Vannak azok a kirándulások, amik azért emlékezetesek, mert olyan dolgokat látunk, amik bakancslistán vannak. Aztán vannak azok, amikre inkább a jó társaság miatt emlékezünk. És van az, amiben mindkettő a helyén van. Na, nekünk egy ilyet sikerült összehozni a múlt hétvégén, amikor kilátogattunk a bajor Alpokba és Münchenbe. Pedig nehézség is akadt bőven.
Rögtön a legelső a hosszú vonatút. Mégpedig nem egyszerűen csak 7 és fél óra a tartományi fővárosba, de utána még másfél óra egy átszállással lakhelyünkre, Unterammergauba. Mondjuk megérte a hegyek közötti robogás (nemcsak az itthon elképzelhetetlen sebesség miatt), mivel 
gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, hósapkák a hegyeken, élénkzöld rétek, bocik és kék ég. A tipikus kis bajor faluban festett házak és ablaktáblák, ezernyi giccses részlet, templom temetővel, rendezett farakások, kristálytiszta levegő… és hideg. Nem készültem annyi ruhával, mint kellett volna, így elég sokat dideregtünk odakint.
Sebaj, hiszen a bőséges reggelit követően másnap busszal indultunk útnak Schwangauba, ahol a Hohenschwangau és Neuschwanstein kastélyokat látogattuk meg, amiben az eső sem akadályozott meg bennünket, noha a nagy köd és pára miatt a tájból eredetileg nem sokat láttunk. Ahogy azonban leszálltunk a buszról, rögtön fejbe csapott bennünket a gyönyörű fehér épület, a hegyre vezető utunkon ez csak tovább fokozódott. A jegyünkkel azonban először a régebbi, Miksa herceg által épített lakba jutottunk be, ami továbbvezetett a bajor giccs megismerésébe – nekem legalábbis a rengeteg aranyozás és görbület erősen ebbe az irányba tendált. Holott maga az épület lenyűgöző, kívülről csodásan fest, csakúgy, mint a Disney-t is megihlető másik kastély.
Neuschwanstein azonban még tovább ment a bajor úton – stílusa eklektikus, II. Lajos az egész épületet Wagner és az opera művészetének szentelte, a falakon a Parsivalt, a Tannhӓusert, a Lohengrint vagy éppen A valkűrt idéző képek, gótikus, ezernyi apró ívvel díszített hálószoba, a korszak legmodernebbnek számító ketyeréi (pl. a telefon) mind-mind egy másik korba repítenek el. Az illúziót csak a tipikusan üzleties boltok, a rengeteg turista, valamint a hajszolt, félórás vezetés rontja csak le, így nem lehet igazán megismerni a helyet. Ellenben a hegyről levezető hosszú út, ahol megtaláltunk egy régi vezetékrendszert, sokkal többet mutatott meg a környék csodáiból, mint maga a puszta épület.
Ez okozta csak igazán a vesztünket, hiszen a nagy csodálkozásban csak azt felejtettük el megnézni, hogy mikor indul vissza a buszunk… és így sikeresen le is késtük az utolsót, ami szállásunk felé vezetett. Mindenki azzal kecsegtetett, hogy csak taxival (65-80 euró befektetése mellett) juthatunk haza. Mi azonban kemények voltunk és elbuszoztunk Füssenbe, ahol van vonat is, azonban ezzel sem lettünk okosabbak. Újra busz, ezúttal Steingadenbe, ahonnan reménykedtünk olcsóbb fuvarban, de csalatkoznunk kellett. Így maradt a stoppolás, ami a rohamosan közeledő éjszaka és hideg fényében nem tűnt a legjobb opciónak. A szerencse azonban egy szász fiatalember képében mellénk szegődött, aki majdnem ajtóig szállított bennünket – ezúton is áldjuk nevét! Így nem maradtunk le a helyi remek vacsiról az ammerburger személyében sem.
Másnap azonban nagyobb túra várt ránk, mégpedig Dachau. Ez azzal járt, hogy visszautaztunk Münchenbe, majd a lepakolás után irány a Schnellbahn! Az aluljáróban csak egyet felejtettek leírni:
pályafelújítás miatt a célunkig nem közlekedik. Márpedig nem ragadhattunk sem Laimban, sem Paisingban (pedig mindkettő annyira nagyszerű állomás, amennyire csak egy állomás lehet), váltottunk hát buszra, majd ismét átszálltunk. Három és fél óra alatt eljutottunk az emlékhelyig, azaz háromnegyed 5-től 5-ig, azaz a zárásig nem egészen negyed óránk maradt… A sok turista miatt azonban kicsivel több idő jutott, de bevallom, nem bántam. Nagyon nyomasztó volt látni azt a helyet, ahol ennyi embernek kellett élnie a rettentően szegényes, majdhogynem állatias körülmények között, a krematórium és a gázkamra pedig emellett szomorú és letaglózó élmény volt. De fontos volt ezt látni, úgy érzem, és látni is kell mindenkinek.
Az esténk ez után csak bevásárlásból (mivel a németeknél tényleg nem dolgoznak vasárnap, így boltok sincsenek) és szolid vacsorából állt, de a korai fekvés nem jött össze.
Ellenben a korai kelés igen: közel sem tudtam annyit aludni, mint szerettem volna, így már hamar elindultunk oda, ami eredetileg is a tervem volt: a Bavaria Filmstúdióba. Ez egy sorszerű elgondolás volt, hiszen éppen, mikor elhatároztam, hogy kimegyek Németországba, akkor láttam
erről a helyről egy rövid cikket az újságban. Mivel kábé 12 éves korom óta a filmek rabja vagyok (és ez korábbi szerelmem, mint a könyvek), mindenképpen nagy élménynek vártam. Az is volt.
Az angol nyelvű vezetésen össze-vissza csak kis csapatunk volt, így négyen jártuk körbe a komplexumot. Feltérképeztünk egy gall falut és római kínzókamrát (Asterix és Obelix), egy tengeralattjárót (Das Boot), ültem sárkányon (Végtelen történet), Csaba időjárást jelentett, de beugrottam egy német szappanopera díszletébe is, ahol elő kellett adnom egy jelenetet. Kiderült, hogy a remek Egy, kettő, három néhány jelenetét is itt forgatták, de Samuel L. Jackson nyomdokaiban lezuhantunk az Air Force One-nal is. Vezetőnk egy fiatal srác volt, Flo, aki rengeteget mesélt, elég bennfentes stílusban, és amellett, hogy minden kérdésünkre válaszolt, még cukinak is találtam.
A másfél órás túra után München belvárosa felé vettük az irányt, ahol Gabi megmutatta nekünk a főbb nevezetességeket. De még előtte úgy határoztunk, eszünk valami helyi kaját: igazából
mindketten valami jó kis Wurstot szerettünk volna falatozni. Így sikeresen kiválasztottuk a Wurstsalad nevű nevezetességet. Bár ne tettük volna… Kaptunk némi savanyú lébe áztatott felvágottat, uborkát és lilahagymát, némi házi kenyérrel. Ez utóbbi bizonyult a legjobbnak a fogásban. Lehet, hogy minden idők legrövidebb könyve az angol konyha remekeiről szól, de a német sem marad el sokban mögötte. Vigyázzatok vele, gyerekek!
Szerencsére az Englisher Gartenben szörföző srácok és lányok, a Hofgartenben táncolók, a bajor hercegi palota furcsaságai (ahol a stukkók, de még néhány ablak is csak fel van festve az épületre), a Marienplatz különlegessége (ahol az alig 150 éves városháza öregebbnek néz ki, mint a 12. század körül épült régi), Sigi Sommer szobra és a később elfogyasztott grog azért visszahozta a lelkesedésünk. Másnap már indult is velünk vissza a vonat a Keleti Pályaudvarra, de bevallom, amikor hazaérkeztem a hideg Alpokból a meleg Alföldre, nem bántam volna, ha a német kedves keményvonalassággal találkozom itthon is.
U.i.: Az kimaradt, hogy szuvenírként gazdagodtam egy német nyelvű H. R. Giger-kötettel, aminek azonban szomorú aktualitást adott a művész néhány nappal korábbi halála. Szóval itt egy kép tőle is, hogy megörökítsem az Alienek, gyerekkorom megkeserítőinek alkotóját:
gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, hósapkák a hegyeken, élénkzöld rétek, bocik és kék ég. A tipikus kis bajor faluban festett házak és ablaktáblák, ezernyi giccses részlet, templom temetővel, rendezett farakások, kristálytiszta levegő… és hideg. Nem készültem annyi ruhával, mint kellett volna, így elég sokat dideregtünk odakint.Sebaj, hiszen a bőséges reggelit követően másnap busszal indultunk útnak Schwangauba, ahol a Hohenschwangau és Neuschwanstein kastélyokat látogattuk meg, amiben az eső sem akadályozott meg bennünket, noha a nagy köd és pára miatt a tájból eredetileg nem sokat láttunk. Ahogy azonban leszálltunk a buszról, rögtön fejbe csapott bennünket a gyönyörű fehér épület, a hegyre vezető utunkon ez csak tovább fokozódott. A jegyünkkel azonban először a régebbi, Miksa herceg által épített lakba jutottunk be, ami továbbvezetett a bajor giccs megismerésébe – nekem legalábbis a rengeteg aranyozás és görbület erősen ebbe az irányba tendált. Holott maga az épület lenyűgöző, kívülről csodásan fest, csakúgy, mint a Disney-t is megihlető másik kastély.
Neuschwanstein azonban még tovább ment a bajor úton – stílusa eklektikus, II. Lajos az egész épületet Wagner és az opera művészetének szentelte, a falakon a Parsivalt, a Tannhӓusert, a Lohengrint vagy éppen A valkűrt idéző képek, gótikus, ezernyi apró ívvel díszített hálószoba, a korszak legmodernebbnek számító ketyeréi (pl. a telefon) mind-mind egy másik korba repítenek el. Az illúziót csak a tipikusan üzleties boltok, a rengeteg turista, valamint a hajszolt, félórás vezetés rontja csak le, így nem lehet igazán megismerni a helyet. Ellenben a hegyről levezető hosszú út, ahol megtaláltunk egy régi vezetékrendszert, sokkal többet mutatott meg a környék csodáiból, mint maga a puszta épület.Ez okozta csak igazán a vesztünket, hiszen a nagy csodálkozásban csak azt felejtettük el megnézni, hogy mikor indul vissza a buszunk… és így sikeresen le is késtük az utolsót, ami szállásunk felé vezetett. Mindenki azzal kecsegtetett, hogy csak taxival (65-80 euró befektetése mellett) juthatunk haza. Mi azonban kemények voltunk és elbuszoztunk Füssenbe, ahol van vonat is, azonban ezzel sem lettünk okosabbak. Újra busz, ezúttal Steingadenbe, ahonnan reménykedtünk olcsóbb fuvarban, de csalatkoznunk kellett. Így maradt a stoppolás, ami a rohamosan közeledő éjszaka és hideg fényében nem tűnt a legjobb opciónak. A szerencse azonban egy szász fiatalember képében mellénk szegődött, aki majdnem ajtóig szállított bennünket – ezúton is áldjuk nevét! Így nem maradtunk le a helyi remek vacsiról az ammerburger személyében sem.
Másnap azonban nagyobb túra várt ránk, mégpedig Dachau. Ez azzal járt, hogy visszautaztunk Münchenbe, majd a lepakolás után irány a Schnellbahn! Az aluljáróban csak egyet felejtettek leírni:
pályafelújítás miatt a célunkig nem közlekedik. Márpedig nem ragadhattunk sem Laimban, sem Paisingban (pedig mindkettő annyira nagyszerű állomás, amennyire csak egy állomás lehet), váltottunk hát buszra, majd ismét átszálltunk. Három és fél óra alatt eljutottunk az emlékhelyig, azaz háromnegyed 5-től 5-ig, azaz a zárásig nem egészen negyed óránk maradt… A sok turista miatt azonban kicsivel több idő jutott, de bevallom, nem bántam. Nagyon nyomasztó volt látni azt a helyet, ahol ennyi embernek kellett élnie a rettentően szegényes, majdhogynem állatias körülmények között, a krematórium és a gázkamra pedig emellett szomorú és letaglózó élmény volt. De fontos volt ezt látni, úgy érzem, és látni is kell mindenkinek.
Az esténk ez után csak bevásárlásból (mivel a németeknél tényleg nem dolgoznak vasárnap, így boltok sincsenek) és szolid vacsorából állt, de a korai fekvés nem jött össze.Ellenben a korai kelés igen: közel sem tudtam annyit aludni, mint szerettem volna, így már hamar elindultunk oda, ami eredetileg is a tervem volt: a Bavaria Filmstúdióba. Ez egy sorszerű elgondolás volt, hiszen éppen, mikor elhatároztam, hogy kimegyek Németországba, akkor láttam
erről a helyről egy rövid cikket az újságban. Mivel kábé 12 éves korom óta a filmek rabja vagyok (és ez korábbi szerelmem, mint a könyvek), mindenképpen nagy élménynek vártam. Az is volt. Az angol nyelvű vezetésen össze-vissza csak kis csapatunk volt, így négyen jártuk körbe a komplexumot. Feltérképeztünk egy gall falut és római kínzókamrát (Asterix és Obelix), egy tengeralattjárót (Das Boot), ültem sárkányon (Végtelen történet), Csaba időjárást jelentett, de beugrottam egy német szappanopera díszletébe is, ahol elő kellett adnom egy jelenetet. Kiderült, hogy a remek Egy, kettő, három néhány jelenetét is itt forgatták, de Samuel L. Jackson nyomdokaiban lezuhantunk az Air Force One-nal is. Vezetőnk egy fiatal srác volt, Flo, aki rengeteget mesélt, elég bennfentes stílusban, és amellett, hogy minden kérdésünkre válaszolt, még cukinak is találtam.
A másfél órás túra után München belvárosa felé vettük az irányt, ahol Gabi megmutatta nekünk a főbb nevezetességeket. De még előtte úgy határoztunk, eszünk valami helyi kaját: igazából
mindketten valami jó kis Wurstot szerettünk volna falatozni. Így sikeresen kiválasztottuk a Wurstsalad nevű nevezetességet. Bár ne tettük volna… Kaptunk némi savanyú lébe áztatott felvágottat, uborkát és lilahagymát, némi házi kenyérrel. Ez utóbbi bizonyult a legjobbnak a fogásban. Lehet, hogy minden idők legrövidebb könyve az angol konyha remekeiről szól, de a német sem marad el sokban mögötte. Vigyázzatok vele, gyerekek! Szerencsére az Englisher Gartenben szörföző srácok és lányok, a Hofgartenben táncolók, a bajor hercegi palota furcsaságai (ahol a stukkók, de még néhány ablak is csak fel van festve az épületre), a Marienplatz különlegessége (ahol az alig 150 éves városháza öregebbnek néz ki, mint a 12. század körül épült régi), Sigi Sommer szobra és a később elfogyasztott grog azért visszahozta a lelkesedésünk. Másnap már indult is velünk vissza a vonat a Keleti Pályaudvarra, de bevallom, amikor hazaérkeztem a hideg Alpokból a meleg Alföldre, nem bántam volna, ha a német kedves keményvonalassággal találkozom itthon is.
U.i.: Az kimaradt, hogy szuvenírként gazdagodtam egy német nyelvű H. R. Giger-kötettel, aminek azonban szomorú aktualitást adott a művész néhány nappal korábbi halála. Szóval itt egy kép tőle is, hogy megörökítsem az Alienek, gyerekkorom megkeserítőinek alkotóját:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése