Hogyan értékelek számokban?

Nemrég volt egy vitám azzal kapcsolatban, hogy hogyan is értékelem a könyveket a molyon. A honlap értékelési rendszere gyakorlatilag egy 10 fokozatú skála, ahol 0,5-től 5-ig lehet osztályozni a műveket, fél csillagonként.

Ahogyan megfigyeltem, a molyok alapvetően szűk skálán értékelnek. Nagyon sok a maximális vagy annál kicsivel alacsonyabb pontozás, viszont a 3,5 – 3-as csillagozás már gyenge könyvet takar a szöveges értékelés alapján. Ezért merült fel az, hogy bizony, ha én egy könyvre 3,5 csillagot adok, akkor azt sokan rossznak fogják tartani.

Kérdés, hogy mit tegyek: értékeljek továbbra is a magam módszere szerint, vagy inkább ismertessem meg másokkal a saját rendszeremet? Inkább az utóbbi mellett döntöttem.

Egy novella (egész konkrétan a Zsoldos-díjra jelölt sf-novellák) értékelésére kidolgozott pontozási struktúrából indultam ki, amelynek a kiötlője Orka, alias Bécsi József, az SFmag egyik munkatársa:

     10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

     9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

     8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

     7. Jól megírt, igényes alkotás.

     6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással.

     5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

     4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

     3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

     2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

     1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Többen elemezték már a fenti rendszer hibáit, nekem most ez nem célom. Alapvetően a felosztással és a benne foglalt tartalommal egyetértek, csupán egy kicsit pontosítanám a saját felfogásom szerint:
 

5 csillag: Mesterien megírt mű, szinte hibátlan alkotás, amely személy szerint engem teljesen lenyűgöz.

4,5 csillag: Meghatározó élmény, kevés hibával.

4 csillag: Nagyszerű könyv, ami nagyon jól teljesít a műfaján, tematikáján belül, bátran ajánlható, de kevésbé lenyűgöző.
 

3,5 – 3 csillag: Átlagon felüli művek, szórakoztatóak, de nem biztos, hogy sokszor elmélyülök bennük. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

2,5 csillag: Minden tekintetben átlagos mű, de még vannak benne szórakoztató momentumok.

2 – 1,5 csillag: Klisés, unalmas, alapvetően rossz mű, de még egy-két értékelhető elemet tartalmaz. A két érték közötti különbözet merőben szubjektív, pillanatnyi benyomástól függ.

1 csillag: Minimálisan értékelhető tartalommal bíró, unalmas, sablonos mű.

0,5 csillag: Amitől az életkedvem is elmegy, lehetőleg soha, semmilyen körülmények között nem szeretném újra látni – mind művészileg, mint szakmailag silány, élvezhetetlen alkotás.

Azért az látható, hogy Orka listája mentén haladok. Szerintem jól alkalmazható rendszer, de megpróbáltam a saját értékelésemmel, látásmódommal kicsit felturbózni. Ebből könnyen érthető az is, hogy miért nem adok túl sűrűn maximális pontszámot egy regénynek, hanem megpróbálok kicsit differenciálni, ha már egy tízes skálán lehet véleményt mondani. Őszintén remélem, hogy ettől jobban érthetővé válik, hogy milyen vonal mentén osztályozom minőségileg a műveket és a jövőben elkerülhetőek az ebből eredő félreértések (már ha voltak).

U.i.: Mondjuk azt észrevettem, hogy én sem voltam ennyire következetes mindig… Mostantól szigorúbbnak kell lennem, különben mire fel ez a felülvizsgálat?! ;)

Star Trek – Sötétségben

Aki nem tudja, ki az új film főgonosza, illetve sikerült neki túlélnie a rengeteg cikket, értekezést arról, mi is a film csavarja, az itt álljon meg addig, amíg meg nem nézi a filmet!

A múlt héten megjártam. Ugyanis megvettem a legújabb VOX Magazint (amit egyébként imádok), de az új Star Trek filmről szóló cikkük első mondatában lelőttek minden poént. Magyarán, hogy kivel is megy a nagy harc. Ez a nagyszerű, régi karakter pedig Khan, a kultikus mellkas tulajdonosa és a Kirk híres kiáltásának címzettje. Akiről eddig semmit nem tudtam, mivel inkább Star Wars-hívő vagyok, semmint trekker. Ezért úgy döntöttünk, hogy a hétvégén megnézzük a TOS vonatkozó részét és a Khan haragja mozifilmet.

Mindkettő végletesen gyenge volt számomra. Az eredeti sorozat 22. epizódjában, a Space Seedben bukkant fel először Khan Noonien Singh, az eugenikus háborúk zsarnoka, a szuperember, a magnetikus vonzerejű férfi. A karakter mérsékelten eredeti, viszont az őt alakító színész, Ricardo Montalban férfias kisugárzása elvitte a hátán az elég ostoba történetet. A folytatás magvát elvetették, de sok idő kellett ahhoz, hogy kicsírázzon.

A Khan haragja című második Star Trek mozi új életet lehelt a franchiseba. Hogy ennek mi volt az oka, nem sikerült megértenem. A történet faék egyszerűségű volt, egy egyszerű bosszúhadjárat, amelynek azonban a motiváció egyáltalán nem voltak kidolgozva. Emellett a jó ’80-as évekhez mérten lassú volt a tempója, teli felesleges jelenetekkel. Hiába volt a kora ellenére is vonzó alak Khan (az eredeti legénységhez képest ő volt az egyetlen, akire azt mondanám, jól tartotta magát), ha nem hagytak neki teret a kibontakozáshoz, felületes maradt a személyisége és a mozgatórugói is.

Talán éppen ezért is érezték úgy a készítők, hogy itt az ideje új életet lehelni a karakterbe. És milyen jól tették!

A Star Trek – Sötétségben messze túlszárnyalta minden előzetes várakozásomat, szórakoztató, de nem bugyuta film. A történet szerint Kirket épp lefokozzák, mivel megszegte az elsődleges irányelvet és veszélybe sodorta nem csak a Csillagflotta terveit, de a legénysége életét is. Ekkor lép azonban színre John Harrison, aki a földdel teszi egyenlővé nemcsak a flotta egyik létesítményét, de magát a vezérkart is, köztük kedvenc kapitányunk mentorát, Christopher Pike-ot is. Ezért szinte kapóra jön az a küldetés, amely a semleges zónába viszi az Enterprise-t, hogy likvidálja ezt az eltévedt katonát. Kirk azonban nem öli meg, helyette fogságba ejti az immáron identitását felfedő Khant.

Innentől fogva vétek lenne bármi konkrétumot elárulni a cselekményről, amely azonban az igazi szőrösszívű filmrajongóknak nem sok meglepetést fog okozni. Mert nincs azért nagy újdonság a csillagködökben, a dramaturgia a jól bevált sablonokat követi, láthatjuk előre a csavarokat, néhol a zene túl bombasztikus (és szívfacsaró). De ennél sokkal fontosabb az, hogy mindezek ellenére a film működik, ugyanis annyira van eredeti, hogy minden klisé ellenére jól szórakozzunk. Humoros, látványos, igazi popcorn-mozi, de az igazi okot számomra nem a bombasztikus látvány jelentette, hanem két, nagyon is emberi tényező: a szereplők/karakterek és a hommage-faktor.

Kicsit szűklátókörűségre utal az számomra, hogyha nem ismerjük el, igenis sokat csiszoltak az előző történethez képest a szereplőkön a forgatókönyvírók. A fő karakterek mélységet kaptak, Kirk és Spock konfliktusaikon keresztül fejlődtek, eljutottak valahová, volt tétje a tetteiknek, kettejük között pedig Uhura sajátos dinamizmust hozott párosukban. A szerepeket a színészek tisztességesen megoldották, de igazán nagyot csak Benedict Cumberbatch robbantott. Ennek egyik oka nyilván az, hogy messze jobb színész, mint a stáb együttvéve (bár azt el kell ismernem, néha picit túljátszott egyes jeleneteket), másrészt az is, hogy Khan is megkapta azt, ami jár neki. Motivációkat, igazi érzelmeket, amelyek miatt végig lehetett egy kicsit izgulni érte is, vele is. Mert megérthetővé vált, sokkal inkább, mint a sokat emlegetett régi filmben. Igaz, itt nem kapott olyan erős háttértörténetet, hanem inkább maga a karakter volt emlékezetes. Mellettük a többiek mind megkapták a maguk 3 percét, humort, néha iróniát hoztak a fő konfliktus mellé.

Emellett azonban a film képes volt főleg ötletesen, ritkán izzadtságszagúan felidézni és újraértelmezni az eredeti történetet. Sokan elmondták már, hogy az alternatív univerzum sok teret enged a forgatókönyvíróknak, akik ezzel éltek is. Khan itt is szuperember, vannak társai, de sokkal fontosabb az, ahogy kötődik hozzájuk. Úgyszintén átalakul – és nem csak az eltérő végkifejlet miatt – Kirk és Spock kapcsolata is, nem a kicsit megfáradt, sok kalandon edződött öregek története ez, hanem az ifjúság tenni akarása és bajtársiassága. Az persze csak hab a tortán, hogy egyes konkrét jeleneteket is megidéz a film, kicsit kifacsart szemszögből, ami nekem nagyon bejött.

Lehet, botorság ezt ilyen korán kijelenteni, de számomra az év blockbustere a Star Trek – Sötétségben. Amit vállal, azt a maximálisan teljesíti, lehet érte rajongani, a székhez szögez és két óráig nem engedi, hogy levegőt vegyél, és messze jobb, mint az új sorozat első része (pedig az se volt rossz). De ne itt várjuk a shakespeare-i mélységeket, de még a műfajt megújító invenciózusságot sem. Megbízható iparosmunka pont annyi egyediséggel, amit a téma és a franchise elbír. Jó volt megint kicsit gyerekként élvezni valamit, ami egyáltalán nem ostoba, de látványos, színes-szagos, szélesvásznú, igazi moziélmény.

Scott Westerfeld - Behemót

A Leviatán után nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatja sorozatát az amerikai szerző. Vajon a hollywoodi filmek jó hagyományát folytatva nagyobb és több akcióban lesz részünk egyre vékonyabb cselekménnyel, vagy sikerül megtartani az arányokat? Úgyszintén kérdés volt, hogy a kiadónak sikerül-e folytatni a tavaly megkezdett munkáját és ugyanolyan míves könyvet adnak ki a kezükből, mint korábban. Megnyugtató módon minkét kihívásnak sikerült eleget tenni. 

A történet ott folytatódik, ahol az első részben abbamaradt: Sándor és Deryn a Leviatán fedélzetén Isztambulba (Konstantinápolyba) tartanak, ahol az angol kormány küldötte megkísérli helyreállítani a török szultánnal megromlott diplomáciai kapcsolatot. Időközben azonban a németek megvetették a lábukat nemcsak a városban, de a kormányban is, és nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik a brit birodalmi esélyek helyreállítása. Az osztrákok vakmerő szökése, valamint a titkos fővárosi összeesküvések remek lehetőséget biztosítanak a nagyeszű darwinistáknak.

A szerző fordulatos, izgalmas cselekményű folytatást írt a sorozathoz. Ugyan nekem már néha sok volt az akció és a lövöldözés, a nyugodt időszak és diplomáciai mestervágások jobban lekötötték volna a figyelmemet, de el kell ismernem, ifjúsági regénynek pont megfelelő arányban volt minden. A történetvezetés feszes, nincsenek üresjáratok és végig leköti a figyelmet. Westerfeld lenyűgöző új teremtményeket alkotott, az isztambuli gólemek bárki fantáziáját feltüzelnék és megmozgatnák – talán jobban is, mint a koholt teremtmények. 

Isztambul bemutatása ugyancsak hangulatosra sikeredett, nagyszerűen sikerült megfogni ennek a soknyelvű és –nemzetiségű városnak az atmoszféráját. Az országra jellemző emberek, áruk, fűszerek jellegzetességei kinyúlnak alapokból és berántanak bennünket ezen világ közepébe. 

Az ifjú hőseink személyiségét ügyesen fejleszti az író, mindketten alakulnak az események hatására; Sándorban nő a felelősségtudat és egyre jobban előtérbe kerül az a férfiúi vakság, hogy a leginkább egyértelmű dolgokat humoros és némiképp bosszantó módon nem veszi észre, míg Deryn esetében finoman erősödnek a nőies jellemvonások amellett, hogy továbbra sem ejtették a feje lágyára. Az új szereplők közül

egyértelműen Lilit a legérdekesebb, az ő alakja a legkidolgozottabb és legemlékezetesebb, a felnőttek ismét kicsit elnagyoltak, csak a cselekmény szolgálatában kerülnek elő. 

Ismételten ki kell emelnem a nagyszerű illusztrációkat, különösen a német propagandaplakát kidolgozását: igazi mestermunkával van dolgunk. Ezt elmondhatom úgyszintén Vass Richárd borítójáról, amellyel kapcsolatban megjegyzem, kíváncsi vagyok, hogy ezek a kártyák hogyan és mikor kerülnek kijátszásra. 

Már alig várom, hogy kezembe vegyem a sorozat záró kötetét, remélem, hőseink sorsa megnyugtatóan rendeződik. Kicsit utána olvastam a történetnek, és nagy örömmel láttam, hogy ezúttal Oroszországba is ellátogatunk, úgyhogy ez a rész is hamar a kívánságlistám elejére kerül. Kalandozzunk tehát bátran ezen az alternatív világon és élvezzük ki annak minden ízét, illatát! 

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

Háy János - A mélygarázs

A regény olvasása közben azok a képek jutottak eszembe (amelyeket a bejegyzésbe is illesztettem), amiket pár hete láttam valamelyik oldalon: a tipikus nő, illetve férfi arca nemzetekre lebontva. Talán azért, mert Háy könyvében sincsenek igazi arcok, jellemek, helyette archetípusok. No, nem olyanok, mint amiket megszoktunk a mesékben, itt csak az egyes szereplők képzeletében él a legkisebb királyfi vagy a hős lovag, helyette van a Szerető, a Férj és a Feleség.

A Nő - hol Szerető, hol Feleség

Pedig a Szerető szeretné hinni, hogy vannak még csodák, hogy nem valósul meg, amit mindenki más mond, és a férfi, a Férj, majd eljön hozzá. Várja a mesékbe zárt vitézt, aki majd meghódítja fehér lovon és kivont karddal, várja a boldogságot, ami mégsem jön.

A Férj megfáradt, egyedül van. A Feleség mellett döntött a Szerető ellenében, de aztán mégsem döntött, talán csak az élet ellen, mert elhagyott mindenkit. Gondolataiban létezik csak, amelyek megfakultak, berepedeztek, eltűnt belőlük minden szépség. Egy megfáradt, keserű ember portréja, aki mélygarázsában élve nem lát mást, csak az enyészetet, a felesleges dolgok iránti hajszát és ezért kilép. A boldogság iránti vágy fénysugara azonban a végén bepillant hozzá.

A Feleség szintén megfáradt, de ő már beletörődött mindenbe. Már nem hajtja a vágy, talán csak élvezni akarja kicsit a hátralévő éveket. Felidézi milyen volt, mikor még ő is azt hitte, minden más lesz, nem olyan, mint a többieknek. Aztán persze minden ugyanúgy lett, de ő már nem keresi magában a hibát, az az idő már elmúlt.

A gyerekek pedig nem veszik fel a telefont.

A Férfi - Férj

Háy regényének legnagyobb ereje nem abban rejlik, hogy újdonságokat mond, hanem abban, kimondja azt, amit mi is gondolunk titokban, vagy éppen kimondva. Bemutatja, hogy a hétköznapi taposómalomban hogyan halunk meg kicsit minden egyes nap, hogyan veszítünk fényünkből, hogyan kötünk rengeteg apró, rossz kompromisszumot, amit aztán nem tudunk feldolgozni, megmagyarázni, és csak sok kicsit tüske marad bennünk utána, amik végül megmérgeznek minket. Amikor már nem tudunk sem magunknak, sem másnak igazat mondani, mert a hazugságokból újrateremtődünk. Amikor már nem látjuk sem a boldogságot, sem annak a reményét.

Az áradó sorok, gondolatok ismerősek, gördülékenyen haladnak át rajtam, zenéjük van, melyet hol hamisan, hol egyetértően dúdolok magamban. A regény nagy erénye, hogy hiába van tele pesszimista, negatív merengéssel, mégis felszabadulsz tőle, mert megmutatja azokat a rejtett ellentmondásokat is, amik mentén fel lehet fejteni ezt a sok rosszat, és megtalálhatjuk a jót, a boldogság ígéretét.

A mélygarázs nem valós hely, hanem a bennünk élő mélység, amely visszanéz ránk. És ha nem vigyázunk, mi is ott ragadunk, mint a regény főhősei és akkor már sosem látjuk meg a napfényt, a jobb élet reményét. Nem revelációval, hanem csendes felismeréssel tehetjük le a könyvet és talán minden olvasó kicsit jobban fog igyekezni, hogy ne rejtse el tőle a világot ez az eldugott helyiség.

Beköszönésképpen

Nem vagyok új blogger, csak maga a blog új. 2008-ban kezdtem írogatni az InterGalaktikán, inkább szórakozásból, semmint jól megfontolt célok érdekében. Ez egy darabig működött, aztán elhalt, magánéleti meg egyéb dolgok miatt.

Tavaly újrakezdtem, akkor már kicsit konkrétabb okokból. Szerettem volna kicsit hallatni a hangom, eljuttatni olyan helyekre, ahol eddig nem ismerték. Ez részben sikerült is, kaptam hideget, meleget, de a lelkesedésem megmaradt.

Tavaly csatlakoztam a Moly közösségéhez és hirtelen több virtuális ismerősöm lett, akiket sok minden érdekelt. Viszont rájöttem arra is, hogy az InterGalaktikán sok hangot nem hallok meg, egészen egyszerűen azért, mert regisztrációhoz kötött és erre - érthető módon - kevesen hajlandóak. Viszont kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, véleményekre, ezért úgy döntöttem, részben váltok és viszem magammal a pereputtyot is.

De az IG-től sem szeretnék elszakadni, ezért a sci-fi/fantasy témájú cikkeim a jövőben is megjelennek ott is, itt pedig más dolgok is, amikről eddig nem írtam. Reményeim szerint lesz szépirodalom, lesznek fotók, lehet, kicsivel több énblog-jellegű írások is. És meglátjuk mi sül ki belőle.

És végül, egy kis önirónia a kedvenc sorozatomból:

"Az én véleményem szerint a reformerek az emberi történelem minden más erejénél több nyomorúságot okoztak. Mutassatok nekem valakit, aki azt mondja: "Tenni kell valamit!", és én mutatni fogok nektek egy fejet tele gonosz szándékokkal, melyeknek nincs más kivezető csatornájuk. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a természetes áramlatot, és azzal haladjunk.

Taraza Tisztelendő Anya, Társalgási Felvétel, BG Állomány GSXXMAT9"

 (Frank Herbert - A Dűne eretnekei)

Suzanne Collins – Éhezők viadala-trilógia

Ajánlás: "Better love story than Twilight just boring"

Manapság igyekszem képben lenni. Azaz csak akkor szidni valamit, ha már olvastam. A Harry Potter óta ugyanis már nagyon óvatos vagyok: a Bölcsek kövét azért kezdtem el olvasni, mert ha már annyi embernek tetszett, akkor mégiscsak megnézem, miért lehet ez. J. K. Rowling könyvsorozata meg is nyert magának. Azóta azonban a túlhypeolt cuccokkal nincs szerencsém: az Alkonyatról jobb nem beszélni (A sötét árnyalat-trilógia sötét folt az önéletrajzomban), mással pedig inkább nem kezdtem ismerkedni. De az Éhezők viadala valahol érdekelt, meg szerettem volna nézni, mit lehet kihozni ebből az unalomig ismert disztópikus alaphelyzetből. Hát, nem sokat.

Először is, eredetiséget ne várjunk, mert ebben a sztoriban olyat nem sokat találunk. Már az alaphelyzet is untig ismert: van a fejlett központ, aki elnyomja az őt kiszolgáló többi körzetet. A körzetekben éhezés van, nincsenek meg az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások. Oké, pipa, ilyet már láttunk, történelmi, stb. példák vannak. A Kapitólium, hogy egy régen volt lázadásra emlékeztesse az embereket, minden évben megtartja az Éhezők viadalát, ahol a körzetekből kiválasztott gyerekek, összesen 14-en küzdenek majd az életükért, és csak egy maradhat. Hát ezt a helyzetet is sokan, sokféleképpen feldolgozták már, A legyek urától a Battle Royale-ig. Kiválasztják hősnőnket, aki „szokatlan” módon megnyeri a viadalt, majd egy lázadás reklámarca lesz, amely végül elsöpri a rémuralmat. Jaj, bocs, ez most spoiler volt, ha nem látta volna senki előre.

A bemutatott világ nem hordoz semmi egetverő érdekességet, már csak azért sem, mert itt a világteremtés egyáltalán nem fontos. Itt nem tudunk meg semmi előzményt, hogy mi történt az emberiséggel, hogyan kerültek ebbe a slamasztikába. Csak utalás történik arra, hogy egyszerűen nem voltak képesek megváltozni és tönkretették a bolygót, de ez egy gagyi öko-sci-fibe sem menne el alapozásnak. Magáról a jelenlegi helyzetről is csak annyit tudunk meg, hogy van a Kapitólium, ahol minden menő, csili-vili, van energia, mindenféle kaja, pia, drogok és tévé. A média a legfontosabb befolyásolási eszköz, hiszen onnan jön minden infó, egy csatorna van és ott annyi rendszerkritika sem fér el, mint most nálunk a királyi tévén. Vidéken meg tényleg mindenkinek nagyon-nagyon rossz, mert éhezés van, meg hideg. Hát igen, ilyet sem láttam még…

Mi lenne akkor ebben az új? Gondolom, az írónő a főhősünket, Katniss Everdeent szánta annak, akinek belső monológjaiból kibomlik az egész világ képe, ő az „önmagában folyamatosan kétkedő” fiatal lány prototípusa, aki akaratlanul is egy forradalom kiváltójává válik. Csak az a bökkenő, hogy a karakter egyszerűen nem elég erős erre a feladatra, illetve az írónő nem tudja úgy bemutatni, hogy érdekeljen, mi történik vele. Katniss ugyanis nem érdekes, csak egy teljesen átlagos 16 éves kiscsaj, aki még korlátolt és bizonyos tekintetben rettenetesen önző. Nem egy példakép. Ráadásul mindig is utáltam azokat a sztorikat, ahol a főhős nem igazi cselekvő alkat: Katniss inkább belekeveredik a lázadásba, semmint tudatos döntéssel választaná. Persze, az írónő megpróbálja megalapozni a lány személyiségét, bemutatni mennyire aggódik a szeretteiért, és ezért retteg, de ettől nem válik hitelessé. Továbbá a szép, hosszú belső monológok (bár inkább ez már az idióta agyalás kategóriája) elég rövid idő alatt rémesen unalmassá válnak, és inkább nyávogásnak tűnnek, mint egy érdekes személyiség vívódásának. Bevallom, valahogy hiteltelen az is, hogy éppen meg akarnak ölni, te pedig azon aggódsz, hogy a tévé előtt ülő barátod (nem a pasid) vajon mit szól ahhoz, hogy éppen egy másik sráccal smárolsz… Szóval itt van egy hősnő, aki nem is hős, ezt most nagyon menő.

Mellette a többi karaktert is igazából Katniss szemén keresztül látjuk és nem sok egyedi jellegzetességet kapnak. Persze legjobban a két srác van kidolgozva, de őket sem érzem, hogy igazán megismertem volna. Sőt, a kialakuló „szerelmi háromszög” elég gyenge, még az Alkonyatnál is gyengébb: minek erőltetni olyan valamit, ami nincs benne a regényben. Az oké, hogy Katniss kedveli mindkét fiút, de az egyikben nincs elég potenciál egy szerelmi szálhoz, a másikon meg túl sokat vacillál. Ebből a szempontból a harmadik kötet a mélypont, amikor annyira éreztem az izzadtságszagú igyekezetet, hogy nehogy sablonos legyen ez a rész, mindig legyen valami meghökkentő, hogy tudjunk izgulni. Csakhogy én inkább a fejemet vertem a padlóba.

Egy-két szereplőt még sikerült kettőnél több jellemvonással ellátni, főleg azokat, akik egynél több kötetben szerepelnek. De különösen fájó volt az, hogy pont Katniss családját, akikért tényleges harcolna, ennyire semmitmondóan ábrázolja a szerző. Róluk alig tudunk meg valamit, így persze, érti az ember, hogy a rokonokat szeretjük, de nem lesz átélhető a szenvedésük és így a főhősé sem. Az is hiányérzetet hagyott maga után, hogy az aréna többi szereplőjét, különösen a második kötetben, ahol már konkrétabb szerepük is van, alig jellemzi többel az író, mint hogy kék a szeme, arca meg csupa derű. A negatív karakterekről ne is beszéljünk, az meg abszolút arctalan tömeg, kivéve talán az elnököt, aki meg abszolút sátáni.

De most akkor kicsit bővebben a konkrét művekről.

Az első kötetnek az lenne a feladata, hogy megismertessen a szereplőkkel és az alaphelyzettel, ezt korrekten teljesíti is. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgultam néha olvasás közben, mert az írónő azért képes felkelteni a figyelmem, vannak benne erős pillanatok, főleg a viadal során. Csak az a baj, hogy a monológok, a visszaemlékezések nagyon lassítják a menetet, és hiába színesítik a világról kialakult képet, egyszerűen túlírtak. Nagyon ráérősen magyaráz és így nehéz fenntartani azt a fajta koncentrált figyelmet, amit egyébként az akciók indokolnának. A kevesebb több lett volna. Persze, elhiszem, hogy a célközönség (nem én) igényli ezt a fajta írásmódot, hogy hallgassák egy tinédzser lány gondolatait a pasikról, az életről, de ez kábé 20 éven felül nevetségesen kevés.

A második kötet, a Futótűz ágyazna meg a nagy lázadásnak, de be kell valljam, ez a trilógia mélypontja. Az eleje egy szirupos lányregény némi rettenettel, de valahogy nem képes elhitetni velem, hogy Katniss valóban ennyire aggódik mindenkiért. Nem elég állandóan azt leírni, hogy mennyire fél ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, hogy ezt éli át. A gondolatok puszta közlése nem érzékelteti eléggé a feszült érzelmi állapotot. Onnantól pedig, hogy kiderül, a lánynak még egyszer részt kell vennie „szerelmével” a viadalon, az egész történet unalomba fullad. Collins egyszerűen nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, amikkel képes lenne feszültséget felépíteni, pláne nem úgy, hogy a szöveg dagályos és bőbeszédű. Ismét azt éreztem, hogy „fecseg a felszín, hallgat a mély”, nincs igazi mondanivaló az egyre hosszabb mondatok mögött.

A harmadik kötet, A kiválasztott hivatott lezárni a történetet, megnyugtató végbe vezetni hőseinket. Általában számomra a legkedvesebbek az olyan történetek, amik kicsit sötétebben, nincs igazi „boldog vég”, és A kiválasztott is ilyen. Lehet, hogy éppen emiatt, de ez tetszett a legjobban. Valahogy itt néha igazinak és helyénvalónak tűnt Katniss fájdalma és összeomlása, de igazából az epilógus előtti utolsó két oldal vesz meg. Itt az írónő rövid, tömör mondatokkal bemutatja, hogyan lehet a tragikus események után túlélni, új életet kezdeni és talán élvezni is. Az utolsó két mondatba pedig sikerül minden belesűríteni abból, hogyan lesz egy majdnem szerelemből szerelem. Ez a két oldal többet mond, mint az előző 600.

Szóval a lány, aki milliókat lángra lobbantott, engem inkább lehűtött. Pedig a kötetek kiadásával nincs bajom, a borító koncepciója az elszabaduló fecsegőposzátával kifejezetten tetszett, de mint tudjuk, ez eladhatja a regényt, de meg nem kedveltetheti. Pedig van lehetőség a történetben és a szereplőkben is, de nem ebben a formában. Nem éreztem azt, hogy az átlagos tinitörténeten túl az írónő bármit át akart volna adni nekem. Így pedig kár volt a gőzért, lehet ezt is élvezni, de nem az, amit őszinte örömmel látok bárki kezében.

Könyvfesztivál 2013

Idén először jutottam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a mostani utazásnak is az volt az aprópója, hogy Hannu Rajaniemi dedikált az Ad Astra kiadónál. Persze maga az esemény nagyon jó volt, nagyon élveztem, jól éreztem magam, sok ismerőssel és ismeretlennel találkoztam, így bőven megérte ez a hosszú, de kellemesen fárasztó hétvége.

„Még soha nem mondták nekem ennyire udvariasan, hogy vállalhatatlan az arcom.”

Péntek késő délelőtt indultunk el Szegedről a Magyar Államvasutak csodás szolgáltatásait igénybe véve. De most kivételesen nem késtünk… olyan sokat. Szépen elvillamosoztunk a Moszkvára és kis séta után el is jutottunk a Millenárisra. Nekem nagyon tetszett az egész park, jó a kialakítása, csak az volt a bibi, hogy mivel sose voltam még ott, kicsit bajosan lehetett megtalálni a megfelelő épületet, mivel nem igazán volt kiplakátolva semmi. De aztán megérkeztünk.

Rögtön az Ad Astra standját kerestük, de persze sikerült rossz irányba fordulni. Szerencsére a Könyvmolyképzőnél összefutottunk Varga Beával, aki eligazított bennünket.

Mikor odaértünk rendeltetési helyünkre rögtön nagy meglepetés ért: ott volt a meghívott író, Hannu Rajaniemi. A nagy örömre rögtön dedikáltattam vele a Kvantumtolvajt és a frissen megvásárolt Fraktálherceget és pár szót beszélgettünk is. Készült kép is, az egyik a tavalyi hagyományokat folytatva, a fiatalember hátával. Bevallom, nem gyengén elpirultam, mikor előadtam neki a kérésem ez iránt, de legalább van valami különleges emlékem is :)

Utána elkezdtünk Gáborral sétafikálni, megnéztünk standokat, találkozunk Hepp Ivánnal, váltottunk pár szót a közeledő IG-taliról (ahová ezúton is várom a jelentkezőket).

Persze vártam az újabb dedikálásokat is, többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek nemrég olvastam a friss könyvét. Ekkor hangzott el a fentebb idézett mondat is, ami azt hiszem, majdnem szállóigének tekinthető és vetekszik a Halálcsillag-regény jó kis beköpéseivel.

Később megvettem Háy János Mélygarázsát is és jó érzés tudni, hogy a magyar irodalmi élet nagyságai szeretettel viccelődnek egymással.  

Causal Angel

A kiindulási pontunk persze egész nap az Ad Astra standja volt, hiszen itt pakoltuk le a cuccainkat, mivel én Kleinheincz Csillánál aludtam este. Itt jutottunk ahhoz a nagyszerű lehetőséghez, hogy este elmehettünk vacsorázni Hannuval. Este 7 körül indultunk útnak Sánta Kirával, Botonddal és Anitával egy közeli étterembe.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt és remek kihívás volt az angolom gyakorlására. Az este folyamán elhangzott a harmadik regény címe, ami Causal Angel lesz (a fordító, Juhász Viktor már előre fogta a fejét),

de szóba került a finn és magyar mitológia és vámpíros és zombis romantikus műfaj mellé kitaláltuk a sárkányos-romantikusat is (bár a hét fej érdekes asszociációk táptalaja lehet).

