2015. szeptember 7., hétfő

Gördüljenek azok a kövek! - Lőrinczy Judit: Ingókövek

Tudják/tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket sokan szeretnek és méltatnak, de mégsem tetszenek. Mert számotokra unalmasak, egysíkúak, nem mondanak semmit. Valahogy így voltam én Lőrinczy Judit könyvével is – a szerzőnőnek már a novellái sem jöttek be, se a hangja (mert az azért van neki), de annyian szerették első megjelent regényét, hogy úgy éreztem, már csak az egyedi téma miatt is, hogy el kell olvasnom. De nem árulok zsákbamacskát: nem jött be, holott érdemeivel pontosan tisztában vagyok.

A háború és a mágia valahogy nem fér össze a fejemben, hiszen számomra kevés földhözragadtabb téma van, mint az elhúzódó fegyveres konfliktusok. A második világháború egyik legvéresebb ütközete, ami megfordította a harcok menetét, pedig még kevésbé tűnt misztikummal telítettnek: utcai harcok, fagy, reménytelenség. Lőrinczy azonban a kétségtelenül valós alaphelyzetre egy másik „csatát” is ráhúzott: a város és a halál ütközetét. Mert vajon mi történik, ha egy település több, mint egymás mellé dobált házak összessége, mi van, ha lelke van és fél a pusztulástól? Mit nem tenne meg az életben maradásért? Inkább azt kérdezhetnénk, mit nem, hiszen a szerző olvasatában a város ugyanolyan sarokba szorított vad, mint az őt ostromló emberek – semmi sem drága a fennmaradásért. Ebben a misztikus küzdelemben az emberek ugyanolyan feláldozhatóak, mint a katonák a világháború tábornokai kezében.

2015. augusztus 12., szerda

Etűdök gépzongorára – Mad Max: Fury Road

Mikor előzetesen megnéztem a trilógiát, akkor már tudtam, hogy rengeteg embernek tetszik ez a film. De később is egyre-másra jöttek a magasztaló kritikák, majd a barátaim zöme is szépen lassan megnézte és ajnározta. Ezek után érezhető elvárásokkal és lelkesedéssel ültem be a moziba, és remélem, igazi élményt kapok. Úgy nagyjából a 15. perc táján nyugodtam meg.

A Mad Max: Fury Road egy kompromisszumoktól mentes, kicsit hullámzó tempójú, de lebilincselő alkotás. Régen láttam már olyat, hogy nem tettek engedményt a filmesek azért, hogy minél szélesebb nézőközönséget nyerjenek meg, de szerencsére George Miller haladt előre a lenini úton és folytatta azt a látomását, amelyet 1979-ben megalapozott. Végre egy film, ami mer kegyetlen és kemény, de nem öncélú lenni. Itt az akciónak valóban súlya van, szinte érezzük, ahogy törnek a csontok és zúzódnak a koponyák, de a benzingőz és a füst szaga is belengi a mozitermet. Nem rajongok az autós akciókért, de itt olyan ütközésorgiát láttam, amitől nem tudtam levegőt venni. És ez nem csak a remekül koreografált jeleneteknek köszönhető, hanem a történetnek, de elsősorban a karaktereknek.

Azt ugyanis el kell ismerni, hogy a forgatókönyvíró jól dolgozott. A főszereplőink mind kidolgozott motivációkkal és múlttal rendelkeznek, ahogy haladunk előre azon kaptam magam, mind jobban szurkolok nekik. A pálmát nálam a Nicolas Hoult játszotta Nux vitte, az ő pálfordulása végig hiteles és érthető, hiszen fanatizmusa nem szűnik meg, csak átalakul. Charlize Theron pedig az kőkemény hősnő, akire már nagyon szüksége volt a mai filmgyártásnak, elvégre Sigourney Weaver lassan kiöregszik. Imperator Furiosa potens és megérthető figura, néhány képpel és mondattal könnyen megérthetővé vált személyisége, ami ismét csak a forgatókönyv nagy erénye. Érdekes módon Max az, aki megint csak kicsit téblábol az események közepette, holott ennek ellenére odateszi magát – hiába, ezt már megszokhattuk, hogy kicsit nehezen dönti el, mit is tegyen. Az ő esetében nekem nem jött be a látomások alkalmazása, és az ehhez fűződő spirituális „mentőakció” sem tűnt megfelelő konfliktusfeloldásnak, de hát nem lehet minden tökéletes.

2015. augusztus 7., péntek

Top zenék az életemből – ráadás

Ajánlás: Littlewoodnak, mert nélküle nem születik meg ez a bejegyzés. Remélem, nem bánja...

Miután megcsináltam a négy részre bővült válogatásomat, azért rájöttem, hogy jó pár kedvencem kimaradt a szórásból, amelyik vagy így, vagy úgy, de meghatározó volt az életemben. Ezúttal úgy alakult, hogy fele haza, fele külföldi számok adtak egymásnak találkozót.

hevia – tierra de nadie

Ez az album volt életem első saját CD-je. A mai napig emlékszem, hogy egy három napos túráról értem haza, mikor megkaptam születésnapomra. Még azon is gondolkodtam éppen csak tizenévesként, hogy én bizony elmegyek a PECSÁban tartott koncertjükre. Oda végül nem jutottam el, de a Drakuláról a mai napig ezek a zenék jutnak eszembe, mert mikor olvastam, rongyosra hallgattam az albumot.



2015. augusztus 1., szombat

Más honlapok, más cikkek

Júliusban csak egy bejegyzés került ki a blogra, és ennek fő oka az volt, hogy olyan recenziós könyveket olvastam, amelyekről más oldalakra írtam cikkeket - ez a hátránya annak, ha nem a saját homokozódnak kérsz könyveket. Erről eddig is tájékozódhattatok itt a blogon, a Cikkek, interjúk fül alatt, de tanult kollégám ötletét átvéve kicsit közvetlenebbül is ajánlom azt a három írást, ami megjelent tőlem ebben a hónapban.

Helene Wecker - A gólem és a dzsinn (SFmag)
 
Ezen a platformon jelennek meg legrégebben cikkeim, de maga az oldal is már közel 5 éves múltra tekint vissza. Ha a spekulatív fikcióról keresel valamit, szinte biztosan belebotlasz, mert rengeteg könyvről-filmről adtunk már hír, főleg a kortárs művek közül, de sok régi alkotást is feldolgozva. Az  oldal jelenleg kicsit köhögős egészségű, a cikkek száma lecsökkent, a napi frissülés sem biztos, de igyekszünk továbbra is minél több dologról tájékoztatni az olvasókat.
 
A gólem és a dzsinn egy fantáziadús történet, ami két mondabeli lény életét követi az 1900-as évek  elejének New Yorkjában. Zseniális korrajz, hiteles szereplők, intelligens és izgalmas történet, majdnem tökéletes könyv.
 
"A gólem és a dzsinn több szálon mozgó története közelebb hozza számunkra mind a századforduló hangulatát, mind a gyorsan változó és sosem alvó amerikai metropoliszt, holott a történet nem is itt veszi kezdetét. Először megismerkedünk gyorsan a gólemmel és dzsinnel, előbbi esetében teremtését, míg utóbbinál ébredését figyelhetjük meg. A két koron és időn kívüli lény egy nyüzsgő és emberi környezetben találja magát, amely mindkettőjüknek szokatlan és izgalmas. A gólem, Chává esetében a nehézség abból fakad, hogy érzi a körülötte élők lelkiállapotát, gondolatai, míg a dzsinn, Ahmad esetében a szabadság hiánya okoz nehéz perceket. Ahogy megismerkednek a körülöttük élőkkel, mindkettőjüknek változniuk kell, el kell fogadni, hogy nem élhetnek egyedül."

2015. július 5., vasárnap

Agymanók

Már nem vagyunk jó barátok a Pixarral. Emlékszem, régebben imádtam a filmjeiket, de utolsó kedvencem tőlük, amivel tényleg el tudtak varázsolni, A hihetetlen család volt. Annak pedig már több mint 10 éve. Azóta sok filmjük tetszett – első megnézésre, de másodjára egyszerűen már nem élveztem annyira. Hogy én változtam-e annyit, vagy a stúdió olyan irányba, amikor is a nyers és zabolátlan tehetség, ami a korábbi filmjeiken látszott, átadta helyét a hideg üzletnek, nem tudom. Egyszerűen giccsesnek és hatásvadásznak éreztem az alkotásaikat, és ez ötlött eszembe, amikor már a moziban a Láva c. kisfilmjüket néztem. Szép, szép, de túlságosan könnyfacsaró akart lenni, ezért félni kezdtem.

Az Agymanók első képkockáival gyorsan megismertette velünk az alaphelyzetet: Riley fejében az évek múlásával különböző érzelmek születtek: Derű, majd Bánat, Düh, Majré és Undor. Ők alakítják azt, ahogyan a kislány reagál a környezetére. 11 évig egyértelműen Derű az uralkodó, azonban a család költözésével Bánat és a többiek egyre inkább követelik a helyük. A viháncoló öröm-lány persze ezt nem nézi jó szemmel, mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy Riley boldogtalan legyen. Ez persze nem várt kalamajkákat okoz.

Gyorsan lépjünk túl azon, hogy mennyire eredeti az egész történet: a fejünkben lévő hangok alapján más lesz a táj, ami előttünk fekszik. Furcsa belegondolni, hogy mi is irányítja a mindennapi életünket és ebben hogy vesznek részt az érzelmeink. A Pixar által felépített agy-világ színes, izgalmas és gyönyörű. Egyszerűen szédítő, ahogy az agykérget alkotó, emlékeket tartalmazó polcrendszert megalkották és modellezték az emlékezet működését. Fantáziaország, az absztrakt gondolatok tára, a gondolatvonat, az Álomgyár (vigyázz, Hollywood!) mind-mind színpompás megfelelői valós funkcióinknak, és jó elveszni benne. Hihetetlenül vicces, ahogy kis munkásemberekként ábrázolt idegpályák vagy éppen idegi átvitelek meghatározzák, mire emlékszünk és mire nem; ahogy pedig az a buggyant reklám felötlött Riley fejében arra emlékeztetett, hogy nem tudom elfelejteni a Postabank régi reklámját. Hiszen egyre megy honnan nézed, a négy… no de inkább hagyjuk.

2015. június 24., szerda

Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata

Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.

Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort  újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.

Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?

2015. június 18., csütörtök

Taxidermia Hungarica – Péterfy Gergely: Kitömött barbár

„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”

Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.

A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.

Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.

2015. június 10., szerda

Saul fia

Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.

Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.

Az űr egy baromi veszélyes hely, gyerekek, de az ember mindig győz! - Andy Weir: A marsi

Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!

Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!

Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).

2015. június 8., hétfő

Könyvhét 2015

Hatodik alkalommal vettem részt a Könyvhéten, és idén fordul először elő, hogy nem voltam biztos, kell-e nekem beszámolót írnom. Végül a szombat este eseményei győztek meg arról, hogy lehet létjogosultsága egy beszámolónak. Kicsit szomorú vagyok, már csak azért is, mert erre megint a „magyar SF” szitokszava/égisze alatt került sor, de tényleg elgondolkodtam.

Péntek este érkeztem meg Budapestre, és nem sokat pihentem, 7 órára már házigazdámmal, Gáborral a Deák téren voltunk egy laza sci-fis – molyos sörözésen. Örültem, hogy találkozhattam, beszélhettem egy csomó emberrel; az pedig különösen jó volt, hogy mindenkit a sci-fi és a könyvek szeretete hozott össze; az utóbbi időben ez kicsit hiányzott az életemből (bár a keddi szegedi molyrajzás már sokat javított az állapotomon) - a geek társalgások, egymás cikizése, könyves élmények megosztása. Vártam, hogy megosszam Anitával a Horgonyhely kapcsán felmerült gondolataimat, és csak egyszerűen jó volt együtt. Mégsem maradtam sokáig, hiszen Tamás barátommal úgyszintén ritkán tudok találkozni, így 9 felé elindultam. Később mégis visszatértünk az Erzsébet téri forgatagba, a fröccsök, a vászon tornacipők, maxiruhák és kigyúrt karizmok világába, hogy végre jól átbeszéljük az életünket. Az estet sétával zártuk, ahol megdöbbenve láttam a Szabadság téren a II. világháború áldozatainak emelt hamis vagy éppen zavarba ejtő emlékművet és az civilek által közzétett élő emlékeket, majd a Kossuth tér kövekből épített pusztaságát. Végül a 2-es villamoson a budai oldal látképe rángatott ki enyhe melankóliámból.