Kivételes és örömteli esemény következik be: a Szegedi Nemzeti Színház 2013/2014-es évadának dicséretét kell, zengjem. Mióta Szegeden lakok, azaz közel 11 éve nem volt ilyen színvonalas évad, amikor ennyi jó, vagy legalábbis kielégítő előadást sikerült megtekintenem. A mai nappal bezárólag összesen 9 alkalommal voltam színházban (egy még hátra van), ami egyéni rekord); ebből egy duplázás (ami szintén csúcs, bár Az öreg hölgy látogatása bőven megérné akár még egyszer is); láttam két egészen kiváló előadást, de az összes megtekintett darabból csak három az, amit soha többet (a Memóról értekeztem már, az Othelló Bodolay-féle átirata szörnyű, míg a Bob herceget szimplán kiábrándítónak találtam). A legutóbb megtekintett két előadás komikus történeteket mutatott be, de azért teljesen más stílusban.
Az Ők tudják, mi a szerelem és az Antipygmalion Hubay Miklós két egyfelvonásosa, ami mily
meglepő, a szerelemről, illetve a kapcsolatokról szól. Az előbbiben a zeneszerző Berlioz keresi fel kamaszkori szerelmét, az immáron özvegy Estellát, míg az utóbbiban a szobrászt látogatja meg volt felesége, miközben lepedővel letakarva az ifjú szerető áll modellt.
A történetek nagy erénye, hogy kiszámíthatatlanok: nem azt kapjuk, amit a kliséktől telizsúfolt fejünk várna. Míg az elsőben, teljesen érthető módon, elmarad a romantikus egymásra találás, addig a második egészen helyre kis csavart rittyent végkifejletnek, ami azért a cím ismeretében kevésbé meglepő. Maga a rendezés ügyesen végigvezeti az íveket, kellőképpen pörgős, helyén vannak a főszereplők, átélhetővé teszik a bemutatott életeket.
A színpadot mindkét darabban két-két színész uralja: az Ők tudják, mi a szerelemben Fekete Gizi és Király Levente párosa minden igényt kielégít, kettősük kellemes melegséggel tölti el a nézők szívét,
mellettük a többi alak harsánysága bántó. Az Antipygmalionban ellenben éppen ez a kicsit talán túlságosan élénk játék mutatja legjobban az utat, noha Szabó Gabi és Borovics Tamás játéka sem hagy maga után kívánni valót, mindketten megkapják a maguk pillanatát és esetükben nincs felesleges mellékszereplő sem.
A színészek és a rendezés mellett nem feledkezhetem el a hangulatos díszletről sem: az első felvonás szalonja és második etap dekadens művészlakja mind-mind segítették a megértést. Az előadás végén elgondolkodva álltunk fel a székből, mert noha a humor kellemesen elringatott, a lényeg azért a kapcsolatok alakulásán, a fordulópontok megélésén volt.
Feydeau darabja pedig pont azt a harsányságot hozta, ami oly szerencsésen hiányzott Hubay műveiből – de erre már a pár évvel ezelőtti, Bolha a fülbe c. bemutató kapcsán rájöttem. A történet itt is a kapcsolatok, egészen pontosan a házasság körül kering: Lucienne kijelenti hódolóinak, Rédillonnak és Pontagnac-nak, hogy csak akkor csalja meg a férjét, ha az teszi meg először. Ura, Vatelin természetesen már megbotlott, csak erről az asszonyka nem tud, ezért éri kellemetlenül, mikor felbukkan csalfaságának tárgya, Maggie, aki az egyik ügyfelének a felesége. Szerepet játszik
még egy szerelmi fészek, egy süket asszony, némi ostobaság, félreértés és megbocsátás.
Inkább a kacagtatáson van tehát a hangsúly ebben a bohózatban, ahol annak rendje és módja szerint van két azonos nevű alak, nagy kergetőzés és leleplezés. A rendező azonban nem találja a tempót, az előadás néha nagyon leül, a monológokat nem dobja fel semmivel, így azon kaptam magam, hogy néha bizony unatkozok, pedig az eseményeknek pörögnie kellene.
Ezeken a megakadásokon a színészek azonban átlendítenek: muszáj megemlítenem Poroszlay Kristófot, aki zseniális ritmusérzékkel találja meg a legjobb lehetőségeket, hangjával olyan jól játszik, hogy jelenléte mindig üdítő. Pataki Ferenc magabiztos angolja a helyén van, csak néha kicsit vissza kellett volna fogni. Rédei Roland is jól hozza a hülyét, aranyosan csetlik-botlik az egyes jelenetek között, noha neki kellene lennie a nagyvadnak. A hölgyek közül Csorba Kata Maggie-je és Göblyös Sára Clarája érdemel említést, akik egysíkú szerepeikben is képesek domborítani. Nagy csalódás viszont Gidró Katalin, aki mintha megtalálta volna figurát, aztán szokásához híven inkább elvesztette.
Harsányságból tehát jelesre vizsgázott az előadás, végig jól szórakoztam, a kisebb hibák felett elsiklottam nézőként és jókedvvel indultam haza. Ugyan nem az én műfajom, de jó néha ilyen könnyed darabokat is megnézni.
