Humbug mese – A legnagyobb showman

Dórinak

Mindig is ellentmondásos viszonyom volt a musicalekkel. Bár hajlamos vagyok elrévedezni a zenék szárnyán és lelkesedni a látványos érzelmekért, koreográfiákért és jelmezekért, ezek sokszor nem kárpótolnak a cselekmény felületességéért és esetlenségéért. Két énem gyakran küzd is egymással, mikor egy-egy filmet vagy színházi előadást nézek – ezt anno meg is örökítettem A nyomorultak szabadtéri előadása kapcsán. A legnagyobb showman (The Greatest Showman, 2017) esetén azonban nem volt veszélyben a lelkem. A szellemi épségem azonban annál inkább.

P. T. Barnum kétségkívül izgalmas és egyedi élettörténete vászonért kiált, de a valóság közel sem olyan felemelő, mint amit egy modern feldolgozástól elvárnak. Több cikkben is feldolgozták megtévesztésben, átverésben és elnyomásban gazdag történetét (ajánlom a Smithsonian Magazine, a The Guardian, az Index cikkeit, vagy a Wikipédia bejegyzését): hogyan használt fel egy szinte teljesen mozgásképtelen rabszolganőt; hogyan varrt össze egy halat és egy majmot, hogy sellőként adja el; vagy egyszerűen „szörnyszülött” cirkuszt üzemeltetett. Ehhez képest A legnagyobb showman önmagunk felvállalásának története és a humanizmus dicsérete. A valóság és a vászon meséjének összehangolása pedig kérdéseket vet fel: ha a film meg akarta változtatni a történteket, uram bocsá’, át akarta írni a múltat, akkor miért kellett Barnum sztoriját felhasználnia? Lehetett volna egy tényleg eredeti történet, aminek pozitív felhangjai, életigenlése és humanizmusa sokkal őszintébbnek hatna, mint az átdolgozott, de meglehetősen bűzös alapanyag. Nem állítom, hogy egy adaptációnak feltétlenül szó szerint kell követnie a történelmi előzményeket, dramatizálhat, de ez a megoldás ellentmondásokkal terhes.

Orosz rulett - A szarvasvadász

1979-ben a legjobb film Oscar-díját egy orosz-amerikai acélgyári munkásokról készült három óra hosszú film nyerte. Meglepőnek tűnik? Mert nem mondtam el, hogy A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978) egyúttal egy vietnámi háborús film is volt, az egyik első mainstream alkotás, ami feldolgozta a konfliktust. Főszereplője pedig Robert De Niro, A Keresztapa II. (The Godfather: Part II., 1974) és Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) díjesője után. Azonban közel sem volt evidens, hogy ezekkel a feltételekkel valóban díjat lehet nyerni. A szarvasvadász diadalmenete nem csak film minőségének szól, hanem az álomgyári gépezet diadalmenete is.

A Universal stúdió ugyanis nem tudott mit kezdeni a filmmel. Hősei hétköznapi emberek, hiányzik belőle a szokásos hollywoodi hatásvadászat, helyette húsbavágóan realista. Hogyan lehet ezt eladni bárkinek is? – kérdezhették egymástól a stúdióvezetők. Végül Allan Carrt, a „régivágású filmmogult” keresték meg, aki talán egy szívességért cserébe vagy más okból, ami már az idők homályába vész, felkarolta a mozit. „Oscar-csalija” akkoriban szokatlannak tűnt: csak egy-két moziban, főleg kritikusoknak és az Akadémia tagjainak mutatta be a filmet, limitált vetítéseken. Amikor megjelentek a kedvező vélemények és kihirdették a jelöléseket, utána került sor a széleskörű bemutatókra, hogy maximalizálják nem csak a kritikai elismerést, de a bevételeket is. A film végül kilenc jelöléséből ötöt díjra is váltott. Cinikus módszernek tűnik? Igen és valószínűleg az is. De a leckét jól megtanulta Hollywood, gondoljunk csak a Miramax és Harvey Weinstein későbbi sikereire.

De a fentiek inkább csak anekdotaként szolgáljanak, mert A szarvasvadász önmagában, minden ellentmondásával együtt egy remek film, az 1970-es években induló „hollywoodi újhullám” emblematikus darabja. Ugyan rendezője, Michael Cimino nem lett egy Coppola vagy Friedkin, miután következő munkájával, A mennyország kapuja (Heaven's Gate, 1980) c. filmmel akkorát bukott, hogy majdnem egy stúdiót is magával rántott, de amit itt bemutatott, az nem fog elévülni. Nem csak a háború poklát ábrázolta, de azt is, hogy mi a hazatérők sorsa vagy éppen azoké, akik sosem tudnak megszabadulni a megtapasztaltaktól. Mindezt egy intim, apró közegben, egy baráti társaság tagjai segítségével sikerült láttatnia, így emelte a szubjektív tapasztalatot univerzális értékűvé.

A huncut fa esete - Gonosz halott

 Ez a cikk eredetileg az SFmagon jelent meg, a Retromozi sorozat keretében. Nem raknék hozzá semmit, az egyik leggördülékenyebben íródott cikkem. Jó volt az alapanyag.

A filmipar demokratizálódása valamikor az 1960-1970-es években elkezdődött. Egyre olcsóbb lett a nyersanyag, könnyebben hozzáférhetővé váltak az eszközök, nem kellett már nagy filmstúdióknál könyörögni lehetőségért (bár azért pénzt összekalapozni nem lett feltétlenül könnyebb). Persze nem minden műfajban működött a kis költségvetés; főleg horrorok vagy vígjátékok esetén, amikor egy doboz zsírkrétával, pár tubus technokollal, néhány üveg sörrel és pár haverral filmet lehetett csinálni. 40 éve Sam Raimi rendező maga is erre gondolt, fogta a barátait és elutazott Tennessee-be, hogy elkészítse a Within the Woods című rövidfilmjének egész estés verzióját.

A „ház az erdőben” típusú filmek talán nem voltak ismeretlenek a horror zsánerben, elvégre sok mozi játszódott elszigetelt helyeken, de a Gonosz halott (The Evil Dead, 1981) teremtette meg ennek leginkább használt (mára inkább elhasznált) kliséit. Egy csapat fiatal szórakozni, inni és szeretkezni indul a hegyek közé egy elhagyatott kis kunyhóba, ám ott összetalálkoznak valami félelmetessel, szól a fáma. Ezt a rendszert olyannyira csúcsra járatták többször is (többek között maga Raimi is a folytatásban), hogy már saját meta-paródiája is elkészült a Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods, 2011) címmel. A Gonosz halott azonban még komolyan vette magát, annyira legalábbis mindenképpen, hogy komolyan vette a horror zsánerből eredő kitételeket és hideglelős szórakozást alkotott.

Ehhez pedig visszanyúlt az ősökhöz, egészen Lovecraftig. A háttértörténetül szolgáló hangszalagok, melyen egy idős tudós egy rejtélyes könyvből olvas, mely megidéz sosem látott erőket, már önmagában is kapcsolatot teremt. De később megtudjuk, hogy az a Necronomicon, a Lovecraft által kitalált fiktív, emberbőrbe kötött könyv (melyet azóta már meg is írtak), még inkább megerősíti ezt a kapcsolatot. Raimi azonban nem megy el a kozmikus horror irányába (ehhez legközelebb talán a második rész zárásában jut), és bár maguk a lények megérthetetlenek, nem ebből a megérthetetlenségből fakad a félelem, hanem sokkal testhez kötöttebb aktusból, a megszállásból.

Túlélni az űrt – Gravitáció

 Az írás eredetileg az SFmagon jelent meg. Elég lelkes voltam 2013-ban a filmmel kapcsolatban, de azóta sem vitt rá a lélek, hogy újranézzem, szóval lehet, amit írtam, annyira már nem áll meg. Mondjuk a vizuálitásában talán ma sem lehetne kivetnivalót találni.

Amikor először hallottam Alfonso Cuarón új alkotásáról, a Gravitációról (Gravity, 2013), egyáltalán nem hozott lázba. A néző könnyen megcsömörlik attól, hogy folyamatosan nagyszerűnek tűnő filmekkel bombázzák, amelyek aztán nem hoznak mást, csak csalódást. Azonban folyamatosan jöttek az izgalmas előzetesek, hírek a fesztiváli bemutatókról, lelkendező kritikák és szépen lassan azon kaptam magam, hogy ott zizeg a fejemben egy hang, hogy ezt meg kell néznem. Végül talán egy kicsivel kevesebbet kaptam, mint vártam, de gazdagabb lettem egy gyönyörködtető, mégis intelligens filmmel.

Mert azt már a kezdet kezdetén le kell szögezni: ez nem az a mozi, amit otthon, kisképernyőn élvezni lehet. Az alkotóknak sikerült végre igazán kreatív módon kihasználniuk a 3D előnyeit, a magam részéről pedig Emmanuel Lubezki operatőrnek már most Oscar-díjat adnék. A fényképezés elsőrangú, itt a látvány az egyik úr: a felhőkkel borított óceánok, a Nílus kivilágított partja, az éjszakai fény vibrálása teszik igazi élménnyé, amikor képes vagy azt tátott szájjal bámulni, ahogy a pörgő főhősnő sisakján tükröződik a Föld látképe.

Ezek a képek rögtön berántanak a történet középpontjába, ami rögvest egy bravúros snittel nyit: közel negyed órányi, vágás nélküli jelenet, ami lazán bemutatja nem csak az űrhajósok küldetését, de magukat a karaktereket is. A békés világűr, majd a pusztítás okozta káosz éles ellentétben áll egymással, és elindít bennünket azon a hullámvasúton, amely nem ereszt egészen a végkifejletig.

A jó szándék csapdájában - 12 év rabszolgaság

Az éves díjszezon kezdetén egyre-másra bukkannak elő a filmek, amik díjakra hajtanak. Életrajzok Oscarra vágyó színészektől teljes azonosulással („mintha XY-t láttam volna megelevenedni a vásznon!”). Jelentős társadalmi kérdések kerülnek előtérbe, mint a rasszizmus, az intézményes elnyomás, a kisebbségek helyzete, LMBTQ csoportok élete. Nem akarok nagyon cinikus lenni, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek feltétlenül rosszak lennének. Ezek inkább amolyan Fontos Filmek, hangsúlyozottan nagy kezdőbetűkkel. Amik szándékaikban, kivitelezéseikben nagyravágyóak, általában nagy stúdiók készítik őket, gyakran izzadtságszagúan hajtanak arra, hogy művészetnek tekintsük őket, de legtöbbször elbuknak a nagy akarásban. Részben ilyennek láttam a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) is.

A film abban az értelemben valóban minden irónia nélkül fontos, hogy egy újabb lépést tesz az afro-amerikai tapasztalatok megörökítése felé, ráadásul egy fekete rendező munkája által. A valós eseményeken alapuló történet brutális, a szabadságától megfosztott Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) rabszolgaságba kényszerítése egy nehezen elviselhető és megérthető történet. Steve McQueen rendezése bemutatja a férfi személyiségének folyamatos roncsolódását, ahogyan önazonossága, büszkesége és embersége folyamatosan apad; ráadásul mindezt nyomasztóan szubjektív nézőpontból közelíti meg. Nehéz elfelejteni, amikor a film kizárólag két rabszolga szereplőjének arcára koncentrálva mutat be egy sietős „aktust”, ami szinte az egyetlen intim jelenet a filmben; Solomon arcát, miközben kényszeredetten csatlakozik társai siratóénekéhez, mintegy elveszítve addigi minden reménységét; vagy a hírhedt akasztás-jelenetet, ahogy a férfi lábujjainak kétségbeesett táncát figyeljük, hogy eléri-e a talajt vagy megfullad a kötéltől. A fényképezés tökéletesen kapja el ezeket az erőteljes pillanatokat; az amerikai Dél párás melege sosem volt ennyire gyönyörű és nyomasztó egyben.

Az alkotó mítosza – Utazás a Holdba, A leleményes Hugo

1895-ben megmozdult a kép. A Lumière-fivérek kinematográfja hétköznapi eseményeket jelenített meg, a hatás mégis elementáris volt. A nézők megijedtek a feléjük közeledő vonattól, nézték, hogy mennek haza a gyári munkások, nevettek a megöntözött öntöző esetén. De hamarosan felmerült az ötlet, hogy használjuk mesélésre a mozgóképet. Ennek egyik első alkalmazója Georges Méliès volt.

Méliès számára nem volt idegen a mágia: kevésbé érdekelte apja cipőgyára és az abban folyó munka, de már fiatalon is szeretett rajzolni, majd sokáig bűvészként dolgozott Párizsban, saját színházában. Mindenféle trükkökkel és illúziókkal foglalkozott, így talán nem meglepő, hogy rögtön lenyűgözte a mozgókép. Közel 500 filmet készített élete során, saját párizsi „filmstúdiójában”, melyekből 200 maradt fent – a felvételek egy részét a francia hadsereg foglalta le a háború alatt (ezüstöt és celluloidot nyertek belőle, a többi anyagból pedig cipősarkak készültek), másik részét maga Méliès égette el, miután üzleti nehézségek következtében elveszítette stúdióját.

Miért fontos, hogy legyen egy jó főszereplőd - Ben-Hur, Mennyei királyság

Szeretem a történelmi eposzokat. Vonz a lehetőség, hogy egyszervolt korszakok díszletei között találkozhatunk saját problémáinkkal. Hogy ráébredünk arra, hogy a történelmi alakok is ugyanolyan emberek, mint mi. Meg egyszerűen csak jó érzés szép embereket nézni remek jelmezekben, hogy rámutassak saját sekélyességemre is. De, sajnos, nem mindegyik film lesz attól jó, mert megidéz egy érdekes időszakot. Viszont néha a rossz filmek tudják a legjobban megértetni velünk, mitől válik igazán értékessé egy másik mozi. Amikor néhány hete megnéztem a Ben-Hurt (1959), a közhelyeken túl egyszerűen nem tudtam jól szavakba önteni, miért is működik az a film. A Mennyei királysággal (Kingdom of Heaven, roadshow version, 2005) összehasonlítva azonban egyértelműen feltűnnek erényei éppúgy, mint a két filmet elválasztó közel 50 év miatti hibák. 

 

Nem akarok igazságtalan lenni, mert teljesen más a két alkotás léptéke. A Ben-Hur minden monumentalitása ellenére egy nagyon személyes történet, egy férfi útja a megbocsátás felé. Felhasználja ugyan a történelmi eseményeket és alakokat, de csak háttérként: felbukkan Jézus és Poncius Pilátus, vagy éppen a császár, de csak mellékszereplőként. A Mennyei királyság is egy férfi története, de ezt sokkal mélyebben beágyazza a történelmi alaphelyzetbe, a Jeruzsálemi Királyság és a keresztes hadjáratok korszakába. És bár a történelmi háttér adhatna keretet és célt a főhősnek, Balián lovag figurája éppen itt bukik el teljesen.

Mózes a filmes hagyományokban – Tízparancsolat, Egyiptom hercege

Mit mond nekünk egy többezer éves történet feldolgozása? Egyáltalán mond-e nekünk bármit is? Ezekkel a kérdésekkel próbáltam utólag palástolni, miért is néztem meg egymás után a Mózes történetét feldolgozó Tízparancsolat (The Ten Commandments, 1956) és az Egyiptom hercege (The Prince of Egypt, 1998) című filmeket. És hogy lelőjjem a poént, nekem túl sokat egyik sem adott át. Viszont filmkészítés szempontjából mindkét projekt érdekes: a régi feldolgozás igazi hollywood-i szuperprodukció, a kor legmagasabb standardjai szerint megvalósítva, míg az utóbbi egy elsősorban gyerekeknek készült animációs film. És rajtuk keresztül megérthetjük, hogyan működik hosszú korokon keresztül a történetmesélés, hogyan maradhatnak fent ezeréves mesék, hogyan tudják megszólítani a különböző generációkat.

Mindkét film története nagy vonalakban követi a kivonulás közismert történetét. Benne volt minden, amit elvárunk egy Mózes-filmtől: a vízből történő „kihúzás”, felnőttkor egyiptomi hercegként, a zsidó gyökerek felfedése, a szökés, az elhívatás, a visszatérés és a csapások, Vörös-tenger, a kőtáblák. Nem hibátlan Biblia-adaptáció egyik sem (aminek legnyilvánvalóbb példája, hogy Mózes tudott zsidó származásáról, a filmek azonban ennek ellenkezőjét állítják és a leleplezés indítja el szinte minden esetben a prófétává válást), de igyekszik magát mindkettő bevédeni: vagy tudományos kutatások, vagy az eredeti forrás hangsúlyozására hivatkoznak, nehogy elriasszák a hívők tömegeit. A művészi koncepciójuk nem választható el a Könyvek könyvétől, de mégsem ez volt az egyetlen megközelítés a filmkészítők részéről.

A megváltás horrorja – A passió

Lassan 17 éves ifjúságom egyik botrányfilmje A passió (The Passion of the Christ, 2004). Még emlékszem, hogy egyetemistaként ingyenes vetítésen néztük, de nem sok maradt meg belőle. Erőszakossága nem érintett meg akkoriban, és mivel keresztény sem vagyok, nem igazán tudtam csatlakozni a diskurzushoz. Egyedül azon választását tartottam jónak (a zenéje és néhány képi megoldása mellett), hogy korabeli nyelveken szólaltak meg a szereplők. Aztán el is felejtettem a filmet. A hétvégén viszont jó néhány, a kereszténységgel foglalkozó filmet megnéztem, így eszembe jutott Mel Gibson opusza is.

Az biztos, hogy A passió nem egy kifinomult, finom alkotás: brutalitása mai szemmel is durva és hatásos. És minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább horrorfilmnek tűnik. Gibson elmegy a végsőkig abban, hogy bemutassa, mit képes elviselni egy emberi test. A vér vöröse, a meggyötört hús, a korbácsoló katonák kegyetlensége mind erősíti a szadisztikus hangokat, testhorror irányába elvíve a képeket. Szintén a fenyegetést növeli a Sátán szerepeltetése: az androgün figura kísértőként jelenik meg Krisztus előtt, sápadt, szemöldök nélküli arca, az orrában megjelenő féreg, a kígyó és a kezében fogott torz gyermek (az anya és a gyermek keresztényi képének bizarr tükreként). Ha hozzáadjuk a jump scare-ket is a Júdást ijesztgető fiúk képében, vagy a halál és a bomlás ábrázolását, eszközök szintjén egy erős horrorfilmet kapunk.

Programhirdetés 2021-2025

Az előző években nem sok minden történt a blogon. Azon kívül viszont elég sok minden: lakásfelújítás, esküvő, felmondás és munkanélküliség, világjárvány, elmaradt nászút, új munka és új munkanélküliség. És halálesetek: az elmúlt bő egy évben ötüktől, közeli családtagtól, rokontól, jó ismerőstől, baráttól búcsúztam, miközben amúgy is életünk állandó részévé vált az egzisztenciális aggodalom és stressz. Nem a szokásos, hétköznapi dolgok, amikben most élünk.

Ráadásul már lassan egy éve önkéntes karanténféleségben élünk, mindenkinek megcsappant az energiája. Az elején még mindenki próbálta különböző projektekben csatornázni a szociális térben ki nem élhető és egyéb lelkesedését: sokan kovászt neveltek, új dolgokat tanultak, élvezték a szabadidőt, vagy éppen ellenkezőleg, próbálták túlélni a rájuk szakad új felelősséget.

Nálam nem ütött be kreatív bumm a többszöri munkanélküliség ellenére sem, viszont így év elején úgy éreztem, kell valami, ami túlmutat a mindennapos és állandó testetlen rossz érzéseken, amiben közel egy éve én is élek. Ezért úgy döntöttem, megpróbálok megvalósítani azt az ötletet, amit azóta dédelgetek magamban, hogy megkaptam a könyvet. Megpróbálom átrágni magam az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz listáján. Közel 25 éve nézek filmeket, az elmúlt években rengeteget (nem vagyok nagy sorozatos ember), innen az inspiráció.

Nehezítettem is magamnak: írni is kell a filmekről. A mai nappal bezárólag majdnem 300 filmet láttam már, de csak töredékükről van írásom. Szóval szép, nemes és nehéz feladat ez, egyúttal kicsit ostoba is, hiszen már most tudom, hogy van olyan alkotás, amit nem értek, miért van a listán, míg más, érdemesebbnek gondolt nincs. De hát ez a szép válogatásokban, lehet velük vitatkozni. Lesz olyan film is (rögtön a nyitányban), ami nem szerepel a könyvben, de témájában vagy más miatt érdekelt. Nem is haladok feltétlenül időrendi sorrendben, lesznek ugrások is.

Az alapot a 2019-es magyar kiadás képezi, ami már a címlapjával elborzaszt, de ezen megpróbálok továbblendülni. Szóval az elkövetkező közel 5 évben megpróbálom teljesíteni ezt a célt. A blogon új fülön gyűjtöm a cikkeket, melyek között lesznek más honlapon megjelent írások is. Hogy emellett mire lesz idő és energia, azt nem tudom; magamat ismerve egyelőre abban reménykedem, hogy sikerül a végére jutnom. Előképül és inspirációul szolgál Herczeg Márk, a 444.hu újságírója és cikke, amiben összegyűjtötte tapasztalatait, valamint az 1001 film blog, aki hasonlóan célon dolgozik, szívós elkötelezettséggel.

Remélem, csatlakoztok és találtok majd olyan filmeket, amik titeket is érdekelnek.