Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.

A közömbös nap színe előtt - The Wicker Man (1973)

A Coupling és Britt Ekland, Nicolas Cage és a méhek, Christopher Lee és a Hammer horrorok – számos jel mutatott arra, hogy A vesszőből font embert (ami az eredeti keresztségben The Wicker Man néven fut) meg kell néznem. Bár nem látszik, de közeledik a tavasz, így épp itt volt az ideje, hogy valami pogány rituálét nézzek filmen, gondoltam én. Sokkal, de sokkal különlegesebb élményt kaptam, aminek valóban ott a helye valamennyi horrorrajongó kedvencei között.

Howie őrmester a világtól elzárt Summerisle szigetére utazik, hogy megtaláljon egy eltűnt lányt. A vidék furcsa, az emberek is, és a keresztény férfi egyre növekvő értetlenséggel figyeli a hely pogány rítusait. A sziget ura, Lord Summerisle beavatja abba, hogy nagyapja hogyan változtatta termővé a kopár, hideg sziklát az ősi istenek tisztelete által. Így szépen-lassan fény derül arra, hogy a lány valószínűleg egy termékenységi rítus áldozatává válik, ha a férfi nem lép időben. De talán az űzött vad és a vadász nem az, akinek azt Howie elképzeli.

Anthony Schaffer (legismertebb drámája a Mesterdetektív, amiből két film is készült, remek szereposztással) forgatókönyve izgalmas és szokatlan szemszögből vizsgálja az inkább krimire hajazó alaptörténetet: a kereszténység és a pogányság találkozásaként. A hangsúlyosan hívő Howie kezdetben értetlenséggel, majd növekvő borzongással figyeli a szigeten történteket, kötelességét sosem veszíti el szem elől, végig küzd az eltűnt lány életéért és végső soron józan eszéért. A rendőr számára teljesen érthetetlen és gonosz az, amit lát és megtapasztal, és hiába hat rá is csábításként ez a fajta természetközeliség, megőrzi az isteni elhivatottságot. Persze, Istentől nem érkezik erre válasz, ami külön feszültséget ad a mozinak. De egy racionális ember számára is ugyanilyen ijesztő a pogány rítusok jelentése és felvezetése, megmutatja, hogy milyen ördöginek tűnik ez a fajta rideg gyakorlatiasság, amit áthatja Summerisle lakóit. A modern értékrend szerint elfogadhatatlan, míg abban a világban, amiről szeretjük azt hinni, már nem, sőt, réges-rég nem létezik, érthető, sőt támogatható ez a gesztus.
 

A szexualitás, mint olvasat - Dr. Jekyll and Sister Hyde (1971)

Valamikor régen, mikor egy barátnőm az irodalmi alkotásokban lévő tükör-szimbólumról írta szakdolgozatát, olvastam a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét (A gólyakalifa mellett). Az rémlett belőle, hogy az emberi személyiség jó és rossz oldalával foglalkozik, de a részletek nem annyira. De még így is feltűnt, hogy a Hammer Stúdió felturbózta az alapanyagot, és mint kiderült, nem csak női Hyde-ra telt az erejükből.

Dr. Jekyll egy jószándékú fiatal orvos, aki olyan gyógyszert kíván kifejleszteni, ami valamennyi kórságot gyógyítja. Mikor azonban rájön, hogy élete rövidnek bizonyul a feladathoz, az ifjúság elixírét kezdi kutatni. Kifejleszt egy szert, ami valóban megfiatalítja, de egyúttal nővé is változtatja – mégpedig egy skrupulusok nélküli ifjú hölggyé, aki bármit megtesz az irányításért, és hogy életben maradjon. Mivel további kutatásaihoz női testekre van szüksége, ezért Dr. Jekyll kelletlenül, de felhasználja Sister Hyde-ot egészen az elborzasztó fináléig.

A film nagyvonalúan kezeli az eredeti Robert Louis Stevenson-művet, leginkább talán azzal, hogy behelyezi az 1800-as évek Londonjába, közelebbről Hasfelmetsző Jack korába. Whitechapelben járunk, az utcákon köd és szmog gomolyog, kurvák iszogatnak a söntésben, az utcán pedig finom urak keresik társaságukat. Ebben az amorális közegben él Dr. Jekyll és ez bizony nyomot is hagy rajta: kutatásaihoz a női testeket nem a legtisztább forrásból szerzi (a film konkrétan megidézi Burke és Hare, mint valódi/fiktív testtolvajok alakját), sőt, később maga veszi át a beszerző funkcióját, így válva a whitechapel-i gyilkosságok gyanúsítottjává. A fiatal férfi alakjában megidéződik a korábbi Frankenstein doktor, aki a „nagyobb jó” érdekében vállalja, hogy szörnyű dolgokat tesz; milliók megmentésének vágya igazolja pár kurva halálát. Persze ebben a világban végül nem marad megtorlatlanul Hasfelmetsző Jack, de a tudós felelőssége mellett egy mélyebb, pszichológiai dráma is rejlik.

Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

Az amoralitás kakofóniája - The Curse of Frankenstein (1957)

Az újabb Hammer-film előzetes képeit látva aggódtam, hogy nem tudom majd komolyan venni a végeredményt. Christopher Lee úgy nézett ki, mintha bekenték volna a fejét takonnyal, így nehéz félelmetesnek, de még csak szánandónak is tekinteni Frankenstein teremtményét. A filmet látva azonban megváltozott a véleményem: sokkal kevésbé szólt a teremtésről, helyette inkább az emberi hiúságról, gonoszságról, a haladás mindenek felettiségéről és a tudomány felelősségéről értekezett. Legkevésbé az a szörnyeteg, akiről azt gondoljuk.

A történet lazán kapcsolódik Mary Shelley Frankensteinjéhez, mondjuk úgy, az eredeti mese egyik felét dolgozza fel: itt is él Svájcban egy doktor, aki kísérleteket folytat a halottakkal, majd megalkot egy lélegző emberi lényt elhunytak testrészeiből. A kiindulópont után azonban egyáltalán nem kapcsolódik a teremtő és a teremtmény viszonyához, illetve utóbbi lázadásához. A fókuszban végig Victor Frankenstein marad, az ő megszállottságával, önhittségével, vagy inkább gonoszságával.

A film ugyanis abszolút amorális figuraként ábrázolja a doktort, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, mikor megpillantjuk a börtönben ülve. Első tette sem más, mint hogy könyörög a papnak, de egyúttal erőszakkal akarja rávenni arra, hogy meghallgatása őt. Szemében senki sem több annál, mint amire fel tudja használni előrejutása során. Egyetlen kvázi kapcsolata a tanárából kutatótársává avanzsált Paul Krempével alakul ki, de ez utóbbi szerepe is kimerül abban, hogy mindenben aláhúzza a doktor nagyszerűségét. A két női alak, a szerető, majd később a feleség sem igazi társ, sőt, Frankenstein habozás nélkül megöli az előbbit, mikor az fenyegeti terveit. Ugyanilyen kíméletlenséggel bánik el azzal az idős tudóssal is, akinek agyára szüksége van a lény megalkotásához. Gyilkosság és pusztulás kíséri útjait.

A múmia háromszor – The Mummy (1932, 1959, 1999)

A Hammer-horrorok iránti újkori rajongásom következő állomása, a RetroShock-nak is köszönhetően A múmia lett. Viszont, ahogy ezt nagyobb társasággal megnéztük (tanulság: ne nézd így, mert ha élvezni akarod, ahhoz kell beleélés és nyugalom), felmerült, hogy mennyit merített az 1932-es eredeti, Universal-féle A múmiából. Ezért úgy döntöttem, megnézem, Boris Karloff mit hozott ki Imhotepből. És ha már egyiptomi főpap, akkor kicsit megemlékezek a Brendan Fraser-etapról is. Gyolcsra fel!

Talán az a legérdekesebb, hogy mindhárom film nagyjából azonos elemre hagyatkozik, azaz a múmia szerelmére ősi kedvese iránt, aki korán elhalálozik és akit vissza akar hozni a sírból. Ezért az isteneket sértő tettéért azonban megátkozzák és arra kárhoztatják, hogy újra járnia kell az emberek között, ha felélesztik egy ősi tekerccsel. Ezen a ponton azonban kicsit különválnak, mert az eredeti moziban és az 1999-es változatban Imhotep nagyjából azt teszi, amit akar, de a Hammer-moziban Kharis, az ottani múmia kötve van az őt felélesztő férfi parancsaihoz. De természetesen mindhárom filmben van egy nő, aki az elhunyt kedvest testesíti meg, még ha eltérő hatásfokkal is.

A női alakokon végig is vehetjük, hogy milyen változások is játszódtak le a társadalomban 100 év alatt. Az eredeti film Helen Grosvenorja meglepően üde jelenség, bár férfiak rángatják ide-oda, holmi megmentésre váró nőként vagy éppen a vágy tárgyaként, vannak ügyes lépései és önálló tettei, különösen a végkifejletben. Egyébként is izgalmas, ahogy két lélek hadakozik benne, az ókori hercegnő és a modern nő. Az 1930-as évekhez képest enyhén szexualizált a karakter, különösen a kosztümök terén, de ahogy a Wikipédia is írja, még a Hays-kódex előtt járunk, még nem volt teljesen tiltott az erotika. Ez az önállóság az 1959-es Isobel Banningből teljesen hiányzik, inkább csak egy díszlet és klasszikus megmentésre váró nő, semmint hiteles karakter. A film a gótikus horrorok hagyományát követve amúgy is nemesi férfiakkal van tele, így egy nőnek nem sok szerep jut. 1999-ben Evelyn Carnahan már egy tudóst játszik, aki legyen bármilyen szétszórt is, nem kell állandóan megmenteni. Bár az is jól áll neki, mégis egy tűzrőlpattant, talpraesett modern nő.

Kör közepén fekszem - The Devil Rides Out (1968)

Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.

 

Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.

Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 

Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.