Retro: A vámpír utódja - Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Amennyit foglalkoztam mostanában Drakulával és más régi horrorszörnyekkel, elővettem egy régi cikkem Bram Stoker egy, a vámpírmitológián túlmutató könyvéről. Az írás valamikor 2009-ben jelent meg az Intergalaktikán, az Így írtok ti blogon és az egyik első recenziós könyveim egyike volt. Régi szép idők olyan emberekkel, akiket elfújtak tőlem az évek...

Ha azt mondom, Bram Stoker, szinte mindenkinek a Drakula jut az eszébe. Hiába, no, vannak egykönyves szerzők, akik hiába próbálkoznak első, kirobbanó sikerüket követően bármivel, tőlük örökké ugyanazt várják. A Metropolis Media azonban úgy döntött, megmutatja, mi van a vámpír árnyékában.

Az ifjú Adam Salton egyetlen élő rokona, a nagybátyja invitálására hazatér Ausztráliából Anglia egy ősi idők óta lakott vidékére. A fiatalember kezdettől fogva különös árnyak között éli új életét, egy bogaras és különc, régi-új földesúr és egy titokzatos asszony egyre szorítóbb környezetében. A szerelem és az ősi fenevad, a fehér féreg felbukkanásával neki is határoznia kell, mit is tegyen boldogsága érdekében…

Szocialista mese vérfarkasokkal - The Curse of the Werewolf (1961)

Ahogy egyre több horrorfilmet néztem meg az évek alatt, de inkább persze főleg azért, mert olvastam is róluk, ráébredtem, hogy mennyire összetett dolgokat kísérelnek meg átadni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a törekvés más zsánerekből hiányzik, hiszen legyen szó sci-firől, fantasy-ről vagy éppen westernről, bármelyikben megjelenhetnek az alaptoposzokon túlmutató gondolatok, mintázatok. A horrorfilm szimbólumrendszere azonban mélyebbnek tűnik: a zsigeri félelem okai sok esetben a hétköznapi valóságunkban gyökereznek, egyetemes és egyszerű emberi tapasztalatokban – csakúgy, mint a meséknél.

A The Curse of the Werewolf nézése közben eszembe jutott az a gondolat, hogy a likantrópia nem ábrázol mást, mint a tinédzserkor gyötrelmeit. Biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol és nem saját találmány, de ennyire világosan csak most láttam meg: a főszereplő fiúban a gyilkos ösztönök a vér megízlelésével ébredtek fel, még gyermekkorban. És a vér, mint szimbólum, nem kötődik-e különösképpen a pubertáshoz; bár egyértelműen csak a nőknél jelenik meg, de a Piroska és a farkas meséjéből is tudhatjuk, hogy a vörös szín magával vonzza a szőrös ragadozót is. Farkasemberünk összezavarodott, furcsa tapasztalatokkal ébred és nem ismeri meg önmagát sem – mik ezek, ha nem a felnőtté válás egyértelmű jelei? Tűnhet akár erőltetettnek is a gondolat, hiszen a vérfarkasokat eltérő közegben inkább a másság kifejezőinek tartják (pl. a messzi délen, a True Bloodban), itt azonban a felnőtté váláshoz tudtam kötni megjelenését. A család elfogadó reakciói, a szeretet fontosságának hangsúlyozása a kórral való küzdelemben is aláhúzza ezt a gondolatot, hiszen az elfogadás és a szeretet (bár nem a Disney-fél látványosan giccses formában) segíti talán leginkább a fiatalt átevickélni a nehéz éveken.

Idegenek?! - háromféle földönkívüliség a modern magyar sci-fiből

2017-ben három magyar SFF regény is megjelent, amiben fontos szerepet játszanak az idegen lények: László Zoltántól a Távolvíz, Veres Attilától az Odakint sötétebb és Brandon Hackettől a Xeno. A molyon született egy kihívás mindhárom kötet elolvasására és összehasonlítására. Ugyan sok szempontból (pl. az elbeszélő személye, történet, konfliktusok, popkultúra beemelése, a világbemutatás során felhasznált rövid szövegrészletek vagy éppen Magyarország szerepeltetése) meg lehetne vizsgálni a hasonlóságokat és különbségeket; a legérdekesebb tárgynak maguk az idegen fajok és regénybeli szerepük tűnt. Röviden felvázolom az egyes regények és az abban szereplő fajok jellemzőit, majd utána, hogy milyen különbségek tehetőek közöttük.

Az Odakint sötétebbet veszem elsőként, mert az mind műfajában, mind stílusában kakukktojás a másik kettőhöz képest. Veres Attila könyve az én olvasatomban egy weird fantasy, míg a másik két regény egyértelműen sci-fi. Ez előbbi egyfajta apokaliptikus vízió, nyakon öntve némi mitológiával, a pusztulás előérzetével, modern magyar céltalansággal és a fiatalok útkeresésével. Az idegen faj, a cellofoidák egy ismeretlen esemény (az "Esemény") hatására tűnnek fel a Földön, kizárólag Magyarország egyik, nem meghatározott megyéjében. Megjelenésükkel egyidejűleg az erdőből eltűntek a baglyok, bájos Twin Peaks-parafrázisként (“The owls are not what they seem”). Egy ideig vadászták őket, majd az emberiség rájön, hogy az általuk termelt anyag, az ún. kristálytej gyógyítja a rákot. Ezt követően farmokat hoztak létre és ott gondozzák a megmaradt példányokat.

László Zoltán Távolvíz című regényében szintén egyik napról a másikra jelennek meg a Földön idegen lények, a kreatúrák vagy röviden kreák. A vízhez kötődnek, nem emlékeznek semmire fajuk múltjából, viszont az emberekénél fejlettebb technológiát hoztak magukkal. Egyetlen, általuk közölt céljuk az emberiség szolgálata. A hajó, amivel érkeztek, a regény valóságában folyamatos kutatás terepe; a tudósok, így egyik főszereplőnk is, ezen keresztül próbálnak megtudni mindent az idegen lényekről. Így a kreák maguk egyfajta kiindulópontjai és céljai az eseményeknek.

A Xeno szintén egy “eseménnyel” indít: hatalmas űrhajókkal megjelennek a migrátorok, és ellenőrzésük alá vonják az emberiséget, majd a Földre telepítenek gyarmatvilágaikból 2 további fajt: a firkákat és a hidrákat. Az előbbiek színkódokkal, két csatornán kommunikáló, komoly művészeti érzékkel és alkotói képességgel rendelkező, majdhogy nem kényszeresen alkotó csoport, míg az utóbbiak egy titkolódzó, az emberéhez hasonló értelemmel bíró, tengerben élő faj. Létezik egy további típus, az eddigieket meghaladó technikai fejlettséggel rendelkező ostorosok, akik agresszívek és kilenc csatornás, hőalapú kommunikációjuk megfejthetetlennek bizonyul. Egy, firkákat, hidrákat és embereket tömörítő és a kölcsönös bizalmatlanság miatt nehezen összeálló titkos szövetség pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy eltüntesse a migrátorokat a világokból, melyhez a kutatás az ostorosok világán indul.

Az amoralitás kakofóniája - The Curse of Frankenstein (1957)

Az újabb Hammer-film előzetes képeit látva aggódtam, hogy nem tudom majd komolyan venni a végeredményt. Christopher Lee úgy nézett ki, mintha bekenték volna a fejét takonnyal, így nehéz félelmetesnek, de még csak szánandónak is tekinteni Frankenstein teremtményét. A filmet látva azonban megváltozott a véleményem: sokkal kevésbé szólt a teremtésről, helyette inkább az emberi hiúságról, gonoszságról, a haladás mindenek felettiségéről és a tudomány felelősségéről értekezett. Legkevésbé az a szörnyeteg, akiről azt gondoljuk.

A történet lazán kapcsolódik Mary Shelley Frankensteinjéhez, mondjuk úgy, az eredeti mese egyik felét dolgozza fel: itt is él Svájcban egy doktor, aki kísérleteket folytat a halottakkal, majd megalkot egy lélegző emberi lényt elhunytak testrészeiből. A kiindulópont után azonban egyáltalán nem kapcsolódik a teremtő és a teremtmény viszonyához, illetve utóbbi lázadásához. A fókuszban végig Victor Frankenstein marad, az ő megszállottságával, önhittségével, vagy inkább gonoszságával.

A film ugyanis abszolút amorális figuraként ábrázolja a doktort, gyakorlatilag az első pillanattól kezdve, mikor megpillantjuk a börtönben ülve. Első tette sem más, mint hogy könyörög a papnak, de egyúttal erőszakkal akarja rávenni arra, hogy meghallgatása őt. Szemében senki sem több annál, mint amire fel tudja használni előrejutása során. Egyetlen kvázi kapcsolata a tanárából kutatótársává avanzsált Paul Krempével alakul ki, de ez utóbbi szerepe is kimerül abban, hogy mindenben aláhúzza a doktor nagyszerűségét. A két női alak, a szerető, majd később a feleség sem igazi társ, sőt, Frankenstein habozás nélkül megöli az előbbit, mikor az fenyegeti terveit. Ugyanilyen kíméletlenséggel bánik el azzal az idős tudóssal is, akinek agyára szüksége van a lény megalkotásához. Gyilkosság és pusztulás kíséri útjait.

A múmia háromszor – The Mummy (1932, 1959, 1999)

A Hammer-horrorok iránti újkori rajongásom következő állomása, a RetroShock-nak is köszönhetően A múmia lett. Viszont, ahogy ezt nagyobb társasággal megnéztük (tanulság: ne nézd így, mert ha élvezni akarod, ahhoz kell beleélés és nyugalom), felmerült, hogy mennyit merített az 1932-es eredeti, Universal-féle A múmiából. Ezért úgy döntöttem, megnézem, Boris Karloff mit hozott ki Imhotepből. És ha már egyiptomi főpap, akkor kicsit megemlékezek a Brendan Fraser-etapról is. Gyolcsra fel!

Talán az a legérdekesebb, hogy mindhárom film nagyjából azonos elemre hagyatkozik, azaz a múmia szerelmére ősi kedvese iránt, aki korán elhalálozik és akit vissza akar hozni a sírból. Ezért az isteneket sértő tettéért azonban megátkozzák és arra kárhoztatják, hogy újra járnia kell az emberek között, ha felélesztik egy ősi tekerccsel. Ezen a ponton azonban kicsit különválnak, mert az eredeti moziban és az 1999-es változatban Imhotep nagyjából azt teszi, amit akar, de a Hammer-moziban Kharis, az ottani múmia kötve van az őt felélesztő férfi parancsaihoz. De természetesen mindhárom filmben van egy nő, aki az elhunyt kedvest testesíti meg, még ha eltérő hatásfokkal is.

A női alakokon végig is vehetjük, hogy milyen változások is játszódtak le a társadalomban 100 év alatt. Az eredeti film Helen Grosvenorja meglepően üde jelenség, bár férfiak rángatják ide-oda, holmi megmentésre váró nőként vagy éppen a vágy tárgyaként, vannak ügyes lépései és önálló tettei, különösen a végkifejletben. Egyébként is izgalmas, ahogy két lélek hadakozik benne, az ókori hercegnő és a modern nő. Az 1930-as évekhez képest enyhén szexualizált a karakter, különösen a kosztümök terén, de ahogy a Wikipédia is írja, még a Hays-kódex előtt járunk, még nem volt teljesen tiltott az erotika. Ez az önállóság az 1959-es Isobel Banningből teljesen hiányzik, inkább csak egy díszlet és klasszikus megmentésre váró nő, semmint hiteles karakter. A film a gótikus horrorok hagyományát követve amúgy is nemesi férfiakkal van tele, így egy nőnek nem sok szerep jut. 1999-ben Evelyn Carnahan már egy tudóst játszik, aki legyen bármilyen szétszórt is, nem kell állandóan megmenteni. Bár az is jól áll neki, mégis egy tűzrőlpattant, talpraesett modern nő.

Kör közepén fekszem - The Devil Rides Out (1968)

Tovább folytatódik a Hammer-őrület… mégpedig egy olyan filmmel, amit nem érdemes a mai elvárásainkkal nézni. Legalábbis nem tartozik a horrorfilmek azon válfajába, ami nyugtalanító módon ér véget és emiatt a feszültség nem oldódik fel, hanem a nézővel marad és rémálmokat okoz számára. A The Devil Rides Out ebben a tekintetben pont annyira régimódi, mint amit a készítésének dátuma ígér. Másban viszont pont ennek ellenére rettentő szórakoztató.

 

Már korábban gondolkoztam azon, miért is annyira vonzó számunkra a gonosz. Annak idején, amikor a Rosemary gyermekét olvastam, arra gondoltam, hogy a bűntudat miatt, hogy titokban mindannyian kicsit mazochisták vagyunk és nem hiszünk magunkban. Talán ebből is igaz valami, de most, hogy a Geekz egy elemzését olvasgattam egy másik Hammer-klasszikusról, a Twins of Evilről, akkor mégis az izgalom a kulcs. Hogy jó a zavarosban halászni, izgalmas játszani, megnézni meddig mehetünk el a gonoszság felé. A művelt nyugati elme szeret azzal kérkedni, hogy tudja, mi a jó és a rossz, így előbb vagy utóbb visszaborzad, viszont menekvésnek nincs mindig helye.

Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 

Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.

Sokkterápia - Brandon Hackett: Xeno

Az első sokkon éppen csak túlesve kell megmondanom, mennyire meg vagyok lepve. Brandon Hackett könyvei eddig a lehető legritkább esetben kötöttek le, általában az első pár oldal után félreraktam őket (bár ezt már anno Az ember könyvénél is leírtam). A Xeno viszont az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb magyar sci-fi regénye. Pont.

A Xeno története abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a Földön egyik pillanatról a másikra megjelenik egy idegen faj, aki féreglyukak segítségével összeköti az emberi civilizációt három másik fajjal: az alkotáskényszeres firkákkal, a titkolódzó hidrákkal és a megfejthetetlen ostorosokkal. A migrátoroknak nevezett szuperfaj nem látható, csak a szónokoknak nevezett, kiürített elméjű példányokon kommunikál, cserébe önkényesen mozgatja, irányítja a fajokat és semmit nem árul el céljairól. Az együttműködésre egyébként nem hajlandó firkák és hidrák összefognak a xenofób emberiséggel, hogy együtt eljutva a migrátorok központjába, az Eredőbe, megfejtsék a rejtélyt, ami erre a három bolygóra hozta őket és megszabaduljanak tőlük.

Top 10 könyv 2017

Olvasmányokat tekintve nem éreztem annyira emlékezetesnek a tavalyi évet, pedig elég sok jó könyvet olvastam. Amikor most végignéztem az olvasmányaim, mintha nem lett volna olyan, ami nyomott hagyott bennem. Pedig a moly szerint 66 könyvet olvastam, ami nem kevés. Azért csak összeválogattam 10-et, amit nyugodt szívvel ajánlok elolvasásra bárkinek.

  

Daniel Kehlmann – A világ fölmérése

A német irodalom csodagyereke 30 évesen írta meg ezt a könyvét, ami hihetetlen – szerettem volna én ilyen harmincas lenni. Szórakoztató szépirodalom, két természettudós szívmelengető életrajza a tudomány szeretetéről és a felfedezés szépségéről. Valahol tanulságos is, hiszen hányszor van olyan, hogy pont azokat az embereket nem értjük meg, akik ugyanazt csinálják, mint mi, csak máshogy. Szélesítsük látókörünk, ezt is mondja Kehlmann és még sok mindent. A regény humora pedig különösen üdítő: játékos, de sosem teszi igazán nevetségessé a szereplőket, mert mindig benne van a megértés (mint az F-ben). Varázslatos utazás.

2017

A 2017-es bejegyzésem annak ellenére nehéz szülés volt, hogy év közben gyakran gondolkodtam annak tartalmán. Hülyén hangzik, pedig így van… Ha valami olyan esemény történik, ami kihat az egész évre, akkor azon általában agyal az ember. Ilyen élmény pedig elég sok volt, és nem feltétlenül pozitív dolgokról beszélek. De hát az önelemzés mindig is jellemző volt rám, annak minden jó és rossz hozadékával együtt. Értékeljünk hát évet!

 

Fura dolog, hogy mi hat az emberre. Néha egy apró mondat sokkal többet tud elindítani, mint egy nagy esemény – és ezzel összefüggésben könnyű elgondolkodni azon, hogy akár egy szóval hatást lehet gyakorolni másokra úgy, hogy ez egyébként eszedbe sem jut. Egy kedves ismerősöm tett egy olyan megjegyzést idén, ami pont ezekre az évértékelésekre vonatkozik: azt mondta, számára mindig úgy tűnik, mintha bizonytalan lennék, nem tudom, merre haladok. És rá kellett ébrednem, hogy ez valóban így van. Évek óta küzdök azzal, hogy nem vagyok biztos benne, jó irányba halad az életem. Ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül, se a hozzá kapcsolódó frusztráló érzéssel. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre nem fog változni. Vannak olyan dolgok, amikkel nincs problémám, de egy jelentős problémahalmaz, ami a munkámhoz kapcsolódik, igenis sok kétséget ébreszt bennem. Ezen a téren történtek változások, de azt továbbra sem tudom, jó irányba haladok-e. Viszont itt arra is rájöttem, hogy a kétség a személyiségem egyik alapja, nem fog elmúlni, legalábbis a közeljövőben biztos nem, az életemmel és magammal kapcsolatos bizonytalan érzés. Ezzel együtt kell élni, nincs mese.