Jó évadot zártam tehát a Szegedi Nemzetiben, a bérletem is lejárt, most már csak abban kell reménykednem, hogy a következő évad is érdekes darabokkal, remek előadásokkal fog lezajlani. Addig is megyek még a Korzóba, a Másikemberre, és ha az is megérte a pénzét, akkor tényleg azt mondom, soha rosszabbat!
Az Ők tudják, mi a szerelem és az Antipygmalion Hubay Miklós két egyfelvonásosa, ami mily
meglepő, a szerelemről, illetve a kapcsolatokról szól. Az előbbiben a zeneszerző Berlioz keresi fel kamaszkori szerelmét, az immáron özvegy Estellát, míg az utóbbiban a szobrászt látogatja meg volt felesége, miközben lepedővel letakarva az ifjú szerető áll modellt. A történetek nagy erénye, hogy kiszámíthatatlanok: nem azt kapjuk, amit a kliséktől telizsúfolt fejünk várna. Míg az elsőben, teljesen érthető módon, elmarad a romantikus egymásra találás, addig a második egészen helyre kis csavart rittyent végkifejletnek, ami azért a cím ismeretében kevésbé meglepő. Maga a rendezés ügyesen végigvezeti az íveket, kellőképpen pörgős, helyén vannak a főszereplők, átélhetővé teszik a bemutatott életeket.
A színpadot mindkét darabban két-két színész uralja: az Ők tudják, mi a szerelemben Fekete Gizi és Király Levente párosa minden igényt kielégít, kettősük kellemes melegséggel tölti el a nézők szívét,
mellettük a többi alak harsánysága bántó. Az Antipygmalionban ellenben éppen ez a kicsit talán túlságosan élénk játék mutatja legjobban az utat, noha Szabó Gabi és Borovics Tamás játéka sem hagy maga után kívánni valót, mindketten megkapják a maguk pillanatát és esetükben nincs felesleges mellékszereplő sem. A színészek és a rendezés mellett nem feledkezhetem el a hangulatos díszletről sem: az első felvonás szalonja és második etap dekadens művészlakja mind-mind segítették a megértést. Az előadás végén elgondolkodva álltunk fel a székből, mert noha a humor kellemesen elringatott, a lényeg azért a kapcsolatok alakulásán, a fordulópontok megélésén volt.
Feydeau darabja pedig pont azt a harsányságot hozta, ami oly szerencsésen hiányzott Hubay műveiből – de erre már a pár évvel ezelőtti, Bolha a fülbe c. bemutató kapcsán rájöttem. A történet itt is a kapcsolatok, egészen pontosan a házasság körül kering: Lucienne kijelenti hódolóinak, Rédillonnak és Pontagnac-nak, hogy csak akkor csalja meg a férjét, ha az teszi meg először. Ura, Vatelin természetesen már megbotlott, csak erről az asszonyka nem tud, ezért éri kellemetlenül, mikor felbukkan csalfaságának tárgya, Maggie, aki az egyik ügyfelének a felesége. Szerepet játszik
még egy szerelmi fészek, egy süket asszony, némi ostobaság, félreértés és megbocsátás. Inkább a kacagtatáson van tehát a hangsúly ebben a bohózatban, ahol annak rendje és módja szerint van két azonos nevű alak, nagy kergetőzés és leleplezés. A rendező azonban nem találja a tempót, az előadás néha nagyon leül, a monológokat nem dobja fel semmivel, így azon kaptam magam, hogy néha bizony unatkozok, pedig az eseményeknek pörögnie kellene.
Ezeken a megakadásokon a színészek azonban átlendítenek: muszáj megemlítenem Poroszlay Kristófot, aki zseniális ritmusérzékkel találja meg a legjobb lehetőségeket, hangjával olyan jól játszik, hogy jelenléte mindig üdítő. Pataki Ferenc magabiztos angolja a helyén van, csak néha kicsit vissza kellett volna fogni. Rédei Roland is jól hozza a hülyét, aranyosan csetlik-botlik az egyes jelenetek között, noha neki kellene lennie a nagyvadnak. A hölgyek közül Csorba Kata Maggie-je és Göblyös Sára Clarája érdemel említést, akik egysíkú szerepeikben is képesek domborítani. Nagy csalódás viszont Gidró Katalin, aki mintha megtalálta volna figurát, aztán szokásához híven inkább elvesztette.
Harsányságból tehát jelesre vizsgázott az előadás, végig jól szórakoztam, a kisebb hibák felett elsiklottam nézőként és jókedvvel indultam haza. Ugyan nem az én műfajom, de jó néha ilyen könnyed darabokat is megnézni.
Jó évadot zártam tehát a Szegedi Nemzetiben, a bérletem is lejárt, most már csak abban kell reménykednem, hogy a következő évad is érdekes darabokkal, remek előadásokkal fog lezajlani. Addig is megyek még a Korzóba, a Másikemberre, és ha az is megérte a pénzét, akkor tényleg azt mondom, soha rosszabbat!
A képek forrásai: Szegedi Nemzeti Színház, SzegedHír24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése