálója, Harrison kicsit nyafka lányával. Itt él ugyanakkor Tom Miggles, a nagydarab bonviván, aki bosszút akar állni a gazdag férfin, mivel a találmány valójában a fiú apjáé. Főhősünk ehhez a sziget hagyományát, a leányvásárt akarja felhasználni, de balszerencséjére a házasság mellé szerelmes is lesz.
Ezt a pofonegyszerű, kedves kis történetet sikerült a dramaturgiának teljesen szétzilálnia: a szünet előtti részben gyakorlatilag egyáltalán nem lehetett érteni, hogy mi miért történik. A párbeszédek érthetetlenek és összefüggéstelenek voltak, az szöveg tele volt ostoba, szinte kizárólag a szereplők botladozásaiból, illetve testsúlyából adódó helyzetkomikumból, ami a leggyengébb kabarék színvonalát idézte. Hiába imádom Varró Dani szövegeit, de a dalszövegek sem haladtak túl ötletességben ezen a színvonalon, bár nyelvi megfogalmazásuk azért míves volt.
Ezen nem sokat, de segített a nagyszerű zene, a valóban látványos díszletek és jelmezek. A minimalista stílusban megoldott színpadkép ötletes volt, különösen tetszett a tenger ábrázolása mind a fénytechnikával, mind az oldalt található hatalmas, japán stílusú plakátokkal. A szereplők kövér részről kicsit otromba papírmasé-öltözéket viseltek eléggé észbontó színekben, míg a sovány karakterek is vicces párosításokat hordtak; a karakterek még színvilágban is elkülönültek egymástól.
Alapvetően a színészekre sem lehetett panasz, a legtöbben megpróbálták kihozni az egydimenziós karakterekből a legtöbbet: Nagy Ervin hitelesen volt bumfordi, Borbás Barbara ügyesen affektált, hozták a hősszerelmesektől elvárható érzelmeket és mélységet (ami ugye nem sok). A hálásabbszerep persze a szubrettnek és a táncoskomikusnak jut, ezt Keresztes Tamás és Kiss Diána Magdolna ki is használta, belakták, -csúszták, -mászták, -táncolták és –ügyetlenkedték a teret, bár a koreográfia sokszor elég ügyetlenül és egysíkúan használta ki kettősüket. Juronics Tamást sokan bírálják, nekem eddig nem sok problémám volt vele, de itt a táncjeleneteket feleslegesen elnyújtottnak éreztem. A legnagyobb öröm számomra a nagy öregek játéka volt: Ujlaki Dénes és Szombathy Gyulát ezekben az egyszerű szerepekben is öröm volt látni, de főleg hallani kedves orgánumukat. Schell Judit esetében viszont meg voltam győződve, hogy csak a fizetési csekk kedvéért „ment le kutyába”.
Szerencsére a második részre már jobban összeállt a szöveg és a darab, meglepően ötletes, kicsit posztmodern, kikacsintós poénok is elhangzottak, az események pedig pörgősebb ütemet vettek fel. Ugyan a történet kedvesen bárgyú maradt, de legalább nem azon kezdtem el gondolkodni, hogy
elzártam-e otthon a gázt, hanem kellemesen elszórakoztam a maradék egy órában, együtt örültem a szereplők boldogságának, ahogy azt egy igazi operett esetén kell. Bár nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy ennek semmi köze nem volt a szünetben elfogyasztott 2 deci borhoz...
Viszont a darab végére sem értettem meg, mi volt a koncepcióváltás, az új közegbe helyezés oka. Gothár Péter ugyanis nem úgy tűnt, mintha bármiben megújította volna az eredeti művet, csupán teletűzdelte a kövérekkel kapcsolatos sztereotípiákkal és erre épülő viccekkel. A darab végére nem volt semmi olyan érzésem, hogy ez az elfogadásról, a másik megbecsüléséről szólt volna, inkább csak arról, hogy a túlsúlyos emberek mennyivel jobb fejek a vékonyaknál. Ez pedig nagyon fals idea.
Felemás élmény volt tehát a Leányvásár: operetthez méltóan könnyed, de koncepciótlan darabot láttam, kicsit közönséges humorral és kínosan élettelen jelenetekkel. Talán nem véletlen, hogy szerintem nem csak a közönség, de a színészek is csalódottan hagyták el a színpadot és vártak a visszatapsolásra a színfalak mögött. Az újítás nem sokat ér igazi gondolatok nélkül, akkor sem, ha az élmény bombasztikusnak hat és a színészek is profik. Ennél több szív kell egy ilyen produkcióba.
Ezen nem sokat, de segített a nagyszerű zene, a valóban látványos díszletek és jelmezek. A minimalista stílusban megoldott színpadkép ötletes volt, különösen tetszett a tenger ábrázolása mind a fénytechnikával, mind az oldalt található hatalmas, japán stílusú plakátokkal. A szereplők kövér részről kicsit otromba papírmasé-öltözéket viseltek eléggé észbontó színekben, míg a sovány karakterek is vicces párosításokat hordtak; a karakterek még színvilágban is elkülönültek egymástól.
Alapvetően a színészekre sem lehetett panasz, a legtöbben megpróbálták kihozni az egydimenziós karakterekből a legtöbbet: Nagy Ervin hitelesen volt bumfordi, Borbás Barbara ügyesen affektált, hozták a hősszerelmesektől elvárható érzelmeket és mélységet (ami ugye nem sok). A hálásabbszerep persze a szubrettnek és a táncoskomikusnak jut, ezt Keresztes Tamás és Kiss Diána Magdolna ki is használta, belakták, -csúszták, -mászták, -táncolták és –ügyetlenkedték a teret, bár a koreográfia sokszor elég ügyetlenül és egysíkúan használta ki kettősüket. Juronics Tamást sokan bírálják, nekem eddig nem sok problémám volt vele, de itt a táncjeleneteket feleslegesen elnyújtottnak éreztem. A legnagyobb öröm számomra a nagy öregek játéka volt: Ujlaki Dénes és Szombathy Gyulát ezekben az egyszerű szerepekben is öröm volt látni, de főleg hallani kedves orgánumukat. Schell Judit esetében viszont meg voltam győződve, hogy csak a fizetési csekk kedvéért „ment le kutyába”.
Szerencsére a második részre már jobban összeállt a szöveg és a darab, meglepően ötletes, kicsit posztmodern, kikacsintós poénok is elhangzottak, az események pedig pörgősebb ütemet vettek fel. Ugyan a történet kedvesen bárgyú maradt, de legalább nem azon kezdtem el gondolkodni, hogy
 |
| Keresztes Tamás, mint Fritz |
Viszont a darab végére sem értettem meg, mi volt a koncepcióváltás, az új közegbe helyezés oka. Gothár Péter ugyanis nem úgy tűnt, mintha bármiben megújította volna az eredeti művet, csupán teletűzdelte a kövérekkel kapcsolatos sztereotípiákkal és erre épülő viccekkel. A darab végére nem volt semmi olyan érzésem, hogy ez az elfogadásról, a másik megbecsüléséről szólt volna, inkább csak arról, hogy a túlsúlyos emberek mennyivel jobb fejek a vékonyaknál. Ez pedig nagyon fals idea.
Felemás élmény volt tehát a Leányvásár: operetthez méltóan könnyed, de koncepciótlan darabot láttam, kicsit közönséges humorral és kínosan élettelen jelenetekkel. Talán nem véletlen, hogy szerintem nem csak a közönség, de a színészek is csalódottan hagyták el a színpadot és vártak a visszatapsolásra a színfalak mögött. Az újítás nem sokat ér igazi gondolatok nélkül, akkor sem, ha az élmény bombasztikusnak hat és a színészek is profik. Ennél több szív kell egy ilyen produkcióba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése