Ajánlás: Qpernek köszönetképpen a könyvért és mert megérthettem, miért hagyta abba
Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…
Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.
Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.
Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?
Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.
Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.
Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.
Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.
Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.
Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…
Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.
Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.
Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?
Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.
Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.
Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.
Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.
Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése