Könyvfesztivál 2013

Idén először jutottam ki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a mostani utazásnak is az volt az aprópója, hogy Hannu Rajaniemi dedikált az Ad Astra kiadónál. Persze maga az esemény nagyon jó volt, nagyon élveztem, jól éreztem magam, sok ismerőssel és ismeretlennel találkoztam, így bőven megérte ez a hosszú, de kellemesen fárasztó hétvége.

„Még soha nem mondták nekem ennyire udvariasan, hogy vállalhatatlan az arcom.”

Péntek késő délelőtt indultunk el Szegedről a Magyar Államvasutak csodás szolgáltatásait igénybe véve. De most kivételesen nem késtünk… olyan sokat. Szépen elvillamosoztunk a Moszkvára és kis séta után el is jutottunk a Millenárisra. Nekem nagyon tetszett az egész park, jó a kialakítása, csak az volt a bibi, hogy mivel sose voltam még ott, kicsit bajosan lehetett megtalálni a megfelelő épületet, mivel nem igazán volt kiplakátolva semmi. De aztán megérkeztünk.

Rögtön az Ad Astra standját kerestük, de persze sikerült rossz irányba fordulni. Szerencsére a Könyvmolyképzőnél összefutottunk Varga Beával, aki eligazított bennünket.

Mikor odaértünk rendeltetési helyünkre rögtön nagy meglepetés ért: ott volt a meghívott író, Hannu Rajaniemi. A nagy örömre rögtön dedikáltattam vele a Kvantumtolvajt és a frissen megvásárolt Fraktálherceget és pár szót beszélgettünk is. Készült kép is, az egyik a tavalyi hagyományokat folytatva, a fiatalember hátával. Bevallom, nem gyengén elpirultam, mikor előadtam neki a kérésem ez iránt, de legalább van valami különleges emlékem is :)

Utána elkezdtünk Gáborral sétafikálni, megnéztünk standokat, találkozunk Hepp Ivánnal, váltottunk pár szót a közeledő IG-taliról (ahová ezúton is várom a jelentkezőket).

Persze vártam az újabb dedikálásokat is, többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek nemrég olvastam a friss könyvét. Ekkor hangzott el a fentebb idézett mondat is, ami azt hiszem, majdnem szállóigének tekinthető és vetekszik a Halálcsillag-regény jó kis beköpéseivel.

Később megvettem Háy János Mélygarázsát is és jó érzés tudni, hogy a magyar irodalmi élet nagyságai szeretettel viccelődnek egymással.  

Causal Angel

A kiindulási pontunk persze egész nap az Ad Astra standja volt, hiszen itt pakoltuk le a cuccainkat, mivel én Kleinheincz Csillánál aludtam este. Itt jutottunk ahhoz a nagyszerű lehetőséghez, hogy este elmehettünk vacsorázni Hannuval. Este 7 körül indultunk útnak Sánta Kirával, Botonddal és Anitával egy közeli étterembe.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt és remek kihívás volt az angolom gyakorlására. Az este folyamán elhangzott a harmadik regény címe, ami Causal Angel lesz (a fordító, Juhász Viktor már előre fogta a fejét),

de szóba került a finn és magyar mitológia és vámpíros és zombis romantikus műfaj mellé kitaláltuk a sárkányos-romantikusat is (bár a hét fej érdekes asszociációk táptalaja lehet).

Később Hannu beszélt a Fraktálhercegről, hogy hogyan használta fel benne az Ezeregyéjszaka meséit, valamint a külföldi sf-szcénáról is szó volt röviden. Különösen az tetszett, mikor China Miéville-ről, egyik kedvenc írómról beszélt, és megállapítottuk, hogy vele kapcsolatban minden első élmény (regény, fotó, találkozás… stb.) feltétlenül sokkoló.

Hannu egyébként nagyon kedves személyiségnek tűnt, hihetetlen lelkesedéssel és fáradhatatlanul tudott mesélni különböző témákról, valamint őszintén érdeklődött az asztalnál ülő írók készülő regényei iránt is.

Csillával aznap korán elindultunk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, így már kilenckor magukra hagytuk a társaságot, de az egész napi hajtástól, izgalmas élményektől alig bírtam elaludni.

„Hogyan is képzeljek el egy ötdimenziós teret, amiben van plusz két sík, amiről le lehet esni?!”

A következő napot annyira korán kezdtünk, hogy engem be sem engedtek a Fesztivál területére, mivel a hivatalos program csak 10-kor kezdődött. Így egy jó fél órára kicsüccsentem egy padra és élveztem a napsütést, meg beleolvastam a Fraktálhercegbe is, ha már dedikálni is mentünk.

Ismét az Ad Astra standjánál várakoztam, próbáltak kideríteni, hogy hol is lesz a beszélgetés, mikor felbukkant Huszár Andris, aki többek között az Endymiont és a Diaszpórát fordította. Vele megkerestük az eldugott kis termet és jó előre beültünk. Közben beszélgettünk a sci-fi fordításról és őszintén gratuláltam neki a Diaszpórához, nem kis teljesítmény lehetett…

Maga a program nagyon jó hangulatban telt, Stöckert Gábor igazi profi kérdező volt, annak pedig különösen örültem, hogy olyan sok kérdés hangzott el a tudományos témákról, mert Hannu érdekesen mesélt ezekről az eredményekről, én pedig amúgy is ritkán hallok ilyesmiről.

Utána beálltunk a jó hosszú, dedikálásra váló sorba Gáborral és Kígyós Tamás cimboránkkal, és már előre tervezgettük a délutáni Houllebecq-ácsorgást. Szinte hihetetlennek tűnt, mennyi ember jött aláíratni a könyveket, régen láttam ekkora tömeget sci-fi dedikáláskor. A sorba összefutottam több mollyal is, egyeztettük a jövő heti szegedi találkozást.

Az ácsorgást egy kis beszélgetéssel vezettük le, de utána már jött is egy másik barátom, Török Tamás, akivel elmentünk beszélgetni és ebédelni. Szomorú tapasztalat volt, hogy egy olyan étterem, ahol egy éve még élvezettel ettünk, mennyire meg tud változni színvonal tekintetében – és nem pozitív irányba.

„Odaállunk utolsónak Michel Houllebecq elé, majd lemondó sóhajjal inkább otthagyjuk.”

Ebéd után visszamentük a Millenárisra és beszélgettünk egy nagyot Varga Beával, akinek még segédkezet is nyújtottam a Calderon dedikálásához. Később kicsit élveztük a jó időt és napsütést, kiültünk cseverészni a fűre – már nagyon rám fért egy ilyesfajta lazulás.

Késő délután még visszaszivárogtunk a nagy csarnokba, ahol előbb Jevgenyij Popovval dedikáltattam a most megjelent könyvét. A bácsika úgy nézett ki, mint Oroszország atyácska és nagyon sajnáltam, hogy nem tudok még rendesen oroszul beszélni, mert így sajnos csak köszönésre futotta tőlem.

Majd csatlakoztam a fiúkhoz, akik addigra már kábé 20-25 perce álltak sorban a francia mesterre várva. A fő Kiábrándul Értelmiségi addigra már tényleg fásultnak tűnt, csak a csinos lányok társasága enyhítette rossz kedvét. Az aláírás mellé nem is jutott már ajánlás, de legalább fényképen meg lett örökítve.

Este még egy laza levezető vacsora és SFMag szerkesztőségi megbeszélés zárta a napot. Este megint annyira fel voltam pörögve, hogy hajnali kettőig az Éhezők viadalát olvastam.

Muszáj megismételnem, hogy mennyire jó élmény volt ez a hétvége. Egyet azért sajnálok, hogy kevés IG-s ismerőssel futottam össze, remélem, a Könyvhéten és az IG-talin többen fogunk találkozni.

Két regény, egy írás - Andri Snær Magnason – Lovestar, John Scalzi – Szellemhadtest

Ma nagyon-nagyon lusta leszek, mert két egészen jó könyvet is olvastam mostanában, de most nincs kedvem külön-külön bejegyzést írni róluk. Pedig a maguk nemében mindkét alkotás megérdemelné, és túl sok közük nincs egymáshoz se stílusban, se mondanivalóban, azért én most egy kalap alá veszem őket.

Andri Snær Magnason – Lovestar

Ennél különlegesebb és némiképp különc regényt sem olvastam mostanában. Az izlandi szerző munkája egészen meseszerűen disztópikus, már ha ilyen fogalmat használhatok (végül is miért is ne?). Ebben az elképzelt jövőben a drót alapú kommunikáció idejét múlt, mivel sikerült az emberek közötti közvetlen kommunikációt különböző sugarakkal(?) megoldani, az állati tájékozódás mintájára.

Így az emberi élet minden aspektusa a munkától a személyes érdeklődésig könnyedén átlátható és mind egy ember, illetve egy vállalat kezében összpontosul, aki a szabadalmat birtokolja: ez pedig a LoveStar. A cég/ember különböző termékeket talál ki, melyekkel egyre jobban lefedik a mindennapokat, nélkülözhetetlenné és egyúttal enyhén diktatórikussá teszik a rendszert. Ha nem tetszik valami, addig bombáznak ajánlatokkal, reklámokkal, személyre szóló tévéműsorokkal és rejtett ügynökökkel, így meg nem győznek. Ám míg a gépezet mögött rejlő agytrösztöt az újabb és újabb ötletek érdekelnek, addig a tényleges működtetők már a fejére is nőnek.

A történetet két irányból közelíti meg a regény: LoveStar és egy szerelmespár meséjét ismerhetjük meg. Rajtuk keresztül bomlanak ki ennek a világnak a visszásságai, finoman, érzékletesen, ötletes újságkivágások, interjúk útján. A szereplők mind mást-mást keresnek, de az áhított boldogságot csak egyikük találhatja meg. Az író egészen egyértelműen teszi le a voksot az élet, a szabadság és a szerelem mellett úgy, hogy közben a történetet mitológiai mélységekbe juttatja el, örökérvényű, mindenki számára értelmezhető képek útján.

A regény nyelvezete is segíti a mesei értelmezést, nem egy beszélő nevet találunk a történetben (a kedvencem Ragnar Ö. Karrlson). A szavak, mondatok könnyen jönnek, érezhető ritmusuk van, könnyen elringatják az olvasót. Ugyanakkor oda is kell figyelni, ha a regény minden egyes rétegét le akarjuk hántani, ezért könnyen lehet visszatérő olvasmány bárki számára.

John Scalzi – Szellemhadtest

Hát ezt a líraiságot ne keressük a Vének háborúja-sorozat második kötetében. Itt inkább vannak harcok, bajtársiasság és belezés, de hát nem is biztos, hogy többet vár az ember egy jó kis militarista sci-fitől.

A korábban megismert univerzumban vesszük fel a fonalat, ahol is gyorsan fény derül egy emberiség elleni összeesküvésre, melyben három idegen faj és egy ember vesz részt. Az árulót klónozzák, így próbálva megszerezni emlékeit és motivációit. Kapnak azonban egy önálló embert, aki a Szellemhadtestben, ebben a titkos katonai egységben igyekszik boldogulni, ám az agyába visszatérő információk sok mindent megzavarnak.

Mind stílusban, mind minőségben ott folytatjuk a történetet, ahol az előző kötet abbahagyta. Abszolút pártoltam azt, hogy az utóbbi időben olvasott, bonyolult sci-fi regények után végre egy habkönnyű művet vehettem a kezembe. Élveztem a kiképzés, a harcok képeit, a gyorsan felskiccelt alakokat, akik azonban annyi egyediséggel bírnak, hogy meg tudjam különböztetni őket, a gördülékeny cselekményvezetést. Scalzi jó mesterember, ehhez kétség sem fér.

Egyedül az zavarta meg olykor a képet, hogy az író megpróbált némi mélységet csempészni a történetbe és ez inkább akadozott. Persze rengeteg érdekes témafelvetés rejlik a klónozásban, a tudat áttöltésében, illetve a személyiség elvesztésével kapcsolatban, de a regény ezeket nem igazán tudja kiaknázni. A gondolatok inkább konyhafilozófiára hajaznak, és bár nem nehezítik el feleslegesen a regényt, de néha zavaróan hatnak.

A fenti hevenyészett értékelésekből remélem, kiderült, hogy két jó könyvvel volt dolgom, amik bőven megérték az olvasást. Ha azonban azt kérdezi valaki, melyiket tartom maradandóbb alkotásnak, habozás nélkül a LoveStarra szavazok. A Szellemhadtest kiváló iparosmunka, de ha tematikus alkotásként nézem, semmi újat nem hoz, ellenben ügyesen variálja az ismert kliséket. Az izlandi mű azonban érzékeny alkotás, amely jól építi be az örökérvényű tanulságokat, így sokkal többet mond az emberről. De, mint mondtam, nem azonos súlycsoportokról van szó, így nem is értékelhetünk egyformán.

Greg Egan – Diaszpóra

Tudjátok, miért mennek sokan jogásznak? Persze, mindenkit motivál az, hogy állítólag milyen jól meg lehet élni ebből a szakmából, meg elég beszélni tudni, de sokaktól hallottam azt is, hogy milyen jó, hogy itt nem kell matekkal foglalkozni. Ezután szoktak az emberek nagyot koppanni, mikor statisztikát kell tanulni, meg amikor elkezdünk személyi jövedelemadót számolni… Bár azt el kell ismerni, eléggé marginális ez a mi szakmánkban. De nekem mindig az jut az eszembe, amit egy régi matektanárnőm mondott nekem: sajnálja, hogy nem foglalkoztam többet ezzel a tárggyal, mert szerinte jó voltam benne. Ez jár a fejemben, mikor élvezettel (és ez most nem irónia) belevetem magam a kamatszámításban, illetve ez járt akkor is, mikor a Diaszpórát olvastam.

Ugyanis talán nem ez a regény az, amit a matematika nyelvén írtak, de nagyon közel áll hozzá. Hogy lehet leírni a születést hullámmodellel? Egy természeti katasztrófát színképelemzéssel? Hogyan modellezzünk axiómák sokaságát bányászattal? Le lehet-e írni szavakkal egy 16 dimenziós teret? Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk a regényből, de ennél sokkal több az, amit még a mai természettudományokról megtudunk. Egan rákényszeríti az olvasót arra, hogy utána olvasson a részecskefizikának, kvarkoknak, fekete lyukaknak és neutroncsillagoknak, de a legjobb benne az, hogy élvezetből olvasunk ezekről. Hajtja az olvasót a tudásvágy, hogy megértse, miről szólnak egyáltalán a szereplők beszélgetései.

Kifejezetten üdítő, hogy a regény ennyire a természettudományokon alapult, mert kicsit kirobbantott a komfortzónámból és rávett arra, hogy máshogy gondolkozzak. Mert itt nem annyira a szereplők, vagy a történet adja a legnagyobb többletet, nem ezen a vonalon kellett elmélkednem, hanem hogy a felvázolt problémák hogyan oldhatóak meg, milyen tudományos megoldást eszelnek ki a résztvevők. Az emberek kíváncsisága hajtotta előre a diaszpórát, még úgy is, hogy a regényben ábrázolt „humanoidok” kicsit idegenek a mi korunktól, világukba nehéz beleképzelni magunkat. De még ez a jövőbeli struktúra is tudományosan remekül alá volt támasztva.

Ugyanakkor éppen ez adja a regény nagy gyengeségét is – nem igazán irodalmi a szöveg, az olvasása gyakran nehézkes, és ha az olvasót a geometriai/számtani/fizikai problémák nem kötik le, könnyen unalmassá válhat. A regény cselekménye pár egyszerű mondattal könnyen leírható: a Föld egy kozmikus katasztrófa következtében lakhatatlanná vált. Az emberiség maradéka, hogy egy hasonló kataklizmát elkerüljön, megpróbálja megfejteni a csillagászati jelenség okát. A kutatás közben a Földtől eltávolodott poliszlakók egy értelmes idegen faj nyomait fedezik fel és elkezdik követni őket a megmenekülés és válaszok reményében.

Persze ezt a könyvet nem a cselekménye, vagy líraisága adja el, hanem a tudományos leírások, problémák és megoldások. Pedig a kezdeti első fejezetek, az árva születése vagy a vihar leírása a tudományos háttéren túl is jó volt, volt benne olyan emberi és irodalmi plusz, ami életet lehelt belé és meghatott. Az író még alapvetően a cselekményt is jól építette fel, nem volt igazán üresjárat, inkább csak lassan bontakoztak ki az események, szépen nőtt a feszültség, aztán viszont nem éreztem, hogy kaptam valamit. A lezárás ugyanis túl gyors, a történet felszívódott egy buborékban (Douglas Adams után szabadon). Elmaradt a katarzis, egy kis impulzus-gömböc még ott maradt bennem és ez bosszúsággal töltött el.

Így valahogy hiába a rengeteg ötlet, hiányérzettel tettem le a könyvet. De megmaradt az az izgalom, hogy azért jó tanulni, jó elmerülni a természettudományokban, és hogy mennyi minden van még a világon, amit nem értünk, de azért megpróbáljuk felfogni. Nem felejtem el Greg Egant, ha megjelenik magyarul (angolul nem mernék belefogni), olvasni fogok még tőle, de én mást szeretek a sci-fiben, még úgy is, hogy a Diaszpóra erényeit messzemenően elismerem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak. 

Lauren Beukes – Moxyland

Nem ismerem, de nem is szeretem a cyberpunkot. Kevés ebbe a csoportba tartozó mű fordult meg a kezemben, azokat esetenként el sem bírtam olvasni (ld.: Neurománc). Nincs ellenemre a negatív jövőkép és a komor hangulat úgy általában, de nem kenyerem az a fajta általános kiábrándultság és nihilizmus, ami ezekből a művekből árad – azt hiszem, ehhez túlontúl idealista vagyok. A Moxylandet sem fogom szeretni, de elismerem értékeit.

A Dél-Afrikában játszódó történet négy fiatal életébe enged bepillantást, akik mind máshogy próbálják feldolgozni azt, hogy életüket teljesen leszabályozza a kormány mobiltelefonok, programok és internet útján. Van, aki belülről bomlasztana; van, aki kívülről; van, akit inkább a művészet érdekel és csak érintőlegesen foglalkozik a társadalmi gondokkal és van, aki a lehetőségeket egyfajta önkifejezésre használja fel. Ami közös bennük, az a kiábrándultság, nihilizmus, közöny és önzés, bár ennek nem feltétlenül vannak tudatában.

Az írónő teljesen elidegenít a főhősöktől, az olvasó nem vállal velük közösséget, nem érdekli a sorsuk (legalábbis engem nem), mert riasztóak. Egyrészt azért, mert nagyon jól bemutatják, mivé válhat a mai társadalom, a mi és utánunk jövők generációja, akik a kényelemért és látszatbiztonságért feladják jogaikat, szabadságukat és tágabb értelemben emberségüket is. Másrészt a Moxyland világában nincsenek eszmék, vagy ami mégis, azokat eltorzítják. A szereplők cinikusak, még a lázadókban sincs igazi bajtársiasság, nincsenek mély kapcsolatok az emberek között, az esetleges emberi gesztusokat, a másik megsegítése iránti vágyat a rendszer elfojtja vagy tévutakra vezeti.

De mi is az a kormány, ami ezt megteheti? Ezt nem igazán tudjuk meg, mert végig arctalan marad, még kiszolgálóinak, a rendőröknek sincs igazi megjelenési formája, hiszen ők is csak hangok vagy botütések formájában szerepelnek. Helyettük – a cyberpunk jellemzőinek megfelelően – a nagyvállalatok képviselik az igazi hatalmat: felhasználnak céljaiknak megfelelően mindenkit a profit érdekében. A cél az, hogy minél több információt megszerezzenek és így még jobban irányíthassák életünket. Mert akár tetszik, akár nem, ez a történet rólunk is szól, hiszen nem egy jelenségre, embertípusra magunk is ráismerhetünk.

Éppen emiatt nem lehet a regény örökérvényű: nem mutat be olyan eseményeket, olyan drámát, ami igazán túlmutat korunkon. A regény világa, jellemzői számomra nagyon is a jelenben gyökereznek, ezért ha jóslatait a jövő nem váltja be, könnyen elavulttá válhat. Persze, ha megvalósítja, akkor abban a világban nem biztos, hogy olvasni fogunk még akár ilyen történeteket is.

A történeten és a világon túlmenően az írónő prózája sem olyan nagyszerű, mint a Zoo City esetében, holott a regényben vannak nagyszerű jelenetek, mégsem egységes a minősége. Hiába mutat be négy különböző karaktert, azok beszédének, elbeszélői hangjának jellegzetességei nem olyan egyediek – bár van köztük különbség -, hogy élesen elkülönítenék őket egymástól, holott az alakok gondolkodásmódja nagyban különbözik. Maga a nyelvezet, bár gazdag kifejezésekben, nem olyan míves, mint Beukes korábban említett második regénye esetében. Továbbá itt maga Afrika sem jelenik meg annyi színben, a coleur locale sem olyan erős, hogy valami többletjelentést adjon a történetnek, ezt inkább csak az írónő nemzetiségének ismeretében adhatjuk hozzá, a regényből nem fakad egyértelműen.

Fontos regény a Moxyland. Egyrészt mert újabb nagyszerű példája annak, hogy a szűkebb értelemben vett angolszász SF-szcénán kívül (Anglia - USA) is születnek nagyszerű regények. Másrészt, mert a cyberpunk sablonjait képes volt új tartalommal feltölteni – az ember és gép kapcsolatát, nagyvállalatok szerepét. Figyelemfelhívó látomás lehet a ma emberének, ugyanakkor ez adja mulandóságát is. Bár én még reménykedek egy ennél pozitívabb jövőképben, az ilyen történetek rávilágítanak a mai társadalmunk problémáira és sebezhetőségére. És már csak ezért is megéri elolvasni.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

China Miéville - Armada

Mindig is érdekelt a tenger. Nem, ez így nem pontos: a hajózás érdekelt, egészen pontosan a vitorlások. Hogy milyen lehet ez a filmekből és regényekből ismert világ. Imádom C. S. Forester Hornblower-történeteit vagy éppen a Kapitány és katonát (amit sokan bődületesen unalmasnak tartanak). A vitorlákba belekapó szél, a sós víz, a sirályok… van bennem ezzel kapcsolatban valami hihetetlen erős nosztalgia(?), amit még magamnak sem tudok megmagyarázni.

Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.

Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.

Azonban akit kényszerrel vesznek rá a mégoly szabad életre, az nem fogja magáénak érezni: Bellis Új-Crobuzon lakója volt, de menekülnie kellett a városból, mégpedig hajóval. Ám kalózok támadják meg őket és az Armadára viszik, mivel homályos célok miatt szükségük volt a vele utazó tudósra. A lány gyűlöli ezt, mindenképpen vissza akar térni otthonába, azonban ebből az úszó börtönből nincs menekülés. Így kerül bele egy összeesküvésbe, aminek célja Új-Crobuzon megmentése – ha már kijutni nem tud. Azonban a dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy Bellis képzeli, és szépen lassan rájön, hogy egy igencsak aprócska gyalog egy hatalmas sakktáblán. Armada urainak pedig igen komoly tervei vannak, amellyel szinte elképzelhetetlen hatalmat akarnak megszerezni. A kérdés csak az, hogy ezzel mindenki egyetért-e, és akik nem, mit képesek megtenni ennek megakadályozása érdekében…

Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.

A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye.

A másik pedig, ahogy már korábban is utaltam rá, az erős hangulat és a teremtett világ. Miéville, erre nem tudok jobb szót használni, zseniális fantáziával megalkotott világát tovább bővíti nem csak magának az Armadának a megalkotásával, hanem számtalan apró kis részlettel, új fajokkal, Bas Lag történelmének apró darabkáival, melyek tovább árnyalják ezt a meseszerűen valóságosnak tűnő helyet a térben és azon kívül is. Ugyanakkor a regény nyelvezete, hangja is lenyűgöző, rajta keresztül az író mesterien játszik az olvasóval, katarzisérzést keltve benne.

Régen éreztem már ennyire felkavaróan lelkesnek magam egy sci-fi/fantasy regény olvasása után, úgyhogy mindenképpen megérte átrágni magam ezen a 700 oldalon. Az pedig különösen értékes, hogy a Perdido után, ami szintén lenyűgözött, sikerült továbblépnie Miéville-nek és egy még nagyszerűbb regényt alkotott. Ezek után tényleg tűkön ülve várom az Embassytown c. regényét, amely tavasszal érkezik az Agave kiadó gondozásában. És ez most tényleg a reklám helye volt, vegyétek meg minél többen, hogy kiadásra kerüljön a többi kötet is mielőbb magyarul!

2012

Ritkán szoktam évértékelést csinálni, de ez az év annyira eseménydús, érdekes és kicsit fájdalmas volt, hogy nem hagyom ki. Ezzel egy kicsit én is végiggondolom, mi történt velem és hogy mire jutottam általa.

A legfontosabb változás az emberi kapcsolataimban következett be: valakitől végleg el kellett búcsúznom, van olyan, ami újra kezdődött és volt olyan, akivel talán örökre elváltak útjaink. A két elválás, bár más-más természetű, nagyon megviselt, sokáig elég rosszul éreztem magam, amit az újjáindulás miatti öröm sem halványított el (meg persze az sem volt annyira egyszerű). Nagyon remélem, hogy ezek a dolgok kicsit nyugvópontra jutnak és túl tudok lépni a dolgokon.

De természetesen csomó érdekes dolog is történt. Újraindítottam a blogom, ráadásul olyan bejegyzésekkel, amik magas olvasottságot generáltak. Persze, ez azzal járt, hogy megszaporodtak a kritikai hangok is – bár olyan fórumokon, ahol nem vagyok jelen és csak áttételesen jutottak el hozzám az infók. Viszont ezt nagyon hasznosnak találtam: a visszajelzések alapján elgondolkodtam azon, hogyan is írok, milyen a hangvételem, hogyan fogalmazom meg a gondolataim. Érdekes volt azt látni, ki milyen következtetést von le abból, amit írok. Be kell vallanom, volt olyan vélemény, ami bántott akkor, ma már megpróbálom az előnyeit látni – persze ez nem mindig sikerül. De annak külön örülök, hogy egyes kritikámra komoly recenzió született, de azt is elmondhatom magamról, hogy konkrét blogbejegyzések születtek ihletésemre (legalábbis egyesek ezt állítják :)).

Aminek nagyon örültem: keresett meg könyvkiadó, hogy recenziós példányok alapján írjak a könyveikről. Ez nagyon jólesett. Úgyszintén az is, hogy egy író ismerősömtől kaptam e-mailt, amelyben többek mellett engem is megkért, hogy legyek előolvasója az új könyvének. Ezt valóban nagyszerűnek találtam, ugyanakkor felelősségnek is, hiszen ilyen munkát még nem csináltam, ezt még csak tanulom, és remélem, bele is tanulok. Jó kihívás volt.

Ezen túl voltak érdekes események, élveztem a Könyvhetet Budapesten, nagyon pihentető volt az InterGalaktikás találkozó, de az SFMag kétéves születésnapi partija is jó volt. Hogy az írországi utamat ne feledjem…

De akkor mik is voltak az én könyv és filmélményei, csalódásai, mert az évértékelésnek van egy ilyen célja is… Most csak a sci-fi művekről beszélek, más műfajban viszonylag keveset olvastam idén.

Az év könyve – külföldi:

Ez a titulust idén nem adnám senkinek. Sok jó könyvet olvastam az idén, de nem volt köztük olyan, amit a legjobbnak szeretnék kikiáltani, illetve olyan sem, amelyet kedvencemmé tenném. Ha a legemlékezetesebbeket kellene leírnom, akkor Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben és Connie Willis Végítélet könyve c. művek lennének a listán.

Az év könyve – magyar:

Kevés magyar könyvet olvastam az idén, inkább csak novellákat, de azok is főleg a csalódás kategóriában szerepelhetnének. Az ember könyve viszont valóban emlékezetes volt, egyedi világgal és érdekes konfliktussal.

Az év csalódása – könyv:

Ebben a kategóriában van magyar és külföldi „díjazott” is. Antal József Kód c. kisregényéhez sajnos semmilyen erényt nem tudok kapcsolni, míg Lavie Tidhar Oszama c. műve egyáltalán nem rossz, csak rám nem sikerült akkora hatást tennie.

Az év filmje:

Kicsit viccesnek találom, de a legjobb sci-fi filmélményem idén a John Carter volt. Egyrészt maguk a körülmények, ahogy megnéztem a moziban, megismételhetetlenek, másrészt egyszerűen csak élveztem. Mellette labdába rúghat még a Looper, ami egyszerűségében is innovatív, valamint a Felhőatlasz, aminek monumentalitása, mondanivalója mellett szórakoztatni is tudott.

Az év csalódása – film:

Ez egyértelműen két „nagyszerű” alkotás volt: a Prometheus és a Batman: Felemelkedés. Míg az előbbit széteső dramaturgiája, logikai bukfencei gyakorlatilag élvezhetetlenné tette (még akkor is, ha ezt egyesek utóbb mentegetni próbálták), az utóbbit a hatalmas elvárásaim „rontottak meg”.

Ezen kívül még van egy fontos mondanivalóm: köszönetet szeretnék mondani minden olvasómnak, kommentelőnek, aki velem tartott idén és az előző években. Nem szeretem a nagy szavakat, de támogatásotok, jó meglátásaitok sokat segítettek.

Mindannyiótoknak boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok! Remélem, jövőre is velem tartotok!

Itó Projekt - Harmónia

Ajánlás: Qpernek köszönetképpen a könyvért és mert megérthettem, miért hagyta abba

Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…

Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.

Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.

Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?

Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.

Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.

Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.

Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.

Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.

Vernor Vinge – Tűz lobban a mélyben

A cikket ajánlom a kis házi spoilerszakértőmnek, öcsémnek, aki remélem, mielőbb elolvassa a regényt és rájön, nem árulok el sokat.

Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.

Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.

A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.

Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.

És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.

Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.

Összességében kiválóan szórakoztam olvasás közben és azt éreztem, amit az igazán izgalmas regényeknél: minél hamarabb el akarom olvasni, mert egyszerűen érdekelt. Ugyanakkor elgondolkodtam azon is, milyen is a díjakat szavazók gondolkodása: 1993-ban a Tűz lobban a mélyben megosztva kapott Hugo-díjat a szintén nemrég olvasott Ítélet könyvével. Ha azt nézem, melyik regény ötletesebb, mint tudományos-fantasztikus alkotás, egyértelműen Vinge mellé teszem a voksom. De mint emberi történet Connie Willis könyve többet adott. Ugyanakkor élményben egy paraszthajszállal mégis ez a fizikai lehetőségekkel keményen operáló alkotás lesz a befutó, mert kicsit tágított a műfaji befogadóképességemen. Sőt, már várom a folytatást is…

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

Lavie Tidhar – Oszama

Nem vagyok marketingszakember, de láttam pár esetét a tökéletlen marketingnek. Pl. hogy rossz a reklám, nem szórakoztató, vagy éppen unalmas, esetleg idegesítő, nem megfelelő a korcsoportnak, akiket megszólít, vagy éppen nem tudja eldönteni, kit is akar megszólítani. Az Oszama esetén egy bizonyos pontig remekül működött a gépezet: a könyvtrailer alapján biztos voltam benne, hogy ez az alkotás kell nekem, mert noir, mert izgalmas, mert pörgős – vagy legalábbis annak tűnt. Onnantól azonban, hogy elkezdtem olvasni, valami megbicsaklott.

A felütés tetszetős: Joe, a magánnyomozó épp irodájában ül, természetesen némi alkoholfélét hörpölgetve, amikor is megjelenik a titokzatos nő és megbízza, találja meg Mike Longshottot, az Oszama Bin Ladenről szóló regények titokzatos íróját, majd ahogyan jött, úgy el is tűnik. Nyomozónk pedig nekiindul a világnak…

Nagyon jó ötlet volt a regényt felszabdalni a fiktív könyvekből származó idézetekkel, sajátságos ritmust adnak a történetnek. Ahogy detektívünk olvassa a könyveket, úgy válik maga is egyre inkább rabjává ennek az utazásnak és így vágyik egyre jobban arra, hogy megtalálja azt a szerzőt, akinek a történetei valahonnan ismerősek számára.

Tidhar remek stílusérzékkel és nyelvezettel alkotta meg művét, élvezet olvasni sorait, igényes művel van dolgunk. A mondatok, szavak remekül érzékeltetik hősünk útjának hangulatát, az ópiumbarlangok bódulatát, a robbanások crescendóját, a nyomozó fokozódó zaklatottságát, ahogy utazásai során egyre furcsább, érthetetlenebb eseményekkel, vagy éppen szellemekkel találkozik össze. Az érkező tetőpontot az elbeszélés szétesettsége is jelzi.

Persze, ekkora már tudja az olvasó (már aki a trailer alapján tájékozódott), hogy itt bizony átejtették, mivel szó sincs itt pörgésről, helyette lassan csordogálnak az események és a noir kellékei csak vékonyka hátteret szolgáltatnak…

A lassan adagolt információmorzsák alapján kezdjük sejteni, mire megy ki a játék, a visszatérő jelenetek, alakok szépen kirajzolják az utat Mike Longshottig, azonban hiába a kirakós-játék, hiába a rejtély, valahol elvesztem útközben. A katarzis elmaradt, az érzelmek fakók és erőtlenek. Pedig tudom, hogy ennek ütnie kellene, mert a végkifejlet nagyon is emberi és nagyon is fájdalmas, a tudás sajnos nem átérzés.

Lehetett volna olyan regény az Oszama, ami tetszik nekem, de azáltal, hogy a trailer rosszul pozicionálta (ez a kedvenc idén tanult szavam :)) a regényt, és így más elvárásokkal indultam, valahogy nem tudott meggyőzni. Az pedig, hogy egy ilyen témájú regény semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki, a szép szavak sterilek és hidegek maradtak, még inkább sajnálatos. Így egy kihagyott ziccer az izraeli származású író regénye, amelynek vannak értékei, de nem meggyőző. Azért az Utazásaim az Al-Kaidával novelláskötetet is elolvasom a biztonság és teljesség kedvéért, de nem hiszem, hogy kedvencem lesz.

Scott Westerfeld – Leviatán

Lusta olvasó vagyok. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy kifejezetten utánaolvasok egy könyvnek, vagy hogy a friss megjelenések esetén utánanézek, mi is jelenik meg éppen. Inkább hallomásokra, ismerősök értékelésére, valamint a marketingre, a látványra támaszkodom, ami persze nem sejtet tudatos fogyasztót, jó párszor ráfáztam már erre a mentalitásra. A Leviatánnak azonban nem lehetett ellenállni: ugyan ifjúsági regényről van szó, amit mostanában ritkán olvasok, de a kiadás igényessége, a képek és a könyvtrailer (komolyan, ez egy zseniális intézmény, bár olykor nagyon rosszul képes pozícionálni egy könyvet – de erről majd máskor, bővebben) mind-mind meggyőztek arról, hogy egy figyelemre érdemes könyvről lehet szó.

A történet is érdekes: alternatív 1914-ben járunk, ahol a németajkú népek hatalmas robotokat építenek, míg az angolok a nagy birodalom fenntartása érdekében inkább élőlényeket „nemesítenek” Charles Darwin után szabadon. A történet június 28-án veszi kezdetét, amikor is ifjú főhősünk, Sándor, Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságból származó fia menekülni kényszerül, egyesek ugyanis fenyegetésnek tekintik a Habsburg-trónra. Ugyanekkor Angliában Deryn Shape egy véletlen folytán a Leviatánon, a brit légierő hatalmas repülő bálnáján szolgál kadétként – lány létére titokban, fiúként. A két fiatal útja Svájcban találkozik, és talán új utat jelent a hatalmak szövedékében.

Lehet, hogy hevenyészett beszámolómból nem tűnik ki, de a történet kétség kívül izgalmas, szórakoztató és lebilincselő. Westerfeld egy ötletes világot épített fel, annak minden részletét pontosan kidolgozta, így hihetőek a sztori keretei. Nem felejtette el a történelmi hátteret sem, az események ismerősek lehetnek mindenkinek, ugyanakkor a megváltoztatott tények belesimulnak a mi valóságunkba, nem feltűnőek csak annyira, amennyire a cselekmény indokolja. Jó ritmusban követik egymást az izgalmasabb és csendesebb részek, végig fenntartva az olvasó érdeklődését.

A karakterek megformálása szintén jó: a két főhős hiteles, mivel a szerző nem felejtkezett el róla, hogy gyerekekről van szó, a gondolkodásukat és rajtuk keresztül a regény nyelvezetét is az ifjúsághoz igazította. Szinte látjuk, ahogy az események közepette tanulnak, fejlődnek, hogy jobban alkalmazkodjanak a felnőttek világához. Sándor alakjában jól ötvöződik az átélt tragédia, a szülők elvesztése a fiatalság meggondolatlanságával és idealizmusával; míg Deryn alakjában remekül ötvöződik a fiús vagányság az ébredő nőiességgel. Ugyanakkor mindkét figura példaképként állítható az ifjú olvasók elé, hiszen emberiességből, bátorságból jól vizsgáznak.

Mellettük a felnőtt szereplők kisebb súllyal vesznek részt, alakjuk elnagyoltabb, többen nem kaptak érdemi jellemvonásokat.

Külön örültem, hogy ifjúsági regények régi hagyományát felelevenítve remek illusztrációk díszítik a kötetet, hangulatossá téve az olvasást. A képek jól felidézik ezt a sajátságos, steampunk jellegű világot, kiemelve annak sajátosságait, karaktereket adva az egyes szereplőknek (a kedvencem a 388-389. oldalon található). Ezt kiválóan egészíti ki a Vass Richárd alkotta címlap, ami az egyébként is remek magyar kiadás egyik fő vonzereje. Mind a betűtípus, mind a tördelés erősíti az ifjúsági vonalat, a fordítás is remekül elkapja a fiatalok stílusát (nekem egyedül a „nagyeszűek” fogalom hatott kicsit idegenül, de valószínű az eredeti angol kifejezést nem lehetett egyszerű magyarítani).

A könyv maradéktalanul teljesítette vállalását, hiszen egy izgalmas, élvezetes történetet adott át az ifjúságnak úgy, hogy azt egy felnőtt is élvezheti minden fejfájás nélkül, mert a szerző nem azzal a ma általánosnak tűnő szemlélettel írta meg a könyvét, hogy csak a szirupos, édes és egyben olcsó megoldások keltik fel az ifjú olvasók figyelmét. A Leviatánban van tanulság, akar valamit mondani az olvasóinak, ha nem is nagyon mély az a mondanivaló (bár remélem, a későbbi kötetek árnyalni fogják a kialakult képet). A magyar kiadás igényessége csak további hab a tortán, ami miatt már alig várom, hogy a következő kötetet a kezembe vegyem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.