Könyvhét és gasztrotúra

Immáron harmadik éve ismét fellátogattam székesfővárosunkba, hogy részt vegyek a Könyvhéten. Nagyon sok minden történt ebben a pár napban, erről számolnék be nektek egy pár képpel fűszerezve.

Péntek (június 8.) – Ami elromolhat, az el is romlik, aztán megjavul

Azt reméltem, hogy ha már kivettem a pénteki napot szabadságra, legalább nyugiban leszek. Ehhez képest természetesen elzárták a vizet kora reggel, így a csendes reggeli helyett tölthettem teli vödröket, míg a szomszéd szobában a hétvégi szállóvendégünk napszúrással küzdött. Majd a fényképezőgépemet, amit szépen összekészítettem a nagy útra, sikeresen otthon hagytam. Végül némi családi kalamajka is bejátszott, de csak fel tudtam szállni a pesti vonatra.

Ezt követően kiderült, hogy vendéglátóm nem tud kijönni velem délután dedikáltatni, így mehetek egyedül a Vörösmarty térre (a szegedi delegáció másik fele eközben a szállásán pihent). A tömeggyilkosságtól végül megmenekült mindenki, mert csomó ismerőssel futottam össze: az Ad Astra standjánál váltottam pár szót Csillával, a Könyvmolyképzőnél Beával (alias onsai), de Mayer Pisti, alias adeptus szegődött végül társamul a terep felderítésében úgy, hogy közben még egy fagyira is meghívott (a Gerbeaud mindig jó választás).

Este 6 körül nekiindultunk, hogy megkeressük a Shisa Habibi bárt, ahol Ian MacDonald A dervisház c. könyvének bemutatója kezdődött. A hely nagyon tetszett, autentikus (vagy legalábbis annak tetsző) hangulat fogadta az oda látogatókat és még több ismerős. Maga az esemény kifejezetten kellemes volt a moderátor, Kánai Andris (Sfinsider) késése ellenére; a fordító és Csilla, mint a kiadó főszerkesztője, sok érdekességet mesélt a könyvről és az Ad Astra további terveiről. Annyira felbuzdultam, hogy ott helyben meg is vettem a könyvet, amelyet azóta is olvasok (illetve olvasnám, ha lenne rá időm).

Ezt követően a résztvevők laza csoportokra váltak szét; beszélgettem kicsit Huszár Andrissal (Gaines) a fordítás (és a vérfarkasos könyek :)) rejtelmeiről, majd Thrawn admirálissal, Kádár Zsoltival és Zsolti feleségével, Ibolyával a jövő hónapi IG-taliról és más UFÓs dolgokról. Végül nagyjából az SFMagos banda maradt a helyszínen és közösen ökörködtünk még egy-két órát. Végül vendéglátóimmal is sikerült egy jóízűt dumálni, így elég későn sikerült elaludnom…

Szombat (június 9.) – avagy hogyan leszek gourmet

Ha már későn feküdtem, legalább későn is keltem, és közben tőlem szokatlan ötletem támadt: költsünk luxusra! Kitaláltam ugyanis, hogy vendéglátómmal, Tamással és Gáborral (alias acélpatkány), ugyan menjünk már a körúton található New York kávézóba, mert annyira jól néz ki kívülről. Hát belülről is jól nézett ki – és az árai ennek megfelelően is alakultak. Ennek ellenére úgy döntöttem, egyszer élünk, és a fiúkat is meghívva, ott reggeliztünk. Mondhatom, minden mennyei volt, a hely csodaszép (és kicsit csicsás), a pincérek elég profik, magyar meg alig akadt. Hát, ha ebben az ötéves tervben nem is teszek ilyet még egyszer, megérte.

Ezt követően felmentünk a várba és sétáltunk egy nagyot. Természetesen rengeteg turista volt, magyar szót itt se sokat találtunk, de észrevettem egy nagyon aranyos kis napsütötte udvart, amit természetesen a kölcsön-fényképezőgéppel meg is örökítettem. A várból lementünk a Moszkvára (bocs, Széll Kálmán) és egy kicsi pizzériában megebédeltünk. Lehet, én vagyok elszokva a kedvességtől, de teljesen meglepett, hogy mikor már több mint fél órája nem kaptuk meg az ebédünk, a pincérnő odajött elnézést kérni és felajánlott egy-egy ingyen desszertet, amit örömmel elfogadtunk.

Ezt követően szaladtam a Vörösmarty térre, hogy még elkapjuk a többieket. A Galaktika standjánál bőszen osztogatták a tortát, miközben László Zolival dedikáltattam a folyóirat legutóbbi számát (miközben Kersti Kivirüüt meghívott írónő éppen kártyát vetett, ha jól láttam). Ezt és pár könyv megvásárlását követően (köztük olyat is sikerült beszereznem, amit egyáltalán nem terveztem, de a Kalyber Joe alkotója, mint elég friss ismerősöm meggyőzésének nem lehetett ellenállni) az ismerős arcok az Agave kiadónál gyülekeztek, ahol Botond dedikálta Az ember könyve c. új művét (melyet a The Times kritikájával reklámoztak). Beszélgettem Kovács Andival, Lajossal, megismertem Szedlák Ádámot (kelt) és Kádár Tamást, a jó hangulat megteremtésében Kánai Andris ismét elől járt.

7 körül azonban otthagytam az sci-fis bandát, és Tamás barátommal a Magvető pultjához siettünk, ahol Parti Nagy Lajos dedikálta legújabb könyvét, majd este 8-tól borkóstolást tartottak olyan sommelier-k társaságában, mint Eszterházy Péter, Závada Pál, Grecsó Krisztián és az előbb említett Parti Nagy Lajos. A két esemény között még elugrottunk a Vapianóba, ami egy remek kis gyorsétterem és látványkonyha egyben és mindenféle pastákat készítenek el a szemed előtt. Az asztalokhoz járó bazsalikom-bokrok külön elnyerték a tetszésemet. Ezt követően azonban szaladtunk is vissza a Vylyan borokhoz és a neves írókhoz. Ugyan igazi nagy okítás a nemes nedűk terén nem volt, mégis egyedi hangulatot kölcsönzött a műanyagpoharas ivászathoz, hogy általunk is ismeretlen okból Grecsó kétszer is ránk köszönt, Parti Nagy töltötte az első pohár borunk és külön portrék készültek velem és a művészek hátával.

Az iszogatás után a Király utcára siettem, ahol az előző esti beszélgetést folytattuk (némi foci EB-vel és lánybúcsúval). Mivel nagyon elfáradtam, hamar visszamentem a szállásomra, ahol azért még beszélgettünk egy-két órát a nap eseményeiről, így megint jól eltelt az idő.

Vasárnap (június 10.) – minden jónak vége szakad egyszer

Erre a napra már nem terveztünk sokat, gyakorlatilag csak kedvenc jóllakott óvodásom, Varró Dani dedikálására ugrottunk be, majd irány Szeged! Örülök, hogy ilyen sok emberrel összefutottam, remélem, jövőre még többen feljönnek, elvégre remek élmény, plusz csak kapkodja az ember a fejét, hány híres/hírhedt embert (lett légyen az politikus, színész vagy műsorvezető) lehet látni (vagy Bernátzki Lajos esetében lefényképezni). De addig is, már alig van egy hónap és találkozunk Debrecenben!

A magyar időutazás anatómiája

Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) Katedrálisa a hazai science fiction (fantasy?) nehezen ismételhető sikertörténete. Kevés olyan könyvet tudok kapásból felsorolni a tematikán belül, amelyet többször, nemhogy háromszor kiadtak és általános elismertségnek örvend az olvasók között. Egy ideje már érdekelt, mi is az oka ennek a szeretetnek, különösen azért, mert a belőle (és Szélesi Sándor York Ketchikan történeteiből) kinőtt Mysterious Universe-galaxis olvastán nem tölt el különösebb lelkesedés. A három kiadás közül az én kezembe a második, féltégla vastagságú gyűjteményes kiadás került, így csak erről tudok nyilatkozni, összehasonlító adataim a többiről nincsenek.

A történet ismertetésétől eltekintenék, hiszen nehezen lehetne röviden és érthetően összefoglalni, különösen úgy, hogy ha az ember nem akarja a többieket megfosztani a meglepetéstől a történet csavarjai kapcsán. Legyen talán csak elég annyi, hogy a Katedrális, az időutazás monopóliumával rendelkező intézmény-monstrum a XXIII. századból egy intervenciós csoportot küld vissza az i. sz. 64. esztendőbe, hogy derítsék ki, ki rendelkezett olyan fegyverrel, amellyel az ügynökség egy műholdját le lehet lőni. Természetesen erre fény derül, de a helyszínre érkező katonáknak mégsem ez jelenti majd a legnagyobb gondot ezen a szokatlanul forró római nyáron.

Mint ebből a rövid ismertetőből is kiderülhet, a történet az időutazás problematikája körül kering, tisztán tudományos-fantasztikus regénynek azonban nem mondanám. Maga az időutazás tudománya, a rendkívül népszerű időparadoxon-témakör csak érintőlegesen jelenik meg a műben, csak amennyire a cselekmény kifejezetten megkívánja – ez persze nem menti meg attól, hogy időnként kifejezetten idegesítően érthetetlen legyen. Sokkal több szerep jut az emberiségen kívüli, fejlett fajoknak és az ő teremtő szerepüknek – egy hívő keresztény, különösen ha elvakult, többször kiálthat blaszfémiát a regény olvastán (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy Péter és Pál apostolok is szerepelnek a műben). Ezen lények és az ő teremtő és pusztító munkájuk viszonylag komoly alátámasztást kapott. Ugyanakkor a könyvben szerepe van a mágiának, amely viszont tényleg nem kap lényegi magyarázatot – pedig még csak el sem hangzik Arthur C. Clarke híres idézete a fejlett tudomány és a mágia kapcsolatáról. Ezek a tényezők megnehezítik azt, hogy tematikus kategóriákban gondolkodjunk a regényről, már ha ezt feltétlen meg szeretnénk tenni. De tovább nem akarnám elvenni az irodalmárok kenyerét, nézzük meg kicsit konkrétabban a művet!

Lehet, szigorú leszek, de számomra a Katedrális nem más, mint egy fordulatokban bővelkedő ifjúsági, ezen belül is konkrétabban a fiatal fiúkat megcélzó, írás – ebben a műfajban egyébként kiválóan teljesít. A cselekménye érdekes, izgalmas, vannak benne katonák, harcok, szerelem (de főleg inkább szex), hősök – tinédzserként (bár nem érzem magam közvetlen célcsoportként megszólítva) valószínűleg imádtam volna. Mindezek mellett komoly ismeretterjesztő erővel bír, rengeteg konkrét és részletes információt szolgáltat az ókori Rómáról, az okkultizmusról, démonológiáról és a Bibliáról is, és képes valódi érdeklődést felkelteni az érintett területek iránt. Ugyanakkor a benne található többlettartalom, így a harc filozófiája, a megváltás lélektana a bűn és bűnhődés története nem tudnak komolyabban elgondolkodtatni, pedig ezek a kérdések kétségkívül fel vannak vetve a műben, azonban nem tudnak kellően kibomlani.

Ennek fő okát pedig a karakterekben, és így magában az írói eszközökben találom. Fonyódi tud izgalmas karaktereket is alkotni, ám javuk csak felszínes alak, hiszen érdekességük az élettörténetükből, nem a jellemükből fakad. A legtöbb szereplő csak azért mozgatórugója a történetnek, mert valamit tett a múltban, nem pedig azért, amilyen emberek valójában. A legtöbben csak végigbukdácsolják az eseményeket és próbálnak rájönni az események mögötti rejtett mozgatórugókra, nem pedig tevőlegesen alakítani őket. Különösen akkor szembetűnő ez, mikor a szerző arról beszél, hogy kit, mennyire gondolkodtattak el az események, de ezt csak az író elbeszéléséből tudjuk, mert maguk az alakok nem viselkednek ettől máshogyan.

Persze van olyan, aki igazi lehetőséget kap. A főszereplő John Kerwin egy sablonos, érzelmeit elrejtő kemény katona, azonban mégis megvan a maga drámája és választása, és így átélhetővé válik jelenléte. A Bíboros jobbkezének, Cornelius Handsnek és a római fejvadász Anguisnak is megvannak a maguk nagyszerű pillanatai, nem véletlen, hogy csak az ő vicces jeleneteik, beszólásaik tudtak kacajra fakasztani. Ezek az alakok következetesek önmagukhoz, de képesek változásra és fejlődésre, ettől emelkednek a többiek fölé. Más szereplők azonban semmilyen jellemfejlődést nem tudnak felmutatni, hiába történnek velük dolgok, mégsem érdekel a sorsuk.

Különösen igaz ez a nőkre, egy épkézláb lány nem sétált be a sztoriba, akit egy kicsit is hús-vér embernek tudnék mondani. A legtöbben csak hisztiztek, különböző nemű, fajú, korú lényekkel bújtak ágyba és a cselekmény bizonyos pontjain mondtak érdekes dolgokat, de nőként nem tudott meghatni a sorsuk, nem tudtam közösséget vállalni velük. Talán az egy Palmyrával tudnék kivételt tenni: a történet elején egy végletesen unalmas ördögi nőszemélynek tartottam, de a pokolban való leszállása és kiemelkedése – megtérése – folytán mégis emberivé vált – a Vatikán akár az új Mária Magdolnaként ünnepelhetné.

Be kell vallanom, magában a regény szerkezetében is komoly változásokat követelnék, ha abban a helyzetben lehetnék. Rögtön a regény harmadánál lévő, a kiképzésen és a pompeji szcénában elhelyezett szenvelgő részeket kapásból dobnám a kukába. Mérhetetlenül unalmas és lehet, hogy a cselekmény szempontjából elhangzik itt pár fontos információ, azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a szereplők közötti viszonyrendszereket ábrázolja, illetve, hogy közelebb hozza őket hozzánk. A legtöbben itt idegesítően következetlenek és a való életben valószínűleg habozás nélkül megpofoznám őket. Ezen kívül nyilvánvaló, hogy egy közel 1000 oldalas regénynek nem lehet minden szava arany. Azonban alapvetően nem túlírt, hanem feszes szerkezetű műről van szó, az esetleges hosszasabb bemutatások közelebb hozzák hozzánk a miliőt, a kort és az életérzést és fenntartják az érdeklődést. Azokat a sejtető mondatokat pedig, amely szerint „hőseink még nem tudták, hogy mi vár rájuk”, szívem szerint minden íróval elfelejtetném (ami jól állt Lovecraftnak az 1900-as évek elején, az a 21. században már nem mutat olyan jól).

Magáról a kiadásról is jókat mondhatok, néhány kisebb hibája volt csak (pl. a több helyen elrontott lábjegyzetelés), de a műélvezetet nem rontotta. Külön piros pont jár Vass Richárd remek borítóképének.

Lehet kedvelni és lehet gyűlölni a Katedrálist, hatása azonban letagadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy meseszövése sok új rajongót szerzett a zsánernek, bár persze az nyilván kétséges, hogy ezek az olvasók maradtak-e az ilyen jellegű kalandregényeknél, vagy mertek ezek után továbblépni. Mindenesetre én megszerettem a regényt és megszerettem alkotóját (akivel egy egész friss interjú olvasható az ekultúrán), mert a témák iránti érezhető rajongásból képes volt egy ilyen vaskos, ámde szórakoztató regényt megírni. Élmény volt elolvasni, de hogy még egyszer kezembe veszem-e ebben az életben, az nem biztos.

Megjegyzés: Köszönet a szerzőnek, amiért közvetett érdeklődésre elárulta az "evolvens" jelentését - nagy segítséget nyújtott a megértéshez.

Antal József – Vénuszlakók-ciklus

Bevallom, Antal József munkásságának ismerete nálam főleg a Justitiára terjed ki, melyről ezen blogon értekeztem is. Talán novellái közül forgattam párat, valamint rendszeresen szórakoztat saját internetes naplójával, amelyet általában nagy somolygások közepette olvasok. A Galaktika 263-as számában olvasható Vénuszlakók – Botany Bay c. novellája vett rá arra, hogy megismerkedjen a „ciklus” korábbi részeivel is.

Hangulatosra sikerült a művek felütése: mind Orson Scott Card, mind Márai idézetei telitalálatok. Különösen ez utóbbi alkotó gondolata fogott meg és egyúttal előrevetíti azt a nagy és magasztos célt, amelyért a tárgyalt művek megszülettek. Az lehetett az alapfelvetés, hogy mutassuk be, mire gondolhatnak azok, akik megszelídítenek egy eddig megműveletlen tájat. Dicséretes az igyekezet, de a megvalósítás kicsit felemásra sikerült.

Első problémám az, hogy miért kellett az egész történetet a Vénuszra helyezni? Ezek a művek ugyanis egyáltalán nem sci-fik. Naprendszerünk második bolygója csak egy romantikus hátteret ad az elbeszélésnek, de semmi tudományos plusz nincs benne, ami indokolja azt, hogy ebben a zsánerben szerepeljen. Ugyanúgy játszódhatna a Földön, Amerika betelepítésénél vagy bármely olyan korban, amikor jelentős tömegű ember került addig ismeretlen területre. Persze, nagyon hangulatos, hogy egy ír család játssza a főszerepet, de ez megint csak a régmúlt korok párhuzamát erősíti, és nem mutat előre a jövőbe.

A második problémám a novellák szerkezetével van: miért kellett keverni az idősíkokat? Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ha valaki nem egy Quentin Tarantinóhoz vagy Christopher Nolanhez mérhető zseni, akkor az ilyen időkavarást általában csak az általános ötlettelenség elleplezésére szokták használni. És bevallom, itt sem látom okát ennek. Az írásoknak sokkal nagyobb erejük lehetne, ha nem azon kellene folyamatosan gondolkodni, hogy most mikor is vagyunk tulajdonképpen. Volt olyan novella, ahol többszöri átolvasás után sem tudtam eldönteni, mi is volt a pontos sorrend. Különösen azért volt zavaró, mert alapvetően egyszerű, emberi történeteket mesélnek el, ami egyáltalán nem indokolja ezt az elbeszélési módot, és nem is tesz hozzá semmi többletet. Hacsak azt nem, hogy egyes epizódok hibáit próbálja elfedni.

Holott alapvetően tetszettek nekem a történetek. Az író stílusa gördülékeny, volt hangulata a legtöbb novellának, elringatott az elbeszélés. Különösen az első epizódok egyszerűsége volt kedves nekem. Ugyanakkor éppen ez az egyszerűség nem indokolja azt, hogy miért kellett a novellákat megírni. Mint ahogy sokat leírták előttem: véges számú történet van, csak azokat lehet sokféleképpen elbeszélni. Csak nem látom, mitől más ez az elbeszélés, mint a rengeteg egyéb pionírtörténet a világirodalom históriájában (különösen ha azt nézzük, hogy Bradbury milyen jól megírta a kolonizációt a Marsbéli krónikákban, csak hogy a tematikánál maradjunk).

Többen kritizálták a gyarmati társaság démonizálását is. Az egész ciklust elolvasva érthetővé vált a földiek szándéka és motivációja, amivel az ábrázolt törékeny status quo-t és a saját bolygójukat óvni próbálták. Azonban az nem volt elegendő, ahogyan ezt a „társaságot” az író bemutatta: egyes történetekben nem szerepeltette, és így nem kapott elég súlyt ahhoz, hogy valóban olyan negatív szereplőként tekintsünk rá, ami valóban megérdemli figyelmünket. Hiányoztak azok az alakok is, akik a földiek képviseletében eljárva fenntarthatták volna a konfliktussal kapcsolatos valódi feszültséget. Hozhatnám példának a film világából az Alien-sorozatot, ahol a mindenható, arctalan társaságot kézzel fogható, fenyegető és néha kisszerű, de jelentékeny figurák képviselték, akik valóban meg tudták jeleníteni a profit hatalmát. A ciklusban felbukkanó pár gyarmati képviselő azonban ezt a feladatot nem tudta betölteni, így a földiek szerepe inkább súlytalanná vált.

Az általánosságok után nézzük most az egyes novellákat.

A kutya c. rész azt a folyamatot kívánja ábrázolni, amelynek során hőseink eldöntik, miért is költöznek egy idegen bolygóra. Nagyon keveslem benne azonban a motivációk bemutatását. Sokkal többet tett volna hozzá a történethez, ha mind a Föld, mind a szereplők jellemét kicsit jobban bemutatja a szerző. Különösen olcsó megoldásnak tartom, hogy a liftbeli incidenssel ad ürügyet a költözéshez – bár azt nem vitathatom, hogy ezzel remek alapot szolgáltatott a feleség későbbi pálfordulásához, de ezt a további novellákban fel lehetett és szerintem kellett volna használni. Ugyanakkor a bolygóra való leszállás jelenete véleményem szerint felesleges, és a beszervezés részt is jobban a főhős szemszögéből kellett volna bemutatni, hogy érthetőbbé váljon a történet.

A vándormechanikus legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem sikerült megszerettetnie velem a főhősnő, a feleség alakját. A novellából nem ismerhetjük meg részletesen azokat az okokat, melyek a meneküléshez vezettek, sajnos inkább csak egy hisztérikus asszony felelőtlen, mániákus cselekedeteinek mementójaként működik. Pedig érzem, hogy a szerző az első novellával együtt be akarta mutatni, hogy Helen számára a Vénuszra utazás alapvetően hibás döntés volt, de nem értem, hogy a kétségbeesett szabadságvágy (ha egyáltalán nevezhetjük annak) miért írta felül a lányához való anyai ragaszkodását – még az új gyermek érkezésének függvényében sem. Ehhez sokkal jobban fel kellett volna tárni az ok-okozati viszonyokat, hogy ténylegesen átélhető legyen az ábrázolni vágyott probléma.

A városban alapvetően hálás történet, hiszen egy gyerek és egy kutya megmenekülésének lehetünk tanúi, ennek – ha cinikus akarnék lenni – az Akadémia mindig örül. Patricia érdekes karakter, talán még a felnőtteknél is érdekesebb, így élveztem az ő kalandjait olvasni. Viszont itt nagyon zavaró volt a jelenetek tördeltsége, mivel ezzel nem feszültséget adott a sztorinak, hanem csak felesleges bosszúságot az olvasónak (különösen igaz ez arra a részre, amikor egy felnőtt támadja meg a lányt). Bosszúság az is, hogy az élmények látszólag semmi maradandó nyomot nem hagynak a lányban, ami azért még ebben a korban is elvárható lenne.

Az Egyedülben talán legfájóbb a klisék használata: az apának feltétlen alkoholistának kell lennie és meg kell ütnie a lányát, mikor kiderül, hogy az elvált felesége életet adott a gyerekének. Még ha írekről van szó, ez akkor sem lehet mindig így. De megfogott az, ahogy a táj megművelését belevonta az elbeszélésbe az alkotó, különösen amiatt, mert az én őseim is földművesek voltak. A történet elbeszélésénél itt is nagyon zavaró volt a jelenetek törése: konkrétan itt nem tudtam melyik rész melyiket követi.

Az Arbeh ismét a földművelés nehézségeivel és az ismeretlen természeti veszélyekkel foglalkozik, számomra felettébb unalmasan. A suta lánykérés képei közé beékelődtek a sáskák, mint a földiek újabb fenyegetései. A szerző elkezd élni a „deus ex machina” kétségkívül kényelmes, ám nem feltétlen jó lehetőségével: a főhős érdekes módon éppen a sáskákból írta szakdolgozatát, valamint éppen megkeresi őt egy titokzatos informátor olyan adatokkal, amiket felhasználhat a földiek ellen. Minő véletlen. Nagyon zavaró és felesleges volt az afganisztáni jelenet, hiszen megint semmit nem adott hozzá az összképhez és hangulatosnak sem nevezném.

A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.

A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.

Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…

A Botany Bay-ben első olvasására az zavart meg, hogy honnan a fenéből jut eszében főhősünknek, hogy a betelepített emberek bűnözők? Az egész ciklus elolvasva kaptam valamiféle homályos magyarázatot, de azért ennél több társadalmi bemutatást megért volna a probléma. Viszont az egész ismeretében felettébb idegesítő a bevezetett titkos „informátor”, hiszen pont egy ilyen öntudatra ébredt (de persze ez is csak feltételezés, mert semmi konkrétumot nem tudunk meg) entitás adhatna igazi sci-fi ízt a történetnek, de ez a lehetőség kihasználatlanul marad. Izgalmasak ugyan a harctéri jelenetek, de az előzmények bemutatásában lévő törések megint csak feleslegesek és a „nagy megvilágosodás” pillanatai kifejezetten giccsesek. Nem könnyeztem meg Sean O’Meanney-t, ez biztos.

Antal József egy nagyívű történetet próbál felrajzolni a Vénusz betelepítéséről, hétköznapi emberek szemén keresztül. A Márai-idézetet azonban mégsem tudja tartalommal megtölteni. Hiába az alapvetően gördülékeny, de néha túl magasztos történetvezetés, a néhány jól elkapott mellékszereplő, ha a főhősökkel nem tudunk azonosulni. Társadalmi változásokról pedig nem lehet úgy beszélni, hogy nem ábrázoljuk őket. Az így kapott történetek sci-finek nem mondhatóak, másnak pedig túl elcsépeltek. Túl sokszor láttuk már ezt a történetet, csak ennél jobb formában. Nem tudom, tovább akarja-e gördíteni a szerző a cselekményt; talán a másodgenerációs vénusziak története jobb lesz.

Szélesi Sándor – Szörnyeteg a hajtóműben

Nehéz egy olyan műről írni, ami annyira a viták kereszttűzében állt, mint Szélesi Sándor Zsoldos-díjas alkotása. Különösen akkor, ha egy olyan ember lesújtó véleményét ismerem az alkotásról, akinek az ízlése az enyémhez általában oly közel áll. Nehéz objektívnek maradni, de azért megpróbáltam, ha nem is teljes sikerrel.

Habár a végkövetkeztetést nem szokták a cikk elejére tenni, azért annyit muszáj leírnom: a Szörnyeteg a hajtóműben nem jó írás. Hiába érdekes és gyakorlatilag mindig aktuális témaválasztása, nem sikerült igazán emlékezetesre a megvalósítása. Szereplőivel csak ritkán tudtam együtt érezni, sok alak teljesen felesleges a történetben, a gondolatok megfogalmazása pedig fals, sokszor hiteltelen. Emellett a mű rettenetesen túlírt, számos történetszál nyugodtan mehetett volna a kukába. A legnagyobb probléma, hogy nem hatásos – pedig egy drámai történet nem áll meg igazi hatáskeltés nélkül. Hiába értem a történetet, hiába tudom (de legalábbis sejtem), mit akart elmondani az emberi képmutatásról, az emberiség bűneiről és sorsáról, a mű nem hat meg. De lássuk bővebben.

A kisregénnyel kapcsolatos egyik lényegi kérdés sok fórumon az volt, vajon sci-fi-e egyáltalán? Ezen a felvetésen én is sokat gondolkodtam, de nem sikerült megnyugtató választ lelnem. A saját fogalmaim szerint a sci-fi az, amikor a tudományos felvetések nélkül nem működik a fikciós rész, azaz a történetbe olyan mélyen be van ágyazva egy tudományos probléma, hogy anélkül az egész nem működik. A Szörnyeteg a hajtóműben alaptémája egy ősi történet: a gyermekek feláldozása a „nagyobb jóért”, egy ember halála a közösség életben maradásáért. Ez a végsőkig leegyszerűsített történetmag önmagában nem tartozik a tudományos-fantasztikum körébe. Ha azt vizsgáljuk, hogy a sztori szerint a főhős, Nathan Evans a saját klónjait áldozza fel bűnbánatában, ezen motívum önmagában, ebben a formában nem ábrázolható természetesen más tematikában. De a bűntudat ábrázolásához nem is szükséges az, hogy ebben a formában ábrázoljuk, így maga a történet minden további magyarázat nélkül értelmezhető a tudományos rész nélkül, így semmiképpen nem mondanám igazi SF-nek, inkább csak tudományos tartalmú parabolának.

Az író komoly erkölcsi kérdést/kérdéseket kívánt körbejárni művében, de mintha nem találná, melyiket emelje ki közülük, viszont olyan kérdéseket, amelyek valóban a tudományos-fantasztikus körébe tartoznak, kihagy a vizsgálódás köréből. A legfontosabb témájának az emberi képmutatást éreztem: joga van-e a többségnek megvetnie a kisebbséget azért, mert olyan dolgot tesz, amelyre a többség erkölcsi okokból nem képes, különösen úgy, hogy az egész közösség életben maradása a kisebbség tettén múlik. Ugyanakkor vizsgálja az egyén áldozatát, hogyan éli meg ezt a feladatot az, akire rábízták, különösen úgy, hogy a saját sorsából fakadó bűntudat is vele tart a végrehajtás során. És ezt a két alapproblémát összekapcsolja az egész emberiség sorsán végighúzódó áldozatok és döntések sorával, és gyakorlatilag az emberiség sorsának, bűnének tartja ezt a képmutatást, amellyel sosem tud szembenézni.

Aki figyelmesen elolvassa ezeket a felvetéseket, megállapíthatja, hogy már egy is igen kemény, nemhogy három. Ezek az erkölcsi kérdések túlterhelik magát a művet: a szerző mindhárommal foglalkozni akar, de mint tudjuk, aki sokat markol, keveset fog… Egyik kérdés kibontása sem sikerül ugyanis megfelelően. A társadalom képmutatásának bemutatása túl esetleges, nem éreztem, hogy elég figyelmet szentel neki. Magát a hajót, a hajó társadalmát nem mutatja be átélhetően, a bemutatott alakok közül egyedül a kapitány emlékezetes, de ő pont nem a társadalom felszínességét, hanem a hatalom felelősségét mutatja be, így a probléma megoldása szempontjából nem bír jelentős szereppel. Pont amiatt, hogy nem mutatja be a hajón élőket, a történet végkimenetele sem lehet katartikus. Bár ehhez hozzátartozik az is, hogy a főhős alakja sem jó.

Nathan Evans és az ő bűntudattal terhelt sorsa is túl sok: nem elegendő az, hogy egy emberfeletti munkát végez, ami egy egészséges ember teherbírásának is sok lenne, az ő sorsa még múltbeli tragédiával is terhelt: helyette annak idején a testvére került feláldozásra a szörnyetegnek. Ugyan maga ez a cselekményszál alátámasztja, hogy miért végzi ezt a munkát, de ugyanakkor hitelteleníti is: egy űrhajón, ahol éppen az összezártság miatt mindennél fontosabb, hogy szellemileg egészségesek maradjanak az emberek, ki engedi meg azt, hogy Nathan ezt a feladatot ellássa ilyen előzmények után? Bármely pszichológus a főhős katatóniáját, a valóságtól való eltávolodását látva a közösség biztonsága érdekében más személyt rendelne ki. Ha az egész a közösségről szól, az emberiség fennmaradásáról, képmutatás ide vagy oda, ezt meg kellene lépni.

A harmadik kérdéskör, az emberiség bűnös sorsa ismét csak elegendő témája lenne egy egész regénynek vagy regényciklusnak. Egyúttal ez az a téma, amit teljesen feleslegesnek érzek: az erkölcsi tanmese bőven érthető lenne anélkül is, hogy az összemberiséget belevennénk a buliba, és attól nem lenne kevesebb. Ezen mondanivaló alátámasztásául használt rendkívül sokrétű vallási szimbólumrendszer öncélúvá válik, csakúgy, mint az E/1-es elbeszélőt alkalmazó kerettörténet: a keresztény, valamint görög és perzsa motívumok alkalmazása megint csak túlterheli a történetet, amellett belevisz teljesen felesleges magasztosságot is. Az emberi lépték lehet ugyanúgy elegendő az emberiség sorsának bemutatására, nem kell felesleges többletjelentésekkel megterhelni a történetet. Önmagában az a tény, hogy a hajó célja az emberiség továbbvitele egy új bolygóra, igazolja a többletjelentést, nem kell megtámogatni. Amellett ezek a képek a mű didaktikusságát (amelyről később szólok) is tovább erősítik.

Ami a témaválasztás fentiekben ismertetett „sokszínűségéből” és megvalósításából kitűnő legfontosabb gondja az írásnak, az a zavarossága: a kisregény nem bírja el ezt a három, közel egyenrangú, hatalmas kérdéskört, gyakorlatilag megfullad a problémák tengerében, egyiket sem tudja megfelelően kibontani és következetesen végigvinni. Tudom, ezt már írtam, de egyszerűen nem tudom elégszer hangsúlyozni, mivel szerintem itt bukik meg az egész történet. Ugyanakkor olyan ziccereket hagy ki, mint a klónok élete – valóban élnek-e és ha igen, feláldozásuk mennyivel elfogadhatóbb, mint a gyermekeké. Ugyan ez sem egy forradalmi téma (tegyük hozzá, hogy a kisregény alaptémáit is megírták már számos helyen), de magához az SF-zsánerhez közelebb hozná. Ha az író csak egy problémát vett volna, melyet tűzön-vízen át végigvisz, és nem terheli meg felesleges sallangokkal, egy sokkal élvezhetőbb művet kaphattunk volna.

A következő nagy problémám a művel a korábban említett didaktikussága: úgy érzem, mindent a számba akar rágni. Hogy mit gondoljak a Mithras lakóiról, Nathanról, az emberiség sorsáról, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Ez teszi a művet igazán anakronisztikussá, amitől nem illik ebbe a korba. Lehet, hogy az én bűnöm, de a posztmodern gyermeke vagyok, aki szeret magától rájönni arra, mit akar neki az író mondani, anélkül, hogy ebben külön segítenének nekem. Az ilyen mondatok, mint az „És én a bűnüket testesítem meg. Azt a bűnt, amikor önnön vérüket gyilkolták meg.” (Galaktika 247, 22. old.) vagy az „Ismét egy jel, hogy valami végzetesen megváltozott a csillaghajó fedélzetén” (Galaktika 248, 11. old.), mind-mind meg akarják magyarázni, mi történik, meg akarják mondani, hogy az olvasó hogyan gondolkodjon az eseményekről, pedig erre semmi szükség nincs. Az eseményeknek önmagukban kellene megmagyarázniuk azokat a változásokat, amelyek a cselekedetek hatására bekövetkeznek, nem kell túlmagyarázni őket. És ebben az a legszebb, hogy Szélesi van annyira jó író, hogy érezzük, mit akar elmondani az egyes eseményekkel, de ezek szerint ő nem érzi ezt.

Innen ered a következő kérdéskör, ami már inkább formai probléma: a túlírtság. Egyszerűen túl sok felesleges mondat és szereplő van a történetben. Komplett cselekményszálakat lehetne kidobni, illetve átfogalmazni úgy, hogy a belső mag érintetlen maradna. Ilyen felesleges szereplő pl. Erik Karman felesége, a 29. fejezet megoldható lett volna a kapitány belső monológjával, mivel a feleség bemutatása semmi pluszt nem adott az ő alakjához. Úgyszintén a legénységben lévő feszültség bemutatására szánt 22. fejezet sem ad akkora pluszt, amit rövidebben nem lehetett volna bemutatni. Számtalan felesleges párbeszéd van, olyan mondatok, ami megint csak a cselekmények magyarázatául szolgálnak. Számtalan párbeszédet ugyanakkor falsnak is találtam: van, ami szimplán hiteltelen volt, míg néhányat tudod, hogy gondolnak emberek (én is néha), de hogy egy beszélgetés során kimondaná-e, az kétséges. Önmagában a szörny megszólalását is a felesleges jelenetek közé sorolom, mert a cselekmény szempontjából semmi jelentősége nincs, viszont legalább hatásos és jó volt olvasni.

Mert vannak azért olyan részek, amiket élveztem: nagyon tetszettek a Nathan menekülését követő fejezetek, amik szépen bemutatták, hogyan változhat meg az ember személyisége, ha visszatér az életbe. De sajnos ennyi még számomra is kevés a főhős üdvösségéhez, különösen, hogy a korábbi fejezetek rideg sterilsége teljesen lehetetlenné tette az együttérzést. Különösen bántó volt az egyes fejezetekben, hogy néha bekezdésenként változott az elbeszélés nézőpontja. Nem igazán olvasóbarát megoldás, de az elbeszélés ritmusa sem indokolja. Ugyan egyes méltatói szerint a Szörnyeteg a hajtóműben akár szépirodalmi alkotásnak is tekinthető, de pont ezek a formai hibák teszik lehetetlenné, hogy ekként tekintsünk az alkotásra.

Talán amit legszomorúbbnak tartok, az az, hogy ennyi indokolás után sem látok tisztábban a művel kapcsolatban: az elbeszélés zavarossága majdhogynem lehetetlenné teszi az értelmezést. Holott több történetre elegendő muníció van Szélesi Sándor művében és egy körülhatároltabb, szikárabb témaválasztással nagyon könnyen lehetne belőle emlékezetesebbet alkotni. De mit is mondott Stuart Mária a lefejezése előtt? Amíg élek, remélek.

És egy kép, ami ugyan nagyon gonosz, de nekem nagyon tetszett:

Top 10 2009-2010, avagy nyártól nyárig

Először is leszögezem, hogy a Top 10 nálam csak 9 (ha a Hyperiont csak egy műnek veszem). Ahogy végiggondoltam, miket olvastam tavaly nyártól mostanáig, először is el kellett merengnem azon, olvastam-e én 10 SF-könyvet tavaly óta. Aztán megnyugodtam, hogy annyira nem voltam lusta. De ahogy végignéztem az elolvasott könyvek során, rájöttem, hogy bajosan tudok összeszedni 10 olyan könyvet, amit valóban a legjobbnak tartok. Ezért lett végül csak 9 ebben az „illusztris” listában.

Mielőtt megismertetem veletek ezt a pár művet, köszönetet mondok Rhewának, aki megkeresett ezzel a lehetőséggel. Íme akkor a névsor:

1./ China Miéville – Perdido pályaudvar, végállomás

Egyértelműen a legjobb könyv azok közül, amit az elmúlt egy évben olvastam. Szenzációs nyelvezet, stílus, csavaros, több szálon futó és eredeti történet, számos stíluselem (a steampunktól kezdve a hard SF-en keresztül a pszichedelikus álmokig) fantasztikus gazdagsága teszi ezt a művet egyedivé és különlegessé. Egy olyan regény, ahol a helyszín nem statikus elem, hanem élő, lélegző szereplő és minden oldalon új csodáját fedi fel nekünk. A történet mélysége pedig csak tovább árnyalja a mű jelentőségét. Egyértelműen ott a helye a legjobbak között.

2./ Andreas Eschbach – Hajszőnyegszövők

 
A klasszikus történetmesélés helyett több, kicsi, egymással összefüggő mese alakítja ki ennek a szokatlan műnek a történetét. Kicsiny emberi sorsokon keresztül ábrázolja a szerző a hatalom szerkezetét és az elnyomás pszichológiáját. Sajátosan európai, remek alkotás, amit szerintem mindenkinek el kell olvasnia.

3./ Marina és Szergej Gyacsenko – Alexandra és a teremtés növendékei

 
Ha az eddigi műveket szokatlannak mondtam, akkor itt az igazi feketeleves! Ebben a sajátos, akár ifjúsági regénynek is tekinthető műben sokáig a főszereplőhöz hasonlóan csak a sötétben tapogatózunk, mi is az, amit megtudtunk a történet folyamán. De ettől teljesíti be a regény a sorsát, és bemutatja a felnőtté válás stációit, a mi életünket, a Vita Nostrát.

4./ Trenka Csaba Gábor – Egyenlítői Magyar Afrika

Az első magyar a listán, és magyar regényként ez is az utolsó. Az Afrikában játszódó, mégis hazai ízű történet képes volt arra, amire magyar SF az utóbbi pár évben nem: teljesen elvarázsolt. Ahogy az izzasztó afrikai fekete dallamok, a muszlim fejkendők és a magyar múlt összekapcsolódik a regényben és főhőse életében egy olyan dallamot indít el, amit nem egykönnyen felejtünk, a cinikus, lelkiismeretlen, mégis szeretnivaló kalandor alakja pedig beleég abba a képbe, amit a mindig talpra eső magyar irodalmi alakokról kialakítottunk. Elsőrangú alkotás.

5./ Clive Barker – Abarat

 
Egy tökéletes mese, ami nem az egyszerű, kétpólusú világképpel és a gyermeteg történettel akarja megnyerni az olvasókat, hanem mer horrorisztikus lenni és összetett alakokat ábrázolni. Emellett azonban csodálatos, színes-szagos fantáziavilágot vázol fel, ami kicsit és nagyot egyaránt elvarázsol. Az ötkötetesre tervezett regényfolyamán második kötete már sajnos nem sikerült ennyire, az első kötettel azonban mindenkinek érdemes megpróbálkoznia.

6./ Harry Harrison – Édentől nyugatra

 
A két faj, két identitás között harcoló főhős alakjával a regény egyfajta Mózes-történetet mutat be (bár inkább az Egyiptom hercege vívódó Mózes-alakjával, semmint a bibliai hőssel rokon). Az alternatív fejlődéstörténet erejét a központi alakon túl a hüllő és emberi világ aprólékosan kidolgozott bemutatása adja. Közel 600 oldala kicsit embert próbáló hosszúság, de szerintem mindenképpen megéri.

7./ Dan Simmons – Hyperion és Hyperion bukása

Ez az a könyv, amit egyszerűen muszáj volt elolvasnom, mert már annyit hallottam róla (akik ismerik Acélpatkányt, megértenek). Remek, összetett történetű, élethű alakokat felvonultató monumentális alkotás, ami igazolja az SF szépirodalmi létjogosultságát. Valószínű, ha előbb olvasom, mint nagy kedvencemet, a Dűnét, akkor beleszeretek, így azonban „csak” egy nagyon jó, többszöri elolvasásra mindenképpen ajánlott műnek tartom.

8./ MetaGalaktika 11.

 
Rendhagyó módon egy hiánypótló kiadványt is felsorolok a tavalyi év legjobb olvasmányai között. Végre kaptunk egy elméleti írásokat is tartalmazó kötetet, ami élvezetes, olvasmányos mégis tanulságos, és képes arra, hogy felkeltse az érdeklődést a magyar SF művei iránt. Külön ötletes, hogy az egyes korszakok bemutatásához kapcsolódik egy-egy novella, ami igazi kuriózumokkal is szolgál. Ott a helye minden polcon.

9./ Neil Gaiman – Sandman I.-II. kötet

Végül egy zseniális képregénnyel zárom a sort. Az Álomisten története képes arra, hogy összetettségével és eredetiségével áttörje a képregényt a „magas irodalomtól” elválasztó falat. A mesék tanulságosak és annyi kapcsolódási pontot és utalást tartalmaz a világ irodalmára, mítoszaira, hogy irodalmár legyen a talpán, aki elsőre megtalálja az összeset.

Ennyi tehát az én listám, továbbadni most rest vagyok, de bárki, akinek kedve van hozzá, írja meg a saját listáját!

Egy integrált személyiség

A választásokat követő másnapos hangulatban (ami nem az eredmény miatti iszákosság, hanem az enyhe kialvatlanság következménye) bandukoltunk Gáborral ismét az Assam Teaház felé. A beszélgetés alanya ezúttal Bódis Kriszta írónő, dokumentumfilmes volt, akit ismét nem ismertem és a kikölcsönzött könyveihez sem volt időm még hozzányúlni. Le-lecsukló fejem és az ismeretlenség első alkalommal igyekezett legyűrni és fontolgattam, hogy most talán nem megyek el. Szerencsére, meggondoltam magam.

Az írónő közvetlensége ugyanis rögtön lefegyverzett. Azt tudni kell, hogy a teaházban ezek a beszélgetések egy belső helyiségben zajlanak, ahová csak cipő nélkül lehet bemenni, és kis párnákon ücsörgünk a földön, nem pedig székeken. Ő volt az eddig első interjúalany, aki a párnákon helyezte kényelembe magát, mellőzte a mikrofon használatát, és rögtön felajánlotta a tegeződést. Végre valaki, aki nem az irodalom csúcsán lévő ködbe kíván beburkolódzni.

A másik dolog, amit nagyszerűnek találtam, az a lendülete és a lelkesedése volt, amelyet rám is átragasztott. Hihetetlen elánnal beszélt az eddig végzett munkáiról, a terveiről, szándékairól és céljairól, az egész személyisége életszerű és hiteles volt. Bátran beszélt olyan témákról, amelyek a hazai kulturális élettől meglehetősen távol állnak: a művészek társadalmi szerepvállalása, valamint a társadalommal szembeni felelőssége; a művészek társadalomba való integráltsága, nem pedig azon kívülisége; az irodalom által elért, kiváltott közvetlen hatások; a nők szerepe a művészetek terén; az, hogyan lehet kis lépésekben komoly eredményeket elérni. A beszélgetés túllépett az eddigiekben ismert, inkább esztétikai „köldöknézegetéstől”, ami végtelenül szimpatikussá tette mind az interjúalanyt, mind a céljait.

Persze, azért őt sem kerülte el a művészekre jellemző „gyermekbetegség”, miszerint nagyon hosszan és a végén már legkevésbé sem a kérdésre válaszolva beszélt a legváltozatosabb dolgokról (bár közel sem volt annyira vészes, mint az (1) c. film szegedi közönségtalálkozóján). És szinte hihetetlen, de nem múlik el egy beszélgetés sem az irodalmi kánon, valamint Eszterházy és Nádas Péter emlegetése nélkül…

A csekély számú vendégsereg felbátorította a kérdezőket is, így a végén pár újabb gondolattal gazdagodva tértem haza. Remélem, hogy az a társadalmi elkötelezettség és tenni vágyás, ami Bódis Krisztát mozgatja, minél több emberhez eljut és megihleti őket abban, hogy cselekedni nem csak nagy léptékben lehet. Most már csak abban reménykedem, hogy a könyvei és filmjei is képesek ezt az üzenetet valóban továbbítani.

Magyarország – NSZK 4:3; Bern, 1954

Töretlenül hiszek a Szegedi Nemzeti Színházban. Immár lassan hét éve, szinte minden évben elmegyek; volt, hogy bérletesként, volt, hogy csak jeggyel. Idén úgy döntöttünk, hogy bérletesek leszünk, ám várakozásainkat az eddigi előadások nem igazolták. Az operatársulat nem igazán erős, így a Bohémélet felemás érzéseket hagyott bennem, míg a Csongor és Tünde előadást a főszereplők vontatott jelenléte tette majdnem élvezhetetlenné. Ezért bíztam nagyon az Aranycsapatban – Szegeden mindig jól sikerültek a könnyed, zenés darabok színrevitelei. Hála égnek, most nem kellett csalatkoznom.

Az Aranycsapat a Tasnádi-Fenyő alkotópáros darabja; ők alkották meg a Made in Hungáriát is. Ugyan ez utóbbi alkotást nem láttam, de gondolom, körülbelül azonos paraméterekkel dolgoztak: nosztalgiahangulat, régi ruhák, régi, pörgős zenék, az ötvenes évek korhangulatának óvatos becsempészése.

Igazi történetről a darab esetében nem is beszélhetünk: a tánc- és dalbetétek között rövid részletekben kibomlik a Népstadionban ülő három öreg visszaemlékezéseiből a fiatal Stopli, Angyal Gyuri és Winkler Zsófi története az Aranycsapat legendás meccseivel párhuzamosan. A vidám, fiatalos görcsökkel teli mindennapokba persze beleavatkozik a politika, ami a jelenig ható következményekkel jár. Nem a komoly, részletes jellemábrázolás teszi emlékezetessé a szerelemmel, focival és rock’n’roll-lal fűszerezett sztorit, inkább csak felvázolt alakokat kapunk, akik a darab szűk kereteinek mégis tökéletesen megfelelnek. Igen, Fenyő Miklós kb. így képzeli el az ötvenes éveket.

Annyit viszont hozzátennék, hogy a jelenben játszódó jelenetek igazi telitalálatok! Persze ehhez a három öregúr jelenléte is jelentősen hozzátesz, de a magyar ember focihoz való hozzáállását kiválóan példázza: a régi, legendás kor állandó felidézése a balszerencsék emlegetése mellett, és a mai reménytelenség és a fiatal huligánok egyaránt pontosan ábrázolják a hazai futballéletet.

Nem is a történet miatt érdemes megnézni, hanem az előadásért! Ismert melódiák, lendületes koreográfia, remek táncosok… Külön kiemelném a színpadképet, ami mint mindig, most is remekül használja ki a mozgó színpad adottságait és kiválóan megerősíti az éppen zajló jelenet történéseit.

A fiatal színészek nincsenek könnyű helyzetben: énekelnek, táncolnak, szaladgálnak a színpadon és a vékonyan felvázolt jellemeket próbálják életre kelteni, nem mindig teljes sikerrel. Pataki Ferenc öreg rókának számít már Szegeden és kisujjból hozza a laza, nőcsábász Angyal Gyurit, mellette Barnák László Stoplija halovány marad – persze, a rendes fiúk sosem annyira érdekesek. Erdélyi Tímea (sokan a Barátok közt első Tildájaként ismerhetik) számomra kellemes meglepetés: ugyan nem tökéletes, de az énekhangja erős, és tud beszélni, ami sajnos ritka manapság a színészeknél. Érdemes megemlítenem az idősebb korosztályt: Szilágyi Annamária szintén rutinból, de élettel telin ábrázolja a fiatal fiúk vágyaként megjelenített Ollállá-hölgyet, de leginkább az Ádám Tamás-Székhelyi József-Rácz Tibor – trió érdemel említést: a három futballdrukker öregúr végtelenül jók, hitelesek és emberiek.

Nagyon örültem, hogy végre egy olyan előadást láttam Szegeden, amivel maradéktalanul elégedett voltam, és a végén nem csak félszívvel tapsoltam. Az évadnak hamarosan vége, még két előadás van hátra, remélem, azok is tartani tudják ezt a színvonalat, és így összességében egy remek évet zárhatunk. Persze, akármi lesz, ha jövőre érdekes darabok lesznek a repertoáron, mindenképpen megyek, hiszen színház az kell!

 

A lányok angyalok(?!)

Éppen nemrég értekeztem Karafiáth Orsolya költőnőről. Persze a hölgy, igazi XXI. századi reneszánsz asszonyként nem csak verseket ír, hanem fordít, énekel és nem csak a lírában, de az epikában is alkot. Első és máig egyetlen regénye, A Maffia-klub volt az, amely felkeltette az érdeklődésem, így hála a szegedi egyetemi könyvtárnak, el is tudtam olvasni.

A Maffia-klub 12 lány, 12 barátnő története, akiket nem csak a közös múlt, az élmények, hanem egy férfi, Lajos is összeköt. Lajos azonban eltűnt, és csak kör-e-mailekben ad hírt magáról. Az egyik lánynak azonban feltűnik, hogy az e-mailek mintha nem lennének igaziak, és nyomozásba kezd, vajon mi történt Lajossal és mi történt a Maffia-klubbal, a lányok sajátos klubjával, melyben rendszeresen gyilkos-nyomozós játékot játszottak. Körvonalazódni kezd egy gyilkosság, a tettes személye azonban nem egyértelmű, hiszen mindenkinek lett volna oka eltenni láb alól „a mi Lajosunkat”.

Karafiáth Orsolya regénye detektívtörténet. Le sem tagadhatná, hiszen minden elemét megtaláljuk: van itt egy gyilkosság, van temérdek gyanúsított, és akad nyomozó is, aki a lehetséges tettesek monológjaiból próbálja kideríteni, mi is történt. De persze nem is akarja, sőt maga reflektál rá azzal, hogy minden fejezet mottójául Agatha Christie valamely regényének egy mondatát választja, valamint maga az eseményeket felgöngyölítő Ágota is hol Poirot-ként, hol Miss Marple-ként aposztrofálja önmagát.

Detektívtörténetnek azonban kicsit szokatlan. Itt ugyanis nem annyira a nyomozás, nem a rejtély áll a középpontban. Felbukkan ugyan minden fejezetben, azonban az írónőnek fontosabbak a saját történetüket elmesélő lányok. Mindenféle mesét olvashatunk: van itt a külsőségekbe szerelmes otthonülő, a művészetet az anyaságra cserélő, az ápolónő… Tipikus ezredfordulós női sorok ezek, amikre ráismerhetünk.

A háttérben lassan kibomlik, hogy nem is csak Lajos volt a titok, hanem az egyik lány, Emese, akinek Lajossal való végzetes kapcsolata mennyi konfliktus hordozója volt, ami hosszú időre összezavarta és eltávolította a lányokat egymástól.

A választott formával is próbál kísérletezni: a történetek nem egyszerűen Ágota szemén keresztül bomlanak ki, egyesek naplóbejegyzéseiken, mások leveleiken, míg vannak olyan, aki regényén keresztül próbál üzenni, próbálja megosztani a saját élményét. Az egyes alakokhoz igyekszik az alkotó hozzáidomítani a nyelvezetet, a kifejezésformát, nem mindig teljes sikerrel, ugyanis egyes papírízű, hiteltelen dialógusok jelentősen rontják az élvezhetőséget. Azért el kell ismerni, voltak olyan sorok szép számmal, amikre azt mondhattam, igen, ezeket akár én is írhattam volna, ez el lett találva, de a minőség nem egyenletes.

Persze a végén a nyomozó mindenki előtt, stílszerűen egy játék alkalmával kívánja felgöngyölíteni a nagy rejtélyt. Azonban Ágota nem Poirot, nem Sherlock Holmes: téved a gyilkos személyét illetően. Azonban az is kiderül, hogy az írónő célja közel sem a tettes felderítése volt, hanem a barátság, hogy a Maffia-klub újra összejöjjön. Viszont ehhez a végkifejlethez kicsit sovány az alapanyag, kevés a kifejtés.

Összességében élveztem olvasni a regényt, szórakoztató és több helyen igaz, élő, lélegző történetet kaptam, de az élményt párszor rontotta a forma hibája. Annyit azonban elért, hogy nem mondtam le Karafiáth Orsolyáról, mert minden különcsége ott él a művében és reménykedésre ad okot, hogy legközelebb még jobb lesz. Hiszen: „Újabb kört sorsolnak. Hátha most szerencsésebbek leszünk.”

A költőnők sem mások

Ugyan nem vagyok bölcsész, de van egy nagyon jó, végzett, magyar szakos barátnőm, aki révén valamilyen képet szereztem a mai magyar „magas” irodalomról. Persze az én képem nem túl árnyalt, de azt hiszem, nekem bőven elegendő. Az ő ajánlására több posztmodern szerzővel sikerült megismerkednek, és van, aki az SF-től sem idegen (szerintem Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye bármely disztópiával felveszi a versenyt).

Az ő ajánlására kezdtem el járkálni a szegedi Assam Teaház Kávéházi estéire, ahol rendszeresen mai szépírók jelennek meg. Eddig eljutottam a Parti Nagy Lajossal, Grecsó Krisztiánnal (akit az enyhe sértettség aurája vett körül), Cserna-Szabó Andrással (akinek hatására mentem el a következőre) és Varró Dániellel (aki egy nagyra nőtt óvodás és egy szakadt bölcsész báját egyesíti magában) folytatott beszélgetésekre. Legutóbb Karafiáth Orsolyát láthattam teljes életnagyságában.

Azt hiszem Karafiáth az a mai magyar költő(nő), akiről már mindenki hallott. Hallatta zenei véleményét a Dob+basszusban, ha jól emlékszem, szerepelt a „Hal a tortán”-ban is, de amennyire tudom, a bulvársajtó is felkapta kicsit. Ezekkel az információkkal a tarsolyunkban vettünk részt a beszélgetésen, ami elég furcsa eredménnyel zárult.

Először is: hiába a tévéműsorok, nem ismertem meg a költőnőt. Vörös, tupírozott haj, piros bőrszoknya, a többiek szerint összességében öreges dizájn. Aztán elkezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy egy alapvetően hebrencs, ízig-vérig XXI. századi nőről van szó, aki kedélyesen eldiskurálgatott alkoholizmusáról, utazásairól, nagy szerelmeiről, pszichológusairól. Nekem egyértelműen Woody Allen női reinkarnációjának tűnt, ami alapvetően nem baj, csak már nincs benne semmi extra. Nem volt különösen érdekes, sem vicces, sem otthonos (mint pl. Varró Dani), és úgy összességében semmi sem igazolta azt a nagy érdeklődést, ami őt körülveszi.

Természetesen volt versfelolvasás a legutóbbi, Cigánykártya c. verseskötetéből. A versek sem formai, sem tartalmi szempontból nem nyújtottak számomra semmi újat; tipikus hangulati költészet, különösen mély mondanivaló nélkül. Ami persze nem tragédia, de legalább akkor formailag nyújtana olyat, ami miatt megjegyzem.

Végül persze kiderült, hogy mi miatt figyelt fel rá a média: a marketing!!! Ahogy megmutatták a Cigánykártya c. kötetet, kiderült, hogy külön kártyasorozatot tervezett hozzá az alkotó egyéni rajzokkal és minden kártyának megvan a maga párja versben. Beszélt a kötethez készített zenei albumról, a rajzokról, a fotózásokról. Látszik, hogy ebben a nőben van fantázia, de az nem annyira az irodalomhoz, hanem a körítéshez kapcsolódik (mondom azért mindezt úgy, hogy nincs olyan műve, amit teljes terjedelemben ismernék). Szóval a külcsín már megvan, a belbecs meg talán kialakul az évek folyamán, minden esetre a tehetség azért valamennyire adott.

Mikor véget ért a beszélgetés, a tömeg elvonultáig kicsit még ott maradtunk és megbeszéltük a benyomásainkat. Egyikünk sem azt kapta, amit várt, ami lehet jó is, itt azonban inkább felemás élménynek mondanám. Viszont azért kedvet kaptam hozzá, hogy olvassak ettől a különös, buggyant nőtől, és akkor majd lehet, újra visszatérek a témához. Addig azonban azt javaslom mindenkinek, ne lásson többet, mint amennyi tényleg van, mert a költőnők sem mások!

Évértékelő 2009

Kaptam egy nagyon jó ötletet az évértékelésre, így belefogok. Arra ugyan nem emlékszem pontosan, hány könyvet is sikerült elolvasnom (volt olyan, hogy egy hét alatt ötöt, de hát csak valami csoda történhetett), újraolvasásokkal együtt olyan 20-25 körül járhatok az idén csak sci-fiben. De hát lássuk a mackót:

A legjobb olvasott könyvek:

1. China Miéville - Perdido pályaudvar, végállomás
2. Marina és Szergej Gyacsenko - Alekszandra és a teremtés növendékei
3. Ivan A. Jefremov - Az Androméda-köd

A legjobb fantasy:

1. Robert Silverberg - Lord Valentine kastélya
2. Clive Barker - Abarat

Az év citrom-díjasai:

1. Az Alkonyat-sorozat eddig olvasott kötetei

Az év csalódása:

1. Antal József - Justitia (kivételesen nem azért, mert rossznak tartom magát a könyvet, de a kisregény alapján sokkal többet vártam volna)

Az év kiadványa:

1. a számomra hiánypótló jellegű Metagalaktika 11.

Az év könyvbeszerzése:

1.  Ursula K. Le Guin Szigetvilág-sorozatának utolsó két kötete, amiket évek óta keresek

Az év filmje:

1. District 9

Az év legjobb nem sci-fi könyve:

1. Grecsó Kristián - Tánciskola

És amire még nagyon büszke vagyok:

1. az I. Intergalaktika találkozó megszervezése és lebonyolítása

Természetesen lenne még mit írni, de most röviden csak ennyit :-)