Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)
Jó történet, jó felvetés, ahogy a génmanipulációt ötvözi a vallási gondolatokkal. A főhős alakja érdekes, de a pálfordulása hiteltelen: túl cinikus alaknak festi le ahhoz, hogy ilyen gyorsan megtérjen – túl hideg az elbeszélés stílusa. A mellékalakok nem túl eredetiek és nem is elég részletesek. A történetről a bűvészek „trükkjeinek” felépítése jut eszembe, de sajnos az egyes fordulatok nem túl meglepőek.
Pap Viola: Az üres fájl (Galaktika 253)
Stephen King-hommage utánérzése volt a történetnek hangulati szinten, de annak minősége nélkül. Az írói lét, mint vizsgálati tárgy érdekes lenne, de ebben nem sikerült megragadni annak mélységeit. Nem éreztem azt, hogy ismerem a hősömet, így a feltételezett mondanivaló sem jött át. Zavaros volt az egész mű.
Radics Roland: Karthágó lányai (Új Galaxis 18.)
Jól felépített, meglehetősen izgalmas novella, ami a végénél megbicsaklik. Szépen építi fel a feszültséget, de a végső jelenet nem hozza azt a hatást, amit vártam tőle. A tudományos probléma is valahogy túl konyhapszichologizálással van felépítve, a legsablonosabb megoldásokkal és elméletekkel, így nem válik hitelessé.
Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett (Galaktika 251)
Hiányérzetem maradt a történet olvastán, mert nem derült fény a cselekmény mozgatórugóira. Úgy tűnik, az álmok és a teleportáció a valóság előli menekülés eszközei, de ennek akkor lenne súlya, ha látnánk, mitől menekül a főhős. De ezzel adós marad a történet és így a feszültség is hiányzik belőle.
Szélesi Sándor: Hajnalodik (Galaktika 256)
Egy tollpihe súlyú történet. A sci-fi ismét csak háttér, semmi szerepe a történetben, ugyanúgy szólhatna egy teflonedényekkel házaló, mindig kétszer csengető wisconsini ügynökről is. Giccses szerelmi történet, mindenféle újdonság vagy hitelesség nélkül. És felhívnám a figyelmet, hogy a fátyolos, barokkos körmondatoktól nem lesz egy szöveg szépirodalmi.
Toochee: Nyugtalanság tengere (Galaktika 256)
Nincs konfliktus, nincs történet, unásig ismert téma (az ember csak pusztítani tud), nincs humor, nincs dráma, nincs eredetiség.
Toochee: Van kapás? (Galaktika 253)
Egy semmilyen kis történet, az egész nem több egy jelentéktelen kis pukkanásnál. Nekem úgy tűnt, a szerző humorosnak szánta, de semmi vicces nem volt benne. A szereplői teljesen érdektelenek, még karikatúraszinten sincsenek kidolgozva. Amellett feltűnik benne a szerző állandó problémája, a túlmagyarázás: nem kell mindig mindent megmondani, mert így nem marad az olvasónak a felfedezés izgalmából semmi.
Varga Tamás József (Craz): Barbár borbár (Lidércfény, V. évf. 5. szám, 2011. május)
Ez az a tipikus novella, ami esetében egyáltalán nem tudom eldönteni, minek vetette papírra a szerző, illetve ha már papírra vetette, minek jelentette meg?! Egyetlen mentségül csak az önirónia szolgálhat, ami miatt nem fejeltem le valóban a monitort (mint ahogy azt az író is vizionálta), de ez önmagában roppant kevés ahhoz, hogy az írás élvezetes legyen. Az ilyen történeteket inkább baráti társaságban, egy nagyfröccs mellett kell előadni, ott talán vicces lesz, nyomtatásban sokkal kevésbé.
Varga Tamás József (Craz): Troll a híd alatt (Téridő Horizont, 9. szám, 2011. január)
Nagyon művészieskedő, intertexttel (de legalábbis emlegetéssel) megbolondított novella, de a költői szövegek ellenére nem lesz jó írás. A banális útkereső problémát az elcsépelt, halmozott hasonlatok nem teszik széppé (halkan hullámzó, egyúttal lustán hömpölygő folyam), a megoldás pedig egyáltalán nem tudományos. Sokkal inkább elmenne egy fantasy novellának, már az is kétséges, hogy ebben a közegben kellene-e jelölni. A szerző három jelölt írása közül mégis ez tetszett a legjobban, kis hatással azért volt rám.
Varga Tamás József (Craz): Uluru (Meztelen ügynök, I. évf. 2. szám, 2011. november)
Nem túl eredeti novella, ez is inkább nedves álomnak tűnik, semmint igazi történetnek. Ausztrália pedig jó helyszíne lenne a történetnek (nem mondható elhasználtnak) és látszik, hogy a szerző sok energiát fektetett az anyaggyűjtésbe, de ha már E/1.-ben ír, akkor ráfért volna több személyes benyomás és kevesebb papírízű élővilág-bemutatás. Jó kis misztikus novella lehetett volna, nem volt feltétlen szükséges a végső fordulat, simán lehetett volna egy istennő is, időutazó(?) helyett, lehet, kevésbé zökkentett volna ki a cselekményből. Mintha erővel akarta volna az író ráhúzni a sci-fi címkét a műre, így viszont erőltetett az egész.
_______________________________________________________________
Jó történet, jó felvetés, ahogy a génmanipulációt ötvözi a vallási gondolatokkal. A főhős alakja érdekes, de a pálfordulása hiteltelen: túl cinikus alaknak festi le ahhoz, hogy ilyen gyorsan megtérjen – túl hideg az elbeszélés stílusa. A mellékalakok nem túl eredetiek és nem is elég részletesek. A történetről a bűvészek „trükkjeinek” felépítése jut eszembe, de sajnos az egyes fordulatok nem túl meglepőek.
Pap Viola: Az üres fájl (Galaktika 253)
Stephen King-hommage utánérzése volt a történetnek hangulati szinten, de annak minősége nélkül. Az írói lét, mint vizsgálati tárgy érdekes lenne, de ebben nem sikerült megragadni annak mélységeit. Nem éreztem azt, hogy ismerem a hősömet, így a feltételezett mondanivaló sem jött át. Zavaros volt az egész mű.
Radics Roland: Karthágó lányai (Új Galaxis 18.)
Jól felépített, meglehetősen izgalmas novella, ami a végénél megbicsaklik. Szépen építi fel a feszültséget, de a végső jelenet nem hozza azt a hatást, amit vártam tőle. A tudományos probléma is valahogy túl konyhapszichologizálással van felépítve, a legsablonosabb megoldásokkal és elméletekkel, így nem válik hitelessé.
Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett (Galaktika 251)
Hiányérzetem maradt a történet olvastán, mert nem derült fény a cselekmény mozgatórugóira. Úgy tűnik, az álmok és a teleportáció a valóság előli menekülés eszközei, de ennek akkor lenne súlya, ha látnánk, mitől menekül a főhős. De ezzel adós marad a történet és így a feszültség is hiányzik belőle.
Szélesi Sándor: Hajnalodik (Galaktika 256)
Egy tollpihe súlyú történet. A sci-fi ismét csak háttér, semmi szerepe a történetben, ugyanúgy szólhatna egy teflonedényekkel házaló, mindig kétszer csengető wisconsini ügynökről is. Giccses szerelmi történet, mindenféle újdonság vagy hitelesség nélkül. És felhívnám a figyelmet, hogy a fátyolos, barokkos körmondatoktól nem lesz egy szöveg szépirodalmi.
Toochee: Nyugtalanság tengere (Galaktika 256)
Nincs konfliktus, nincs történet, unásig ismert téma (az ember csak pusztítani tud), nincs humor, nincs dráma, nincs eredetiség.
Toochee: Van kapás? (Galaktika 253)
Egy semmilyen kis történet, az egész nem több egy jelentéktelen kis pukkanásnál. Nekem úgy tűnt, a szerző humorosnak szánta, de semmi vicces nem volt benne. A szereplői teljesen érdektelenek, még karikatúraszinten sincsenek kidolgozva. Amellett feltűnik benne a szerző állandó problémája, a túlmagyarázás: nem kell mindig mindent megmondani, mert így nem marad az olvasónak a felfedezés izgalmából semmi.
Varga Tamás József (Craz): Barbár borbár (Lidércfény, V. évf. 5. szám, 2011. május)
Ez az a tipikus novella, ami esetében egyáltalán nem tudom eldönteni, minek vetette papírra a szerző, illetve ha már papírra vetette, minek jelentette meg?! Egyetlen mentségül csak az önirónia szolgálhat, ami miatt nem fejeltem le valóban a monitort (mint ahogy azt az író is vizionálta), de ez önmagában roppant kevés ahhoz, hogy az írás élvezetes legyen. Az ilyen történeteket inkább baráti társaságban, egy nagyfröccs mellett kell előadni, ott talán vicces lesz, nyomtatásban sokkal kevésbé.
Varga Tamás József (Craz): Troll a híd alatt (Téridő Horizont, 9. szám, 2011. január)
Nagyon művészieskedő, intertexttel (de legalábbis emlegetéssel) megbolondított novella, de a költői szövegek ellenére nem lesz jó írás. A banális útkereső problémát az elcsépelt, halmozott hasonlatok nem teszik széppé (halkan hullámzó, egyúttal lustán hömpölygő folyam), a megoldás pedig egyáltalán nem tudományos. Sokkal inkább elmenne egy fantasy novellának, már az is kétséges, hogy ebben a közegben kellene-e jelölni. A szerző három jelölt írása közül mégis ez tetszett a legjobban, kis hatással azért volt rám.
Varga Tamás József (Craz): Uluru (Meztelen ügynök, I. évf. 2. szám, 2011. november)
Nem túl eredeti novella, ez is inkább nedves álomnak tűnik, semmint igazi történetnek. Ausztrália pedig jó helyszíne lenne a történetnek (nem mondható elhasználtnak) és látszik, hogy a szerző sok energiát fektetett az anyaggyűjtésbe, de ha már E/1.-ben ír, akkor ráfért volna több személyes benyomás és kevesebb papírízű élővilág-bemutatás. Jó kis misztikus novella lehetett volna, nem volt feltétlen szükséges a végső fordulat, simán lehetett volna egy istennő is, időutazó(?) helyett, lehet, kevésbé zökkentett volna ki a cselekményből. Mintha erővel akarta volna az író ráhúzni a sci-fi címkét a műre, így viszont erőltetett az egész.
_______________________________________________________________
Most kivételesen nem szeretnék nagy összegzést nyújtani, annyi azonban megállapítható, hogy a legtöbb jelölt novella nem kiemelkedő, nagyon kevés az eredeti ötlet és még kevesebb olyan írás van, ami formai szempontból nyújt valami újat, valami különlegeset. Mivel nincs összehasonlítási alapom a korábbi évek kapcsán, csak azt mondhatom, nem éreztem kiemelkedőnek a mezőnyt. Persze, sok hazai novella nem került be ebbe a válogatásba, így a teljes magyar termésről nem is adhat részletes képet.
Nem akarok találgatni, hogy vajon ki fog nyerni idén, de legalább a saját favoritjaimat megosztom veletek. A jelöltek közül a legjobbnak az alábbi írásokat találtam:
K. Varga Bea: Áldott légy, Szent Struktúra! (Galaktika 251)
K. Varga Beáta: Az emlékkufár (Galaktika 258)
Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)
Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)
Szívem szerint a díjat Moskát Anitának adnám. Lehet, a kritikámból nem jött le, de hibái ellenére kiemelkedő a novellája, emlékezetes karakterekkel. Bár több ilyet olvastam volna a jelöltek között.
A cikk első és második része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése