A cikket ajánlom a kis házi spoilerszakértőmnek, öcsémnek, aki remélem, mielőbb elolvassa a regényt és rájön, nem árulok el sokat.
Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.
Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.
A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.
Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.
És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.
Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.
Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.
Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.
A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.
Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.
És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.
Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.
Összességében kiválóan szórakoztam olvasás közben és azt éreztem, amit az igazán izgalmas regényeknél: minél hamarabb el akarom olvasni, mert egyszerűen érdekelt. Ugyanakkor elgondolkodtam azon is, milyen is a díjakat szavazók gondolkodása: 1993-ban a Tűz lobban a mélyben megosztva kapott Hugo-díjat a szintén nemrég olvasott Ítélet könyvével. Ha azt nézem, melyik regény ötletesebb, mint tudományos-fantasztikus alkotás, egyértelműen Vinge mellé teszem a voksom. De mint emberi történet Connie Willis könyve többet adott. Ugyanakkor élményben egy paraszthajszállal mégis ez a fizikai lehetőségekkel keményen operáló alkotás lesz a befutó, mert kicsit tágított a műfaji befogadóképességemen. Sőt, már várom a folytatást is…
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése