Életünk sötétlő erdejében járva: Szerb Antal – Utas és holdvilág

Az ember szeret néha hinni a misztikus dolgokban, szeretnénk hinni a jelekben, mintha azzal megmagyarázhatnánk azt a rengeteg érthetetlen dolgot, ami a világban történik, és ezzel értelmet adhatnánk neki. Például, hogy egy könyv azelőtt is szól hozzánk, mielőtt elolvastuk volna, hogy előre érezzük, igen, ez nekünk lett kitalálva, ez egy jel, és ettől valami többet kapunk. Nem szeretem az ilyen gondolatokat, de néha én is hajlamos vagyok holmi babonákra. Az Utas és holdvilág esetében viszont pontosan ezt éreztem, amikor kiválasztottam az 50,- Ft-os könyvek kupacából az ócskapiacon, hogy nekem ezt most el kell olvasnom.

„Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam/mivel az igaz utat nem lelém.”; kezdhetné akár így is történetét Mihály, aki feleségével nászútra érkezik Olaszországban. Itt azonban felbukkannak ifjúkorának reményei, nosztalgiái, érzései, ezért feleségét elhagyva vándorlásba kezd, ahol sok-sok emberrel és élettel találkozik, és próbálja megtalálni a sajátját és egyúttal újra átélni, ami elveszett.

Sok hűhó semmiért a londoni Globe színház színpadán és a Belvárosi moziban

Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy a Belvárosi mozi bemutatja a londoni Globe produkciójában a Sok hűhó semmiértet és több más darabot, rögtön fellelkesedtem. Pedig nem vagyok nagy Shakespeare rajongó, de nagyon szeretem azt a lehetőséget, hogy belepillanthatok más országok színházába, ahová mostanában valószínű, nem jutnék el. Meg jó azt is látni, hogy ki mit tud kihozni a különböző művekből – ezért is néztem a Met Live közvetítéseiből is párat, de kedvencem a Danny Boyle-féle Frankenstein volt.

A Sok hűhó semmiért pedig amúgy is nagy kedvenc, hála Kenneth Branagh híres feldolgozásának. Az a film, és nyilván a darab is, az öröm és jókedv forrása, amire most különösen nagy szükségem  volt. Nem is kellett csalódnom.

Már maga az az ötlet nagyon tetszett, hogy a Globe színházat láthatom, ami a Doctor Who egyik epizódja óta nagyszerű élményekkel kecsegtet. A nézőközönség színes forgatagként állta körül a színpadot, a legtöbbjükön esőkabát volt – a tető hiányának diszkrét bája. A rendezés használta ezt a teret is, a színészek többször a nézők közül léptek fel a színpadra, amikor a színpadon mulatság volt, odalent is felbukkant egy-két bábu vagy statiszta. Valóban megidézte azt a kort, amikor a darab sokszor közvetlenebbül szólította meg a bámuló nézősereget.

Identitás és szerelem – Junot Diaz – Így veszíted el

Idei olvasmányaim között ez volt az a kötet, amit maximális semlegességgel olvastam el: nem voltam rá különösen kíváncsi, csak eszembe jutott, hogy megvegyem (bár ez nagyon first world-dolognak tűnik), mert többektől jókat hallottam róla. Bevallom, sem az íróról, sem a kiadóról nem hallottam korábban, de ezután mindkettőjükre jobban odafigyelek majd.

Az első jó pontot akkor szerezte nálam a könyv, mikor a kezembe fogtam: kellemes tapintású, puhafedeles könyv, stílusos kép és tipográfia, és a borítóval megegyező kialakítású könyvjelző (komolyan, mióta lett divat könyvjelzőt adni a könyvekhez?). Az egész kötet egységes és meglepően egyedi kialakítása rövid idő alatt levett a lábamról. Már csak a beltartalomnak kellett megfognia.

Egymással nem is olyan lazán, hanem inkább mély egységben összefonódó novellákat, történeteket olvashatunk füzérben, amelyek bevezetnek bennünket az egyesült államokbeli dominikai bevándorlók életébe. A történeteknek köze van a szeretethez, szerelemhez, az elváláshoz, a halálhoz, magához az élethez. Vannak, amik egyszerűek, akár bárgyún humorosak, vannak, amik fájdalmasak vagy éppen szépek. Mindegyikben ott lüktet Amerika olyan dala, amit eddig még nem hallottam, nem éreztem: a bevándorlók édesbús valósága.

Nihilizmus vagy tipródás – Shakespeare Hamletje Alföldi Róbert rendezésében

Már nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek a Nemzeti Színházba, különösen azóta, hogy Tamás barátom statisztált Shaw Szent Johannájának színpadi adaptációjában. Pláne, mivel azóta hallgatom a sztorijait arról, milyen jó a színházi büfében együtt poharazgatni, beszélgetni a színészekkel. Ezen túl persze ódákat zeng az előadásokról, a színészekről a rendezésről… Ennyi benyomás után persze meg kellett néznem valamit, különösen, hogy az Alföldi-féle Nemzeti az utolsókat rúgja. A véletlenek összjátéka a Hamletet hozta elém, ami elég ellentétes érzéseket váltott ki belőlünk.

A darab Nádasdy Ádám új fordításában, de viszonylag hűen követi az eredeti művet: az első jelenetekben mind a Szellem, mind a Király és a Királyné keresi az ifjú Hamletet, akit azonban nem látunk, csak a hangját halljuk előbb függöny, majd acélfal mögül. A rendező az egész teret felhasználja, az udvaroncok a kötélpadláson szaladgálnak, mi, nézők, pedig a színpadon ülünk, a színészek a nézőtéren játszanak. A székek fekete ponyvával vannak leterítve, középen pedig egy állványzat húzódik, ami a karzatra vezet. Itt láthatjuk, ahogy a főhős apja parancsára belekezd bosszújába.

A színészek mintha nem éreznének rá az elején a karakterekre, játékuk hamiskás, nem tűnik hitelesnek. Talán ezt az okozza, hogy ez az utolsó előadás, ebben a formában egy darabig nem lesz látható. De később mindenki belejön, már amennyire a karaktere megengedi.

Könyvhét 2013

Ez a hétvége nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Ugyanis a tervezett minimum két fős mászkálgatás helyett egy főre redukálódtam, így hozta az élet. Szerencsére azonban sosem voltam egyedül, sok baráttal, ismerőssel összefutottam, beszélgettem, így a hiány nem volt olyan látványos. Helyette a programok nagyon.

2013. június 8., szombat

Szombat reggel Évi barátnőmmel a Vörösmarty téren kezdtük a napot. Nem tudom, mennyire bírta a nagy tömeget és azt, hogy rángattam egyik pulttól a másikig, de hősiesen tűrte. Kezdetnek meglátogattam az Ad Astrát és beszereztem a sok várt kötet közül egyet kettőt. Utána az Agavéhoz siettem László Zoli új könyvéért, ezek voltak azok a beszerzések, amiket mindenképpen meg akartam ejteni. Utána igazából csak a nézelődés maradt. Végigjártuk szinte az összes pultot körbe a téren,

Gyermán Petra, Vass Richárd, Sánta Kira

mint mindig, most is hihetetlen élmény volt.

11-kor persze megint az Ad Astránál kötöttünk ki, ahol a kiadó illusztrátorai dedikáltak. Nagyon tetszik, hogy a kiadó ennyire tudatosan és jól intézi a marketinget, figyel az olvasói igényekre, így nem véletlen, hogy a remek képek alkotóival sokan szeretnének találkozni. Vettem én is 5 nyomatot, ami dedikáltattam a készítőkkel, amiket valahogy biztos elhelyezek majd a szobám falán.

Ezután egy nagyszerű ebéd következett a Vapianóban, amit már tavalyról ismertem. Nagyon tetszik, hogy a szemem láttára állítják össze az ebédem, ráadásul öröm, hogy kedves is volt a szakács. Bár az nem túlzottan jó, hogy ezt külön ki kell emelni, mert ritkaságszámba megy.

Utána irány az Ingókövek bemutatója az 1000 Teában! Nagyon kedves helynek tűnt a könyvbemutató színhelye, ahol ruganyos ifjúságként ültünk a földre a személyzet kérésére (néha már annak is örülök, hogy ifjúnak aposztrofálnak), végignéztük a katonák bevonulását, kaptunk finom grúz teát (homoktövis volt benne és vagy másfél percig tartott elkészíteni, elsőre pedig nagyon furcsa volt az íze, de utána jó lett). Maga a beszélgetés jó hangulatú volt, különösen tetszett az, hogy próbálták a résztvevők kicsit részletesebben is bemutatni a valós eseményeket. Látszott, hogy hatalmas munka volt a regény elkészítésében, valós forrásokon alapul, így már nagyon várom, hogy elolvashassam. Kánai András moderációja hozta a megszokott színvonalat, bár kicsit túl öntudatosan használta a tudatosan szót...

Hannu Rajaniemi – Fraktálherceg

Mondj egy igaz történetet nekünk!

Élt egyszer egy finn fiú, aki a matek mellett írni kezdett, angolul. Pár novellája után az első regényével berobbant nem csak a kiadónál, de az olvasóknál is. Jean le Flambeur alakjával egy kifinomult úri tolvajt adott a sci-finek úgy, hogy mellette a tudományos háttér is kidolgozott maradt. Ám mivel a könyvkiadó nem egy könyvet, hanem rögtön hármat rendelt tőle, ezért új történetbe kezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, a régi Föld utolsó megmaradt városában élt egy lány. Tavaddudnak hívták

http://khaloodies.deviantart.com/art/Arabian-Nights-67831447

és a dzsinnek szeretője volt. A családja ezért kitagadta, de ő nem tagadhatta meg azt, hogy kicsoda. Mikor segítséget kér tőle a testvére, nem tehet mást, mint hogy közreműködik, de ezzel egy veszélyes összeesküvés közepén találja magát, ahol az sem világos, ki és hogyan húzogatja a szálakat.

Az ő meséje aztán sajátos véget ér, de a tolvaj és Miéli előtte segít kicsit felforgatni a régi életét. A kényszerű kettős Perhonen szárnyain szállva próbál evezgetni a pellegrini szándéka és a hajdanvolt Jean titkos tervei között. Közben ők is eljutnak Szirr városában és saját céljaik elérésére manipulálják a helyiek világát és a titokzatos káoszkódot. Már amennyire ez sikerül.

Történet a történetben egy újabb történetbe ágyazva – ez adja a Fraktálherceg vázát, amelyet a szerző az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönzött. Ez a felépítés egyúttal a könyv sajátos ritmusa, amelyet csak tovább erősít az a keleti világ, amelybe ágyazza az eseményeket. A lapokon megidéződnek gyermekkorunk ismerős teremtményei, a dzsinnek, szellemek, csak az egész kap egy új jelentésréteget a modern fizika felhasználásával. Egészen mesteri, ahogy Rajaniemi a mágia és varázslat világát ötvözi a modern tudomány eredményeivel, azoknak egyfajta valós alapokon nyugvó magyarázatát adja. Ugyanakkor számomra a különféle fizikai fogalmak és kifejezések inkább csak egy sajátos nyelvet hoznak létre, semmint hogy igazi tudományos hátteret alkotnának, de ez valószínű az én ilyen irányú felkészültségemnek köszönhető. Nekem ez adja „a lírát”, a külsőt, semmint hogy a belbecshez tartozzon.

Arnold Schwarzenegger – Emlékmás

Nem igazán szoktam életrajzokat, pláne nem önéletrajzokat olvasni. Az egyik főnököm az, aki rengeteg ilyet olvas, gyakran látok a kezében (és az e-book olvasóján) ilyesmit, de én csak középsulis koromban vettem kezembe hasonlót – az orosz uralkodókat csak így lehetett megismerni. Először egyáltalán nem érdekelt egy akciósztár élete, akit színészként sosem kedveltem igazán, bár a filmjei közül jó pár a kedvencem, igaz, nem miatta (ki nézte a robotot a Terminátorban, ha ott volt Kyle Reese?!).

Amikor azonban egy nagyáruház polcáról levettem a kötetet, mégis úgy éreztem, van benne potenciál. Végül is Schwarzenegger egy igazi self-made man, egy kis osztrák falucskából feljutott az Egyesült Államok általa elérhető csúcsaira, bár onnan végül eléggé nagyot esett. Érdekelt, mit és hogyan mondhat el magáról.

Az élettörténet sok érdekességet tartalmazott, elsősorban két fronton: az ausztriai élete és testépítős múltja (továbbá a ’60-as, ’70-es évek Amerikája), valamint a kormányzósága éveivel kapcsolatban. Kiderült, hogy a Vasfüggöny túloldalán sem volt mindenben más az élet, a második világháború nyomai ott is láthatóak voltak, de mégis némi szabadság érződött a sorok közül. Tetszett az a bátorság, amivel nekiindult a világnak, bár ez néha vakmerőség volt, semmint igazi végiggondolt döntés – de ez a siker egyik fontos összetevője az ő esetében. A testépítést, mint sportot nem kedveltette meg velem, de magának a sportolói világnak a leírása érdeklődésre tarthat számot (elég konkrét tippek is olvashatóak), valamint az az elszántság, amivel belevetette magát a dolgokba, inspiráló.

Az amerikai évek esetén rácsodálkoztam, hogy valóban mennyire más az az ország. Ahol egy papírral már vállalkozást hozhatsz létre és senki nem szól bele a dolgodba, amíg másoknak nem ártasz vele (bár néha akkor sem), és elég egy papírfecnire írt számla… szinte elképzelhetetlen a mi bürokratikus világunkban, de megérteti, miért hívjuk a lehetőségek hazájának. Schwarzenegger pedig kihasználta ezt és kemény munkával felépítette magát, tanult, dolgozott és ez szimpatikus. Bár szinte hihetetlen.

A múlt csillogása – A nagy Gatsby

Amikor megláttam Baz Luhrmann új filmjének előzetesét, tudtam, hogy ezt látnom kell. Pedig nem szeretem a rendező túláradó vizuális stílusát, de valamiért mégis érdekelnek a művei, valamint a szereposztás is jónak tűnt. Ennek hatására vettem meg a könyvet is karácsonykor, ami sajátos, nosztalgikus stílusával és az ártatlanságról szóló történetével egészen levett a lábamról.

A történet valamennyi fő cselekményszála megelevenedett: az ifjú Nick Carraway összeismerkedik rejtélyes long island-i szomszédjával, Jay Gatsby-val. A fiút elbűvöli, vonzza a férfi csillogó, nagystílű világa, ugyanakkor ellen is áll neki. Rájön arra is, hogy Gatsby régi szerelme nem más, mint unokahúga, a férjezett Daisy Buchanan. A régi pár újra egymásra talál, de míg a lány csak a boldogságot keresi, a férfi a múltat akarja újjáélni. Egy végzetes délutánon azonban minden szál összekavarodik.

A regény egyébként sem túl szerteágazó cselekményét a film hűen adaptálja vászonra: minden fontos szereplőt megismerünk, az események semmi újat nem mutatnak. Egyetlen újítás csak az, hogy Carraway olyan módon narrálja, hogy éppen egy terápián vesz részt és az orvosának meséli/írja/éli újra annak a régi nyárnak a történéseit. Ez adja továbbá az egyik legérdekesebb vizuális elemet, mert a leírt, legépelt sorok szó szerint megjelennek a vásznon, mintegy életre kelnek egy látomásként.

Mert valahol egy látomás ez a film, hihetetlen látványorgia, ahol a nagy világválság előtti lüktető, fejlődő Amerika minden talmi csillogását láthatjuk. Hatalmas felhőkarcolók, véget nem érő partik, táncosok, sztárok, mindez a dzsessz ritmusában. A 3D-s technika sokat nem tud hozzátenni ehhez, a mű enélkül is bőven elég látványos. Néha azonban a mai korszaknak is tesz engedményeket, van, hogy megszólal a rap és csak az nem veszi észre az áthallásokat a mi celebjeink világának, aki nem akarja.

Törülközőnap 2013

„Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.”

Nos, mi ezen a kis jelentéktelen bolygón élve tegnap Törülközőnapot tartottunk. Hogy miért is? Erre is egy idézettel válaszolnék:

„Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”

Ezért tegnap délután felkerekedtünk a Dugonics tér irányába, hogy találkozzunk a molyokkal egy kis csevejre a Galaxis Útikalauz Stopposoknak jegyében. Az idő elég változékony volt, hol sütött a nap, hol felhős volt, így bőven elfértek azok a törülközők. Már a trolin összefutottunk The Generallal, aki épp Hemingway-t olvasott és a magyar könyvkiadás csodás névadásán elmélkedett, ami az „The Sun Also Rises”-ból „Fiestát” csinált.

A találkozóhelyen ott volt már Legrin, később befutott Zonyika és a Csend zenésze is. Beszélgettünk egy keveset, szóba került a délutáni IQ-teszt írás, pláne azután, hogy felbukkant egy hazai Mensa-tag is kicsit promótálni.

Mivel Veron késett – már csak rá vártunk volna -, elindultunk valamit enni a Borfesztiválba. Mivel most volt a Hídi vásár is, rengeteg ember sétált a városban. A beszélgetések során kiderült, hogy nem csak a moly köti össze az embereket: valaki a jogon tanult, hozzám hasonlóan, más oroszt tanul és közös a szülővárosunk. Erre mondják, hogy kicsi a Galaxis.

Jasper Fforde – A Jane Eyre-eset

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a briteket. Sőt, imádom őket. Ennek az az egyszerű oka, hogy van bennük valami, ami jóval szórakoztatóbbá és érdekessé teszi őket, mint más nemzeteket, ez pedig az önirónia. Persze, tudom, nem lehet a népeket csak egy-egy, gyakran képzelt tulajdonság alapján megítélni, lévén a nemzeti karakterisztika nehezen értékelhető tudományként (bár tudtommal azért van, aki ezt csinálja), mégis ezzel tudom legegyszerűbben jellemezni az angol bájt. Ez az, ami A Jane Eyre-esetet is kedvessé, de közel sem hibátlanná teszi számomra.

A regény lapjain megelevenedik az alternatív Anglia, ahol nem celebek vagy színészek a sztárok, hanem az irodalom: itt bárki ölni képes egy eredeti Dickens-kéziratért, mindennapi beszédtéma, hogy ki is írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket és szürrealista tüntetők csapnak össze a reneszanszistákkal és barokkistákkal. Persze a bűnözők ennek megfelelően klasszikusokat hamisítanak, ál-folytatásokat próbálnak eladni. Létezik pedig egy szuperbűnöző, Acheron Hades (asszem, először itt sikított fel az agyam), aki pedig nem kispályázik, csak a legnagyobb gaztetteket tudja elkövetni: nem egyszerűen könyveket lop, hanem a szereplőket belőle.

http://lurazeda.deviantart.com/art/The-Eyre-Affair-95820162

Itt kerül a képbe hősnőnk, Thursday Next, aki egy alacsonyabb rangú rendőr (illetve ezen foglalkozás regénybeli megfelelője), furcsa rokonokkal és habókos, szökésben lévő időőr apukával, aki személyesen ismeri az elvetemült gazembert. Visszatér hát szülővárosába, ahol új főnökeivel és régi szerelmével küzdve megpróbálja felgöngyölíteni a rejtély szálait.

Hevenyészett ismertetőm is egyértelműen tanújelét adhatja, mekkora kincsesbánya lehet Jasper Fforde agya: aki ekkora mértékű, jó értelemben vett „sületlenséget” képes összeírni, az csak valami zseni lehet. És ráadásul nem csak írogat, de koherens, érthető világot alkot, ami ugyan hihetetlen, de felettébb szórakoztató. Az igazi irodalombarátok közül ki ne szerette volna, ha valóban hétköznapi téma lenne az olvasás, a művészet és mindenki jobban megismerné az irodalom csodás alternatív világait. A szerzőben ahhoz is volt elég fantázia, hogy csavarjon egyet ezen és bemutassa azt is, hogy az emberek nem változnak, szélsőségek léteznek, akár a vallás, akár az irodalom a téma. Ennek nagyszerű illusztrációja a baconista csoport, akik Shakespeare műveit Francis Baconnek tulajdonítják és ezért hajlandóak bárkivel megmérkőzni. A regényben számtalan ehhez hasonló apró geg található, ami jelentősen növeli az élvezeti faktort.