Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) Katedrálisa a hazai science fiction (fantasy?) nehezen ismételhető sikertörténete. Kevés olyan könyvet tudok kapásból felsorolni a tematikán belül, amelyet többször, nemhogy háromszor kiadtak és általános elismertségnek örvend az olvasók között. Egy ideje már érdekelt, mi is az oka ennek a szeretetnek, különösen azért, mert a belőle (és Szélesi Sándor York Ketchikan történeteiből) kinőtt Mysterious Universe-galaxis olvastán nem tölt el különösebb lelkesedés. A három kiadás közül az én kezembe a második, féltégla vastagságú gyűjteményes kiadás került, így csak erről tudok nyilatkozni, összehasonlító adataim a többiről nincsenek.
A történet ismertetésétől eltekintenék, hiszen nehezen lehetne röviden és érthetően összefoglalni, különösen úgy, hogy ha az ember nem akarja a többieket megfosztani a meglepetéstől a történet csavarjai kapcsán. Legyen talán csak elég annyi, hogy a Katedrális, az időutazás monopóliumával rendelkező intézmény-monstrum a XXIII. századból egy intervenciós csoportot küld vissza az i. sz. 64. esztendőbe, hogy derítsék ki, ki rendelkezett olyan fegyverrel, amellyel az ügynökség egy műholdját le lehet lőni. Természetesen erre fény derül, de a helyszínre érkező katonáknak mégsem ez jelenti majd a legnagyobb gondot ezen a szokatlanul forró római nyáron.
Mint ebből a rövid ismertetőből is kiderülhet, a történet az időutazás problematikája körül kering, tisztán tudományos-fantasztikus regénynek azonban nem mondanám. Maga az időutazás tudománya, a rendkívül népszerű időparadoxon-témakör csak érintőlegesen jelenik meg a műben, csak amennyire a cselekmény kifejezetten megkívánja – ez persze nem menti meg attól, hogy időnként kifejezetten idegesítően érthetetlen legyen. Sokkal több szerep jut az emberiségen kívüli, fejlett fajoknak és az ő teremtő szerepüknek – egy hívő keresztény, különösen ha elvakult, többször kiálthat blaszfémiát a regény olvastán (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy Péter és Pál apostolok is szerepelnek a műben). Ezen lények és az ő teremtő és pusztító munkájuk viszonylag komoly alátámasztást kapott. Ugyanakkor a könyvben szerepe van a mágiának, amely viszont tényleg nem kap lényegi magyarázatot – pedig még csak el sem hangzik Arthur C. Clarke híres idézete a fejlett tudomány és a mágia kapcsolatáról. Ezek a tényezők megnehezítik azt, hogy tematikus kategóriákban gondolkodjunk a regényről, már ha ezt feltétlen meg szeretnénk tenni. De tovább nem akarnám elvenni az irodalmárok kenyerét, nézzük meg kicsit konkrétabban a művet!
Lehet, szigorú leszek, de számomra a Katedrális nem más, mint egy fordulatokban bővelkedő ifjúsági, ezen belül is konkrétabban a fiatal fiúkat megcélzó, írás – ebben a műfajban egyébként kiválóan teljesít. A cselekménye érdekes, izgalmas, vannak benne katonák, harcok, szerelem (de főleg inkább szex), hősök – tinédzserként (bár nem érzem magam közvetlen célcsoportként megszólítva) valószínűleg imádtam volna. Mindezek mellett komoly ismeretterjesztő erővel bír, rengeteg konkrét és részletes információt szolgáltat az ókori Rómáról, az okkultizmusról, démonológiáról és a Bibliáról is, és képes valódi érdeklődést felkelteni az érintett területek iránt. Ugyanakkor a benne található többlettartalom, így a harc filozófiája, a megváltás lélektana a bűn és bűnhődés története nem tudnak komolyabban elgondolkodtatni, pedig ezek a kérdések kétségkívül fel vannak vetve a műben, azonban nem tudnak kellően kibomlani.
Ennek fő okát pedig a karakterekben, és így magában az írói eszközökben találom. Fonyódi tud izgalmas karaktereket is alkotni, ám javuk csak felszínes alak, hiszen érdekességük az élettörténetükből, nem a jellemükből fakad. A legtöbb szereplő csak azért mozgatórugója a történetnek, mert valamit tett a múltban, nem pedig azért, amilyen emberek valójában. A legtöbben csak végigbukdácsolják az eseményeket és próbálnak rájönni az események mögötti rejtett mozgatórugókra, nem pedig tevőlegesen alakítani őket. Különösen akkor szembetűnő ez, mikor a szerző arról beszél, hogy kit, mennyire gondolkodtattak el az események, de ezt csak az író elbeszéléséből tudjuk, mert maguk az alakok nem viselkednek ettől máshogyan.
Persze van olyan, aki igazi lehetőséget kap. A főszereplő John Kerwin egy sablonos, érzelmeit elrejtő kemény katona, azonban mégis megvan a maga drámája és választása, és így átélhetővé válik jelenléte. A Bíboros jobbkezének, Cornelius Handsnek és a római fejvadász Anguisnak is megvannak a maguk nagyszerű pillanatai, nem véletlen, hogy csak az ő vicces jeleneteik, beszólásaik tudtak kacajra fakasztani. Ezek az alakok következetesek önmagukhoz, de képesek változásra és fejlődésre, ettől emelkednek a többiek fölé. Más szereplők azonban semmilyen jellemfejlődést nem tudnak felmutatni, hiába történnek velük dolgok, mégsem érdekel a sorsuk.
Különösen igaz ez a nőkre, egy épkézláb lány nem sétált be a sztoriba, akit egy kicsit is hús-vér embernek tudnék mondani. A legtöbben csak hisztiztek, különböző nemű, fajú, korú lényekkel bújtak ágyba és a cselekmény bizonyos pontjain mondtak érdekes dolgokat, de nőként nem tudott meghatni a sorsuk, nem tudtam közösséget vállalni velük. Talán az egy Palmyrával tudnék kivételt tenni: a történet elején egy végletesen unalmas ördögi nőszemélynek tartottam, de a pokolban való leszállása és kiemelkedése – megtérése – folytán mégis emberivé vált – a Vatikán akár az új Mária Magdolnaként ünnepelhetné.
Be kell vallanom, magában a regény szerkezetében is komoly változásokat követelnék, ha abban a helyzetben lehetnék. Rögtön a regény harmadánál lévő, a kiképzésen és a pompeji szcénában elhelyezett szenvelgő részeket kapásból dobnám a kukába. Mérhetetlenül unalmas és lehet, hogy a cselekmény szempontjából elhangzik itt pár fontos információ, azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a szereplők közötti viszonyrendszereket ábrázolja, illetve, hogy közelebb hozza őket hozzánk. A legtöbben itt idegesítően következetlenek és a való életben valószínűleg habozás nélkül megpofoznám őket. Ezen kívül nyilvánvaló, hogy egy közel 1000 oldalas regénynek nem lehet minden szava arany. Azonban alapvetően nem túlírt, hanem feszes szerkezetű műről van szó, az esetleges hosszasabb bemutatások közelebb hozzák hozzánk a miliőt, a kort és az életérzést és fenntartják az érdeklődést. Azokat a sejtető mondatokat pedig, amely szerint „hőseink még nem tudták, hogy mi vár rájuk”, szívem szerint minden íróval elfelejtetném (ami jól állt Lovecraftnak az 1900-as évek elején, az a 21. században már nem mutat olyan jól).
Magáról a kiadásról is jókat mondhatok, néhány kisebb hibája volt csak (pl. a több helyen elrontott lábjegyzetelés), de a műélvezetet nem rontotta. Külön piros pont jár Vass Richárd remek borítóképének.
Lehet kedvelni és lehet gyűlölni a Katedrálist, hatása azonban letagadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy meseszövése sok új rajongót szerzett a zsánernek, bár persze az nyilván kétséges, hogy ezek az olvasók maradtak-e az ilyen jellegű kalandregényeknél, vagy mertek ezek után továbblépni. Mindenesetre én megszerettem a regényt és megszerettem alkotóját (akivel egy egész friss interjú olvasható az ekultúrán), mert a témák iránti érezhető rajongásból képes volt egy ilyen vaskos, ámde szórakoztató regényt megírni. Élmény volt elolvasni, de hogy még egyszer kezembe veszem-e ebben az életben, az nem biztos.
Megjegyzés: Köszönet a szerzőnek, amiért közvetett érdeklődésre elárulta az "evolvens" jelentését - nagy segítséget nyújtott a megértéshez.
A történet ismertetésétől eltekintenék, hiszen nehezen lehetne röviden és érthetően összefoglalni, különösen úgy, hogy ha az ember nem akarja a többieket megfosztani a meglepetéstől a történet csavarjai kapcsán. Legyen talán csak elég annyi, hogy a Katedrális, az időutazás monopóliumával rendelkező intézmény-monstrum a XXIII. századból egy intervenciós csoportot küld vissza az i. sz. 64. esztendőbe, hogy derítsék ki, ki rendelkezett olyan fegyverrel, amellyel az ügynökség egy műholdját le lehet lőni. Természetesen erre fény derül, de a helyszínre érkező katonáknak mégsem ez jelenti majd a legnagyobb gondot ezen a szokatlanul forró római nyáron.
Mint ebből a rövid ismertetőből is kiderülhet, a történet az időutazás problematikája körül kering, tisztán tudományos-fantasztikus regénynek azonban nem mondanám. Maga az időutazás tudománya, a rendkívül népszerű időparadoxon-témakör csak érintőlegesen jelenik meg a műben, csak amennyire a cselekmény kifejezetten megkívánja – ez persze nem menti meg attól, hogy időnként kifejezetten idegesítően érthetetlen legyen. Sokkal több szerep jut az emberiségen kívüli, fejlett fajoknak és az ő teremtő szerepüknek – egy hívő keresztény, különösen ha elvakult, többször kiálthat blaszfémiát a regény olvastán (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy Péter és Pál apostolok is szerepelnek a műben). Ezen lények és az ő teremtő és pusztító munkájuk viszonylag komoly alátámasztást kapott. Ugyanakkor a könyvben szerepe van a mágiának, amely viszont tényleg nem kap lényegi magyarázatot – pedig még csak el sem hangzik Arthur C. Clarke híres idézete a fejlett tudomány és a mágia kapcsolatáról. Ezek a tényezők megnehezítik azt, hogy tematikus kategóriákban gondolkodjunk a regényről, már ha ezt feltétlen meg szeretnénk tenni. De tovább nem akarnám elvenni az irodalmárok kenyerét, nézzük meg kicsit konkrétabban a művet!
Lehet, szigorú leszek, de számomra a Katedrális nem más, mint egy fordulatokban bővelkedő ifjúsági, ezen belül is konkrétabban a fiatal fiúkat megcélzó, írás – ebben a műfajban egyébként kiválóan teljesít. A cselekménye érdekes, izgalmas, vannak benne katonák, harcok, szerelem (de főleg inkább szex), hősök – tinédzserként (bár nem érzem magam közvetlen célcsoportként megszólítva) valószínűleg imádtam volna. Mindezek mellett komoly ismeretterjesztő erővel bír, rengeteg konkrét és részletes információt szolgáltat az ókori Rómáról, az okkultizmusról, démonológiáról és a Bibliáról is, és képes valódi érdeklődést felkelteni az érintett területek iránt. Ugyanakkor a benne található többlettartalom, így a harc filozófiája, a megváltás lélektana a bűn és bűnhődés története nem tudnak komolyabban elgondolkodtatni, pedig ezek a kérdések kétségkívül fel vannak vetve a műben, azonban nem tudnak kellően kibomlani.
Ennek fő okát pedig a karakterekben, és így magában az írói eszközökben találom. Fonyódi tud izgalmas karaktereket is alkotni, ám javuk csak felszínes alak, hiszen érdekességük az élettörténetükből, nem a jellemükből fakad. A legtöbb szereplő csak azért mozgatórugója a történetnek, mert valamit tett a múltban, nem pedig azért, amilyen emberek valójában. A legtöbben csak végigbukdácsolják az eseményeket és próbálnak rájönni az események mögötti rejtett mozgatórugókra, nem pedig tevőlegesen alakítani őket. Különösen akkor szembetűnő ez, mikor a szerző arról beszél, hogy kit, mennyire gondolkodtattak el az események, de ezt csak az író elbeszéléséből tudjuk, mert maguk az alakok nem viselkednek ettől máshogyan.
Persze van olyan, aki igazi lehetőséget kap. A főszereplő John Kerwin egy sablonos, érzelmeit elrejtő kemény katona, azonban mégis megvan a maga drámája és választása, és így átélhetővé válik jelenléte. A Bíboros jobbkezének, Cornelius Handsnek és a római fejvadász Anguisnak is megvannak a maguk nagyszerű pillanatai, nem véletlen, hogy csak az ő vicces jeleneteik, beszólásaik tudtak kacajra fakasztani. Ezek az alakok következetesek önmagukhoz, de képesek változásra és fejlődésre, ettől emelkednek a többiek fölé. Más szereplők azonban semmilyen jellemfejlődést nem tudnak felmutatni, hiába történnek velük dolgok, mégsem érdekel a sorsuk.
Különösen igaz ez a nőkre, egy épkézláb lány nem sétált be a sztoriba, akit egy kicsit is hús-vér embernek tudnék mondani. A legtöbben csak hisztiztek, különböző nemű, fajú, korú lényekkel bújtak ágyba és a cselekmény bizonyos pontjain mondtak érdekes dolgokat, de nőként nem tudott meghatni a sorsuk, nem tudtam közösséget vállalni velük. Talán az egy Palmyrával tudnék kivételt tenni: a történet elején egy végletesen unalmas ördögi nőszemélynek tartottam, de a pokolban való leszállása és kiemelkedése – megtérése – folytán mégis emberivé vált – a Vatikán akár az új Mária Magdolnaként ünnepelhetné.
Be kell vallanom, magában a regény szerkezetében is komoly változásokat követelnék, ha abban a helyzetben lehetnék. Rögtön a regény harmadánál lévő, a kiképzésen és a pompeji szcénában elhelyezett szenvelgő részeket kapásból dobnám a kukába. Mérhetetlenül unalmas és lehet, hogy a cselekmény szempontjából elhangzik itt pár fontos információ, azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a szereplők közötti viszonyrendszereket ábrázolja, illetve, hogy közelebb hozza őket hozzánk. A legtöbben itt idegesítően következetlenek és a való életben valószínűleg habozás nélkül megpofoznám őket. Ezen kívül nyilvánvaló, hogy egy közel 1000 oldalas regénynek nem lehet minden szava arany. Azonban alapvetően nem túlírt, hanem feszes szerkezetű műről van szó, az esetleges hosszasabb bemutatások közelebb hozzák hozzánk a miliőt, a kort és az életérzést és fenntartják az érdeklődést. Azokat a sejtető mondatokat pedig, amely szerint „hőseink még nem tudták, hogy mi vár rájuk”, szívem szerint minden íróval elfelejtetném (ami jól állt Lovecraftnak az 1900-as évek elején, az a 21. században már nem mutat olyan jól).
Magáról a kiadásról is jókat mondhatok, néhány kisebb hibája volt csak (pl. a több helyen elrontott lábjegyzetelés), de a műélvezetet nem rontotta. Külön piros pont jár Vass Richárd remek borítóképének.
Lehet kedvelni és lehet gyűlölni a Katedrálist, hatása azonban letagadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy meseszövése sok új rajongót szerzett a zsánernek, bár persze az nyilván kétséges, hogy ezek az olvasók maradtak-e az ilyen jellegű kalandregényeknél, vagy mertek ezek után továbblépni. Mindenesetre én megszerettem a regényt és megszerettem alkotóját (akivel egy egész friss interjú olvasható az ekultúrán), mert a témák iránti érezhető rajongásból képes volt egy ilyen vaskos, ámde szórakoztató regényt megírni. Élmény volt elolvasni, de hogy még egyszer kezembe veszem-e ebben az életben, az nem biztos.
Megjegyzés: Köszönet a szerzőnek, amiért közvetett érdeklődésre elárulta az "evolvens" jelentését - nagy segítséget nyújtott a megértéshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése