SZIN 2014

Ami a beszámolóból kimaradt - egy pár kép ízelítőnek:

Pendulum életérzés (az utóbbi Zonyi képe)

A torony árnyékában - Moskát Anita: Bábel fiai

Nehezen boldogultam ezzel a könyvvel. Nem azért, mert rossz lenne, sőt; a zsánerben régen olvastam ennyire erős könyvet, az pedig csak a hab a tortán, hogy egy elsőkönyves szerző tollából származik. Mégis nehezen adta magát, nehezen adta a lényegét. Pedig közben már volt lehetőségem a szerzőnek is elmondani a véleményem és még így sem éreztem közelebb magamhoz a megoldást. Sok összetevős siker ez, amely megérdemli, hogy én is megszenvedjek érte.

Mik is lehetnek a siker építőkövei? Első pontként talán a történet: Bábel tornyának tövében járunk, amit az emberek megpróbálnak újjáépíteni titokzatos tárgyak felhasználásával. A működését csak Arzén apja értette, a fiú pedig csak megörökölte a tudás morzsáit és a megmagyarázhatatlan rossz érzést, ami miatt nem akar ebben részt venni. A mai Budapesten pedig Dávid, a fokozatosan megvakuló festő elkezd érezni egy hívást, amely a sivatagba viszi. A testvére emlékei nyomán megtalálja a tornyot, de számtalan titkot is, amelyek nem adják olcsón magukat.

Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata

Mostanában egyre gyakrabban akadnak a kezembe olyan könyvek, amik éppen csak egy kicsit érdekelnek, de mégis jólesik elolvasni. Így olvastam idén egy medvekutató kalandjait, egy macskás asszonytörténetet vagy éppen beszámolót a ruandai népirtásról. És így voltam Naomi Novik sárkányos sorozatával is; igazából, ha nem lett volna most Agave akció, kétlem, hogy megveszem őket. Bár mai eszemmel már nagyon bánnám.

Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.

A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.

Falak mögött a világ, avagy mi születik a sci-fi gettóban?

Ajánlás: Zsolti főnökömnek üzenem, hogy Puzsi-cica visszatért!

Úgy szerettem volna szeretni ezt a kötetet! – sóhajt fel az egyszeri sci-fi olvasó, azaz én. A kiadás és a válogatás körüli hercehurcát követően reménykedtem benne, hogy olyan gyűjtemény kerül ki az AdAstra gondozásában, amely majd igazolja megszületésének tényét. Az, hogy nem így lett, nem tudom, minek a következménye, de pár következtetést azért érdemes lesz levonni. De előbb magáról a kötetről!

Ami a legmeglepőbb az egészben és ami a depresszió mélységeibe taszított, az a kötet nyelvi egysíkúsága. A 14 novellából talán 3-4 volt olyan, ami az elbeszélés stílusa szintjén bármi egyediséggel bírt. Olvasás közben a szürke masszából csak nagyon-nagyon ritkán emelkedett ki egy-egy sziget, amiben nem ugyanazokat a kifejezéseket, hasonló szófordulatokat találtam egyforma stílusban. Kis leírás, minimális párbeszéd – ez roppant bosszantóvá vált egy idő után, mert egyszerűen képtelen voltam egymástól elkülöníteni az írásokat.

Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy nemi megoszlás szempontjából is rettentő egységes volt a kötet. Egyrészt, csak egy női író reprezentált, másrészt az összes novellában (ha jól értelmeztem őket és eltekintek az egy-két idegen karaktertől) férfi volt a főhős. Még azokban az esetekben is, ahol igazából teljesen mindegy volt, férfi vagy női karakter áll a középpontban, mert a cselekmény szempontjából ez édesmindegy. Ha meg is jelentek női szereplők, azok általában csak marginálisan, említés szintjén, mint feleség, volt feleség/barátnő (az is lehetőleg rosszat akar hősünknek), vagy esetleg mint a történések mozgatórugója. Komolyan, a nőkkel a jövőben semmi nem fog történni?! Nem gondoltam volna, de most már értékelem Ta-mia Sansa műveit, mert abban legalább láthatjuk cselekedni is a szebbik nem képviselőit is!

Könyvhét 2014

Ajánlás: Évi barátnőmnek, aki nélkül ez az egész nem valósult volna meg.

Nagyon pörgős, izgalmas és érdekes hétvégén vagyok túl, ami sok olyan élményt hozott, főleg váratlan találkozásokat, interjúkat, udvarlást, de persze sok előre megbeszélt találkozó is összejött. Pedig még tiszta görcsösen mentem fel Pestre, csütörtökön még két tárgyalásom volt (köztük Ítélőtáblán is, ahol még soha életemben nem voltam), este barátnőmmel cseverésztünk hajnalig, így kicsit fáradtan indult a péntek reggelem. De amilyen nap utána jött…

2014. június 13. péntek – Grecsó és én

A napot a Vörösmarty téren kezdtem már 9-kor, amikor egy bódé sincs még nyitva. Így hát leültem a szobor árnyékába és nekikezdtem az új Grecsó-regénynek, a Megyek utánadnak, amit előző este vettem meg az Allee-nál. Pontosan abba a kicsit merengős, méla és elszállt hangulatba kerültem, amilyenben a szerző könyveinek olvasásakor általában szoktam, eszembe jutottak a gyermekkori alföldi élményeim és valahogy a reggeli fény is kicsit másfajtának tűnt, mint egyébként. El is kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy majd ebben a módiban írom meg ezt a blogbejegyzést, de szerencsére észrevettem az Ekultura főszerkesztőinek 2/3-át, Tamást és Dominikot, így gyorsan inkább csatlakoztam hozzájuk.

Törülközőnap 2014

Az idei május 25-e nem sikerült olyan eseménydúsra, mint a tavalyi, Vagyis igen, csak máshogy. Vagy sehogy, ezt mindenki döntse el a beszámolómat olvasva :)

Pedig aznap volt EP választás, amire sikeresen nem vittem magammal a törülközőm. Így nem is sikerült elhessegetnem az utamból azt a nénit, aki épp nekiállt csevegni a választási bizottság egy tagjával. Szerencsére így is sikerült észrevétetnem magam és gyorsan letudtam állampolgári kötelezettségem.

Ezután a salsa-oktatáson már nálam volt ez nélkülözhetetlen kellék; ránk is fért, mert az IH légkondijai nem bírták a mozgást...

Késő délután pedig a molyos találkozón mind a négyen felmutattuk a törülközőket és ittunk egy üveg bort, ha már a Borfesztiválon hozott össze bennünket a jó sors.

Képeink:

Bitte zurück bleiben – néhány nap Bajorországban

Vannak azok a kirándulások, amik azért emlékezetesek, mert olyan dolgokat látunk, amik bakancslistán vannak. Aztán vannak azok, amikre inkább a jó társaság miatt emlékezünk. És van az, amiben mindkettő a helyén van. Na, nekünk egy ilyet sikerült összehozni a múlt hétvégén, amikor kilátogattunk a bajor Alpokba és Münchenbe. Pedig nehézség is akadt bőven.

Rögtön a legelső a hosszú vonatút. Mégpedig nem egyszerűen csak 7 és fél óra a tartományi fővárosba, de utána még másfél óra egy átszállással lakhelyünkre, Unterammergauba. Mondjuk megérte a hegyek közötti robogás (nemcsak az itthon elképzelhetetlen sebesség miatt), mivel gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, hósapkák a hegyeken, élénkzöld rétek, bocik és kék ég. A tipikus kis bajor faluban festett házak és ablaktáblák, ezernyi giccses részlet, templom temetővel, rendezett farakások, kristálytiszta levegő… és hideg. Nem készültem annyi ruhával, mint kellett volna, így elég sokat dideregtünk odakint.

Sebaj, hiszen a bőséges reggelit követően másnap busszal indultunk útnak Schwangauba, ahol a Hohenschwangau és Neuschwanstein kastélyokat látogattuk meg, amiben az eső sem akadályozott meg bennünket, noha a nagy köd és pára miatt a tájból eredetileg nem sokat láttunk. Ahogy azonban leszálltunk a buszról, rögtön fejbe csapott bennünket a gyönyörű fehér épület, a hegyre vezető utunkon ez csak tovább fokozódott. A jegyünkkel azonban először a régebbi, Miksa herceg által épített lakba jutottunk be, ami továbbvezetett a bajor giccs megismerésébe – nekem legalábbis a rengeteg aranyozás és görbület erősen ebbe az irányba tendált. Holott maga az épület lenyűgöző, kívülről csodásan fest, csakúgy, mint a Disney-t is megihlető másik kastély. Neuschwanstein azonban még tovább ment a bajor úton – stílusa eklektikus, II. Lajos az egész épületet Wagner és az opera művészetének szentelte, a falakon a Parsivalt, a Tannhӓusert, a Lohengrint vagy éppen A valkűrt idéző képek, gótikus, ezernyi apró ívvel díszített hálószoba, a korszak legmodernebbnek számító ketyeréi (pl. a telefon) mind-mind egy másik korba repítenek el. Az illúziót csak a tipikusan üzleties boltok, a rengeteg turista, valamint a hajszolt, félórás vezetés rontja csak le, így nem lehet igazán megismerni a helyet. Ellenben a hegyről levezető hosszú út, ahol megtaláltunk egy régi vezetékrendszert, sokkal többet mutatott meg a környék csodáiból, mint maga a puszta épület.

Három darab, két előadás – Ők tudják, mi a szerelem, Antipygmalion, A hülyéje

Kivételes és örömteli esemény következik be: a Szegedi Nemzeti Színház 2013/2014-es évadának dicséretét kell, zengjem. Mióta Szegeden lakok, azaz közel 11 éve nem volt ilyen színvonalas évad, amikor ennyi jó, vagy legalábbis kielégítő előadást sikerült megtekintenem. A mai nappal bezárólag összesen 9 alkalommal voltam színházban (egy még hátra van), ami egyéni rekord); ebből egy duplázás (ami szintén csúcs, bár Az öreg hölgy látogatása bőven megérné akár még egyszer is); láttam két egészen kiváló előadást, de az összes megtekintett darabból csak három az, amit soha többet (a Memóról értekeztem már, az Othelló Bodolay-féle átirata szörnyű, míg a Bob herceget szimplán kiábrándítónak találtam). A legutóbb megtekintett két előadás komikus történeteket mutatott be, de azért teljesen más stílusban.

Az Ők tudják, mi a szerelem és az Antipygmalion Hubay Miklós két egyfelvonásosa, ami mily meglepő, a szerelemről, illetve a kapcsolatokról szól. Az előbbiben a zeneszerző Berlioz keresi fel kamaszkori szerelmét, az immáron özvegy Estellát, míg az utóbbiban a szobrászt látogatja meg volt felesége, miközben lepedővel letakarva az ifjú szerető áll modellt.

A történetek nagy erénye, hogy kiszámíthatatlanok: nem azt kapjuk, amit a kliséktől telizsúfolt fejünk várna. Míg az elsőben, teljesen érthető módon, elmarad a romantikus egymásra találás, addig a második egészen helyre kis csavart rittyent végkifejletnek, ami azért a cím ismeretében kevésbé meglepő. Maga a rendezés ügyesen végigvezeti az íveket, kellőképpen pörgős, helyén vannak a főszereplők, átélhetővé teszik a bemutatott életeket.

Könyvfesztivál 2014

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy könyves eseményre egyedül, fix kísérő nélkül érkeztem. Kicsit aggódtam is, hogy vajon jól elleszek-e egyedül, el tudom-e foglalni magam. Szerencsére nem kellett aggódnom, hiszen már az első napon rengeteg emberrel találkoztam, a jó széria a második napon is folytatódott, így eseménydús és érdekes két napot tudhatok magam mögött.

2014. április 25. péntek

Már csütörtök este megérkeztem Budapestre, így reggel 10 órára már bőven kint voltam a Millenárison (még egy laza reggeli is belefért a Starbucksban, avagy ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak). Mivel csak egészkor nyitott a rendezvény, belefért egy gyors kérdőív-kitöltés is.

Pénteki életkép

Ahogy beléptem, rögtön összefutottam csartakkal, és egy rövidet csevegtünk a leendő beszerzéseinkről, majd az Ad Astra standja felé vettem az irányt. Itt nemcsak, hogy beszereztem a két legújabb könyvüket, de a kiadó vezetőjével, Bakos Petivel is sikerült egy kicsit beszélgetnünk a haza sf-ről, a könyvkiadásról, a kiadó további terveiről. Nagyon remélem, hogy az említett könyvek csakugyan kiadásra kerülnek, mert jó a lista.

Ezt követően elkezdtem igazán szétnézni. A Gabo standjánál találkoztam Csillával és vele váltottam pár szót. Tetszik az új SF-sorozat igényes kialakítása, de most csak a Bábel fiai fért be a keretembe. Különösen azért, mert megpillantottam Sofi Oksanent és rögtön úgy gondoltam, valamit olvasnom kell ettől a nőtől, annyira extravagáns. Így a Sztálin tehenei is hazajött végül velem.

Török díszvendégség és könyvnyomtatás

Egy rövid ebéd és kiadós megázás után egy kis szakma: a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület egyik előadására ültem be, ahol meglepetéssel vettem észre, hogy egy volt tanárom a moderátor. Maga a beszélgetés az árva-művek, azaz az ismeretlen jogosultak által alkotott művek jogdíj-problémájának kérdéséről szólt. Az volt talán a legmegkapóbb az egészben, hogy milyen kevés pénzből próbálnak az intézmények minél többet kihozni, de az talán még jobban érdekelt volna, hogy a szaktárca és a közintézmények között valóban olyan jó-e a kapcsolat, mint amilyennek tűnt…

Tetovált mementó – egy moly antológia margójára

Manapság mindenki írni szeretne. Az utóbbi években több kezdő szerző tollából olvastam szösszeneteket és be kell valljam, a legtöbb elborzasztott. Ezért is maradtam a sötét oldalon és inkább azokról írok, akik írnak. A suszter maradjon a kaptafánál. Akkor miért döntöttem mégis úgy, hogy támogatok egy antológiát, amiben kezdő (vagy legalábbis főleg első publikálók) művei kerültek?

Mert szimpatikus volt a kezdeményezés, és mert úgy érzem, ha valami tetszik, azt nem árt néha ki is fejezni, ha megtehetem; hogy legalább ennyivel járuljak hozzá a kultúra fejlődéséhez. Hiszem, hogy a Molyhoz hasonló közösségek segítenek abban, hogy kicsit jobban megtanuljuk egymást tisztelni, és hogy bízzunk a világban. Még akkor is, ha kezdettől fogva szkeptikus voltam a végeredményt illetően. Sokszor azt látom ugyanis, hogy akik akár személyesen, akár virtuálisan jól ismerik egymást, valahogy nem „úgy” fogalmaznak meg kritikát, ami pedig elengedhetetlen feltétel a jó szerkesztéshez.

A kötet egyik illusztrációja

Szerencsére a kötettel kapcsolatban semmi ilyet nem hozhatok fel, minden előzetes várakozásomat felülmúlta. A bekerült művekkel kapcsolatosan minőségileg nem találok hibát. Ugyan mindegyik más-más stílusban, más-más formában íródott, a legtöbben minden szó, minden mondat, minden vessző a helyén van.

Persze a szubjektív benyomások mások. Érzem, hogy a szerkesztők igyekeztek sokféle témát beválogatni, de a szerelmi költemények túlsúlya, vagy inkább eloszlása kicsit zavart, különösen azért, mert a versek sem voltak túl változatosak: inkább a boldogtalan, mint a boldog szerelem szavai ezek, amik tekintetében most tökéletes érdektelenséget tanúsítottam - legalábbis az esetek túlnyomó többségében. Különösen meglepett viszont, hogy noha általában a prózai műveket kedvelem, most sokkal jobban megfogtak a versek; nagyon szép, érdekes, megható, vicces vagy éppen elgondolkodtató strófákat olvashattam. De az elgondolások eredetisége mellett úgy látom, sokaknak még nincs igazi hangjuk, műveikben nem volt olyan egyediség, ami bármiben megkülönböztető lett volna.