Kör közepén fekszem - The Devil Rides Out (1968)

Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.

 

Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.

Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 

Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

Top 10 könyv 2017

Olvasmányokat tekintve nem éreztem annyira emlékezetesnek a tavalyi évet, pedig elég sok jó könyvet olvastam. Amikor most végignéztem az olvasmányaim, mintha nem lett volna olyan, ami nyomott hagyott bennem. Pedig a moly szerint 66 könyvet olvastam, ami nem kevés. Azért csak összeválogattam 10-et, amit nyugodt szívvel ajánlok elolvasásra bárkinek.

  

Daniel Kehlmann – A világ fölmérése

A német irodalom csodagyereke 30 évesen írta meg ezt a könyvét, ami hihetetlen – szerettem volna én ilyen harmincas lenni. Szórakoztató szépirodalom, két természettudós szívmelengető életrajza a tudomány szeretetéről és a felfedezés szépségéről. Valahol tanulságos is, hiszen hányszor van olyan, hogy pont azokat az embereket nem értjük meg, akik ugyanazt csinálják, mint mi, csak máshogy. Szélesítsük látókörünk, ezt is mondja Kehlmann és még sok mindent. A regény humora pedig különösen üdítő: játékos, de sosem teszi igazán nevetségessé a szereplőket, mert mindig benne van a megértés (mint az F-ben). Varázslatos utazás.

2017

A 2017-es bejegyzésem annak ellenére nehéz szülés volt, hogy év közben gyakran gondolkodtam annak tartalmán. Hülyén hangzik, pedig így van… Ha valami olyan esemény történik, ami kihat az egész évre, akkor azon általában agyal az ember. Ilyen élmény pedig elég sok volt, és nem feltétlenül pozitív dolgokról beszélek. De hát az önelemzés mindig is jellemző volt rám, annak minden jó és rossz hozadékával együtt. Értékeljünk hát évet!

 

Fura dolog, hogy mi hat az emberre. Néha egy apró mondat sokkal többet tud elindítani, mint egy nagy esemény – és ezzel összefüggésben könnyű elgondolkodni azon, hogy akár egy szóval hatást lehet gyakorolni másokra úgy, hogy ez egyébként eszedbe sem jut. Egy kedves ismerősöm tett egy olyan megjegyzést idén, ami pont ezekre az évértékelésekre vonatkozik: azt mondta, számára mindig úgy tűnik, mintha bizonytalan lennék, nem tudom, merre haladok. És rá kellett ébrednem, hogy ez valóban így van. Évek óta küzdök azzal, hogy nem vagyok biztos benne, jó irányba halad az életem. Ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül, se a hozzá kapcsolódó frusztráló érzéssel. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre nem fog változni. Vannak olyan dolgok, amikkel nincs problémám, de egy jelentős problémahalmaz, ami a munkámhoz kapcsolódik, igenis sok kétséget ébreszt bennem. Ezen a téren történtek változások, de azt továbbra sem tudom, jó irányba haladok-e. Viszont itt arra is rájöttem, hogy a kétség a személyiségem egyik alapja, nem fog elmúlni, legalábbis a közeljövőben biztos nem, az életemmel és magammal kapcsolatos bizonytalan érzés. Ezzel együtt kell élni, nincs mese.

Top 10 (+1) film 2017

Nem megy nekem ez a listázás. Mármint nem tudom tartani a kereteket. A címmel is megtréfállak benneteket, hiszen nem 10 filmről lesz szó, hanem többről. Idén sem győztek meg a beharangozott nagy filmek, bár nagy csalódás egyikkel kapcsolatban sem ért (sőt, az Alien: Covenantot újranézve még majdnem élveztem is), bár azt is hozzá kell tennem, a moziban igyekeztem kisebb filmeket megnézni, nem a nagy stúdiófilmeket. Elismerem, sznobéria is van benne, de az is biztos, hogy inkább nézek Netflixet és Torrentékát mostanában. Jó volt újra átélni Nolan Batman-trilógiáját (ellentétben a Dunkirkkel), az Indiana Jones-filmeket vagy éppen az Elfújta a szél grandiózus képeit. Szinte hihetetlen, hogy mennyire jól működik egynémely klasszikus mozi, sokkal inkább megvett magának, mint az új alkotások – ezekből is lesz egy válogatás. De csapjunk a lovak közé!

A legjobb akciófilm – Kingsman – The Secret Service

Nem vagyok nagy akciófilm rajongó, de karácsonykor a tévé előtt tudott tartani a Die Hard 3. Viszont az idén megtekintett filmek közül kettő emelkedik ki és talán egy paraszthajszállal a Kingsman lett jobb. Persze a John Wicknek sincs oka a szégyenkezésre, mert pörgős, remekül megkoreografált és veszettül szórakoztató, Keanu Reeves pedig tovább építi a szótlan, moccanatlan arcú hőseinek sorát. A Kingsman ezek mellett viszont remek műfajparódia is, James Bond és a többi kém megkapja a magáét Eggsy-től, a suttyó brit munkáskölyöktől. A templomi mészárlást pedig még sokat fogjuk emlegetni.

A várakozáson felüli és a troll – Star Wars: Az utolsó Jedik

A rajongó a leghálátlanabb néző, mondta öcsém, mikor Az utolsó Jedik megtekintése után sétáltunk hazafelé. Nem is éreztem magamban akkora közléskényszert, mint két évvel ezelőtt. Még akkor sem, ha megvalósult az akkori vágyam és a sorozat kezdi leszedegetni magáról a régi utánérzések láncait és a saját lábán kíván megélni, hála Rian Johnson munkájának. A film végül mégis a fantasztikus és a jó közötti mezsgyén egyensúlyozik, ami végül is nem rossz. Csak nem elég.

Pedig végre elszakadtak az eredeti trilógia nyomvonalától és bár pár ponton felsejlik A Birodalom visszavág árnya (menekül az Ellenállás, elmegyünk egy menő bolygóra segítségért, az Első Rend tisztjei legtöbbször inkompetens majmok, el kell jutni a Jedi mesterhez tanulni), de ezek csak kisebb betoldások. Az utolsó Jedik ugyanis ezen belül megalkotta a saját vonalát, amihez következetesen ragaszkodik. Nem akarok spoilerezni, de a film legnagyobb erénye Rey és Kylo Ren kapcsolatának alakulása. Ha hiányolta valaki a személyiségfejlődést és a lélektant a Star Warsból, most megkapja, mégpedig nagyszerűen. A karaktereket sikerült remek irányba elindítani és hozzájuk kapcsolódnak a film legjobb fordulatai. Rey személyisége árnyalódik, kezd eltűnni a naivitás és helyette inkább a megértés és az elfogadás kerül előtérbe, amit Daisy Ridley ügyesen mutat be; míg Kylo esetén a régi vívódás okoz nehéz perceket, de kezdünk továbblépni a gyerekkoron, ami Adam Driver arcán jól lekövethető. Régen volt ennyire meglepő a galaxis.

Daruk a ködben – Hansestadt Hamburg

Miközben szerkesztettem a fotóimat, azon gondolkodtam, mit is írhatnék Hamburgról. Mert azon túl, hogy nagyon tetszett a város, két nap alatt igazából csak benyomások, formák és fények maradtak meg bennem. Pillanatok, hogy kedvesek és segítőkészek az emberek, a nagy forgalom ellenére mégis nyugodt minden, hogy mindenütt újabb és újabb toronyházak épülnek, érződik a haladás. Minden új és mellette mégis régi; az irodaházak mellett régi templomok, a folyóparton örökké dolgozó daruk, vitorlások és a legmodernebb szállítóhajók is megférnek egymás mellett. Régi raktárházak mellett örökké fényes ablakok, a sötét és a világos körforgása, a folytonosan változó időjárás alakította képek. Úgyhogy most inkább csak fotók jönnek, a szavak ezúttal bennragadtak. 

Szt. Mihály templom

Alisca, Alízka – Szekszárdi kalandok

Valamikor nyár tavasz elején kezdtük el tervezni Zonyival a szekszárdi kirándulást, de nem gondoltuk, hogy ősz lesz belőle. Bár szüretkor se rossz szőlők közelébe menni. Ráadásul szerencsénk is volt, mert ragyogó időt fogtunk ki, amikor reggel-este gyönyörűek a fények, sárgában-barnában-vörösben játszik az egész domboldal és napközben kellemes az idő, este pedig éppen csak csípős. Szóval minden tökéletesen indult és nem is romlott el, bár vicces epizódok akadtak.

A belváros és Zonyi éjjel

Először is kocsival mentünk és én vezettem. Nyolc év után most kezdtem újra formába lendülni és erre ez a közel két órás út remek volt, még ha a gemenci erdőnél meg is fagyott bennem a vér, olyan keskeny volt az út. Szekszárdra érkezés után azonban sikerült eltévednünk. Mint utólag kiderült, a dombra felfelé menet nem vettük észre a cirádás betűkkel, szürkületben majdnem olvashatatlanul kiírt szállásnevet, így felhajtottunk a domb tetejére. Ami csodás látképet nyújtott, csak mi kicsit idegesek voltunk a gyönyörködés helyett. Különösen én, ahogy kuplung-fékelve hajtottam lefelé a meredek lejtőn… De végső soron aztán megérkeztünk, cirka 20 perces kerülővel.

A Fogadó a Patkolókovácshoz remek szállásnak bizonyult, teraszáról csodás kilátás nyílt a városra. Miután elhelyezkedtünk, lesétáltunk a Béla király térre, ahol olasz és hagyományos pizzákat (van olyan hagyományos pizza, ami nem olasz?) kínáló Grazieben megvacsoráztunk és megkezdtük az ismerkedést a szekszárdi borokkal. Utáni kicsit sétáltunk a főtéren – illetve sétáltunk volna, ha a V4-ek miatt egy rendőr meg nem állít bennünket. Szóba elegyedtünk vele és kiderült, ő is Szegedről származott el és mesélt pár szót arról, milyen is most a protokoll. Spiccesen még a rend őrei is szórakoztatóak. 

Látkép a dombunkról

A második alkalom tapasztalatai - esküvői fotózás újra

Immáron több mint két hónapja abszolváltam életem második esküvői fotózását (az elsőről itt olvashattok). És hogy miért csak most írok erről? A képek szerkesztését nemrég tudtam befejezni és amíg a munka nincs elvégezve, addig nem tartottam illendőnek, hogy oldalakat regéljek magáról az élményről. Pedig sok mindent forgott a fejemben azóta és ott a helyszínen is, és elég változatos érzéseket éltem meg közben. 

A gyűrű