Később Hannu beszélt a Fraktálhercegről, hogy hogyan használta fel benne az Ezeregyéjszaka meséit, valamint a külföldi sf-szcénáról is szó volt röviden. Különösen az tetszett, mikor China Miéville-ről, egyik kedvenc írómról beszélt, és megállapítottuk, hogy vele kapcsolatban minden első élmény (regény, fotó, találkozás… stb.) feltétlenül sokkoló.

Hannu egyébként nagyon kedves személyiségnek tűnt, hihetetlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul tudott mesélni különböző témákról, valamint őszintén érdeklődött az asztalnál ülő írók készülő regényei iránt is.

Csillával aznap korán elindultunk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, így már kilenckor magukra hagytuk a társaságot, de az egész napi hajtástól, izgalmas élményektől alig bírtam elaludni.

„Hogyan is képzeljek el egy ötdimenziós teret, amiben van plusz két sík, amiről le lehet esni?!”

A következő napot annyira korán kezdtünk, hogy engem be sem engedtek a Fesztivál területére, mivel a hivatalos program csak 10-kor kezdődött. Így egy jó fél órára kicsüccsentem egy padra és élveztem a napsütést, meg beleolvastam a Fraktálhercegbe is, ha már dedikálni is mentünk.

Ismét az Ad Astra standjánál várakoztam, próbáltak kideríteni, hogy hol is lesz a beszélgetés, mikor felbukkant Huszár Andris, aki többek között az Endymiont és a Diaszpórát fordította. Vele megkerestük az eldugott kis termet és jó előre beültünk. Közben beszélgettünk a sci-fi fordításról és őszintén gratuláltam neki a Diaszpórához, nem kis teljesítmény lehetett…

Maga a program nagyon jó hangulatban telt, Stöckert Gábor igazi profi kérdező volt, annak pedig különösen örültem, hogy olyan sok kérdés hangzott el a tudományos témákról, mert Hannu érdekesen mesélt ezekről az eredményekről, én pedig amúgy is ritkán hallok ilyesmiről.

Utána beálltunk a jó hosszú, dedikálásra váló sorba Gáborral és Kígyós Tamás cimboránkkal, és már előre tervezgettük a délutáni Houllebecq-ácsorgást. Szinte hihetetlennek tűnt, mennyi ember jött aláíratni a könyveket, régen láttam ekkora tömeget sci-fi dedikáláskor. A sorba összefutottam több mollyal is, egyeztettük a jövő heti szegedi találkozást.

Az ácsorgást egy kis beszélgetéssel vezettük le, de utána már jött is egy másik barátom, Török Tamás, akivel elmentünk beszélgetni és ebédelni. Szomorú tapasztalat volt, hogy egy olyan étterem, ahol egy éve még élvezettel ettünk, mennyire meg tud változni színvonal tekintetében – és nem pozitív irányba.

„Odaállunk utolsónak Michel Houllebecq elé, majd lemondó sóhajjal inkább otthagyjuk.”

Ebéd után visszamentük a Millenárisra és beszélgettünk egy nagyot Varga Beával, akinek még segédkezet is nyújtottam a Calderon dedikálásához. Később kicsit élveztük a jó időt és napsütést, kiültünk cseverészni a fűre – már nagyon rám fért egy ilyesfajta lazulás.

Késő délután még visszaszivárogtunk a nagy csarnokba, ahol előbb Jevgenyij Popovval dedikáltattam a most megjelent könyvét. A bácsika úgy nézett ki, mint Oroszország atyácska és nagyon sajnáltam, hogy nem tudok még rendesen oroszul beszélni, mert így sajnos csak köszönésre futotta tőlem.

Majd csatlakoztam a fiúkhoz, akik addigra már kábé 20-25 perce álltak sorban a francia mesterre várva. A fő Kiábrándul Értelmiségi addigra már tényleg fásultnak tűnt, csak a csinos lányok társasága enyhítette rossz kedvét. Az aláírás mellé nem is jutott már ajánlás, de legalább fényképen meg lett örökítve.

Este még egy laza levezető vacsora és SFMag szerkesztőségi megbeszélés zárta a napot. Este megint annyira fel voltam pörögve, hogy hajnali kettőig az Éhezők viadalát olvastam.

Muszáj megismételnem, hogy mennyire jó élmény volt ez a hétvége. Egyet azért sajnálok, hogy kevés IG-s ismerőssel futottam össze, remélem, a Könyvhéten és az IG-talin többen fogunk találkozni.

Két regény, egy írás - Andri Snær Magnason – Lovestar, John Scalzi – Szellemhadtest

Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.

Andri Snær Magnason – Lovestar

Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.

Így az emberi élet minden aspektusa a munkától a személyes érdeklődésig könnyedén átlátható és mind egy ember, illetve egy vállalat kezében összpontosul, aki a szabadalmat birtokolja: ez pedig a LoveStar. A cég/ember különböző termékeket talál ki, melyekkel egyre jobban lefedik a mindennapokat, nélkülözhetetlenné és egyúttal enyhén diktatórikussá teszik a rendszert. Ha nem tetszik valami, addig bombáznak ajánlatokkal, reklámokkal, személyre szóló tévéműsorokkal és rejtett ügynökökkel, így meg nem győznek. Ám míg a gépezet mögött rejlő agytrösztöt az újabb és újabb ötletek érdekelnek, addig a tényleges működtetők már a fejére is nőnek.

A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.

A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.

John Scalzi – Szellemhadtest

Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.

A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.

Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.

Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.

A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.

Greg Egan – Diaszpóra

Tudjátok, miért mennek sokan jogásznak? Persze, mindenkit motivál az, hogy állítólag milyen jól meg lehet élni ebből a szakmából, meg elég beszélni tudni, de sokaktól hallottam azt is, hogy milyen jó, hogy itt nem kell matekkal foglalkozni. Ezután szoktak az emberek nagyot koppanni, mikor statisztikát kell tanulni, meg amikor elkezdünk személyi jövedelemadót számolni… Bár azt el kell ismerni, eléggé marginális ez a mi szakmánkban. De nekem mindig az jut az eszembe, amit egy régi matektanárnőm mondott nekem: sajnálja, hogy nem foglalkoztam többet ezzel a tárggyal, mert szerinte jó voltam benne. Ez jár a fejemben, mikor élvezettel (és ez most nem irónia) belevetem magam a kamatszámításban, illetve ez járt akkor is, mikor a Diaszpórát olvastam.

Ugyanis talán nem ez a regény az, amit a matematika nyelvén írtak, de nagyon közel áll hozzá. Hogy lehet leírni a születést hullámmodellel? Egy természeti katasztrófát színképelemzéssel? Hogyan modellezzünk axiómák sokaságát bányászattal? Le lehet-e írni szavakkal egy 16 dimenziós teret? Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk a regényből, de ennél sokkal több az, amit még a mai természettudományokról megtudunk. Egan rákényszeríti az olvasót arra, hogy utána olvasson a részecskefizikának, kvarkoknak, fekete lyukaknak és neutroncsillagoknak, de a legjobb benne az, hogy élvezetből olvasunk ezekről. Hajtja az olvasót a tudásvágy, hogy megértse, miről szólnak egyáltalán a szereplők beszélgetései.

Kifejezetten üdítő, hogy a regény ennyire a természettudományokon alapult, mert kicsit kirobbantott a komfortzónámból és rávett arra, hogy máshogy gondolkozzak. Mert itt nem annyira a szereplők, vagy a történet adja a legnagyobb többletet, nem ezen a vonalon kellett elmélkednem, hanem hogy a felvázolt problémák hogyan oldhatóak meg, milyen tudományos megoldást eszelnek ki a résztvevők. Az emberek kíváncsisága hajtotta előre a diaszpórát, még úgy is, hogy a regényben ábrázolt „humanoidok” kicsit idegenek a mi korunktól, világukba nehéz beleképzelni magunkat. De még ez a jövőbeli struktúra is tudományosan remekül alá volt támasztva.

Ugyanakkor éppen ez adja a regény nagy gyengeségét is – nem igazán irodalmi a szöveg, az olvasása gyakran nehézkes, és ha az olvasót a geometriai/számtani/fizikai problémák nem kötik le, könnyen unalmassá válhat. A regény cselekménye pár egyszerű mondattal könnyen leírható: a Föld egy kozmikus katasztrófa következtében lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka, hogy egy hasonló kataklizmát elkerüljön, megpróbálja megfejteni a csillagászati jelenség okát. A kutatás közben a Földtől eltávolodott poliszlakók egy értelmes idegen faj nyomait fedezik fel és elkezdik követni őket a megmenekülés és válaszok reményében.

Persze ezt a könyvet nem a cselekménye, vagy líraisága adja el, hanem a tudományos leírások, problémák és megoldások. Pedig a kezdeti első fejezetek, az árva születése vagy a vihar leírása a tudományos háttéren túl is jó volt, volt benne olyan emberi és irodalmi plusz, ami életet lehelt belé és meghatott. Az író még alapvetően a cselekményt is jól építette fel, nem volt igazán üresjárat, inkább csak lassan bontakoztak ki az események, szépen nőtt a feszültség, aztán viszont nem éreztem, hogy kaptam valamit. A lezárás ugyanis túl gyors, a történet felszívódott egy buborékban (Douglas Adams után szabadon). Elmaradt a katarzis, egy kis impulzus-gömböc még ott maradt bennem és ez bosszúsággal töltött el.

Így valahogy hiába a rengeteg ötlet, hiányérzettel tettem le a könyvet. De megmaradt az az izgalom, hogy azért jó tanulni, jó elmerülni a természettudományokban, és hogy mennyi minden van még a világon, amit nem értünk, de azért megpróbáljuk felfogni. Nem felejtem el Greg Egant, ha megjelenik magyarul (angolul nem mernék belefogni), olvasni fogok még tőle, de én mást szeretek a sci-fiben, még úgy is, hogy a Diaszpóra erényeit messzemenően elismerem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak. 

Lauren Beukes – Moxyland

Nem ismerem, de nem is szeretem a cyberpunkot. Kevés ebbe a csoportba tartozó mű fordult meg a kezemben, azokat esetenként el sem bírtam olvasni (ld.: Neurománc). Nincs ellenemre a negatív jövőkép és a komor hangulat úgy általában, de nem kenyerem az a fajta általános kiábrándultság és nihilizmus, ami ezekből a művekből árad – azt hiszem, ehhez túlontúl idealista vagyok. A Moxylandet sem fogom szeretni, de elismerem értékeit.

A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.

Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.

De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.

Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.

A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.

Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.