Úgy döntöttem, idén én is beszállok a Zsoldos-bizniszbe, és igyekszem megkritizálni a jelölteket. Idén is számos, különböző folyóiratban, antológiában megjelent mű került a nevezettek közé, ezek egy részéről már írtam is jelen hasábokon. Nem szeretnék semmilyen számozási rendszert használni, csak úgy zsigerből írom a gondolataimat. De akkor vágjunk is bele! Egyes művek esetében már írtam korábban kritikát, azokat ide is beillesztem, de be is linkelem a biztonság kedvéért.
Antal József: Vénuszlakók – A földlakó (Galaktika 257.)
A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.
Antal József: Vénuszlakók – A politikus (Galaktika 253.)
A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.
Antal József: Vénuszlakók – Idill (Galaktika 260.)
Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…
B. Kósa Katalin: Piramis a Romuluson (Új Galaxis 17.)
Semmitmondó írás. Az elbeszélés módja annyira hideg, semleges, hogy egyáltalán nem hozza közel hozzánk a szereplőket, jellemábrázolás gyakorlatilag nincs, így az egész történetnek nincs tétje, nem érdekli az olvasót a „hősök” sorsa. A konfliktusok a semmiből jönnek, lógnak a levegőben, maga a „tudományos” vonal végtelenül banális és unásig ismert, ráadásul a bemutatása hihetetlenül szájbarágós.
Bajzafi Ferenc: Gyerekjáték (Új Galaxis 18.)
Ez volt az egyik olyan írás, aminél nem tudtam eldönteni, mit akart mondani nekem a szerző. Hogy milyen veszélyes a kíváncsiság? Vagy hogy milyen veszélyes tud lenni egy másik faj? Amellett a szöveg unalmas, élettelen, az a tipikus „whatthef*ck”…
Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)
Kicsit szájbarágós, de szórakoztató és egyedi hangulatú írás. Érdekes ötlet, hogy a rekordok felsorolása és reklámok szövege széttagolja a művet, de ezek szokatlan ritmust is adnak neki. A hirdetések alapján kialakított élet, a fogyasztói társadalom „mindent akarok” életérzése és ennek értelmetlensége ezerszer ismert történet ugyan, de legalább nem akarja ezt szántszándékkal minden oldalon lenyomni a torkunkon a szerző, csak egyszer szalad túl a pennája. Az egyedüllét, a bezártság és az őrület bemutatása is hitelesnek tűnik, egy jó elbeszélést olvashatunk.
Bukros Zsolt: Kilövési gyakorlat (Új Galaxis 17.)
Ugyan ez sem egy tökéletes írás, a jellemábrázolás még hagy kívánnivalót maga után, de alapvetően elég jól sikerült bemutatni, milyen érzés lehet, mikor egy gyalog rádöbben arra, mennyire feláldozható. Feltétlenül csiszolni kellene a stíluson, mert eléggé semmilyenek lettek a párbeszédek és a leírások, csak a történet vitte magával az olvasót, nem az írástechnikai minőség.
Bukros Zsolt: Végtelen körök (Új Galaxis 17.)
Igazából nem lenne itt a helye, mivel nem sci-fi műről van szó, szerintem a horrorhoz közelebb áll – egy idegen faj és az érzelemblokkoló, mint „tudományos” elem, még nem teszi tudományos-fantasztikus művé. Ettől eltekintve szórakoztató történet, általam még nem olvasott (inkább csak filmen látott) csattanóval, viszont igazán nagyot ez sem szól. Átélhető a központi karakter története, de azért egy kicsit nem ártott volna jobban kidolgozni a személyiségét, múltját, bár így legalább nem volt túlírva a sztori.
F. Tóth Benedek: Éjnek hajnala (Galaktika 262.)
A novella hasonlóan költői hangulatú, mint a szerző tavalyi jelölt novellája, azonban nem sikerült annyira kiemelkedőre. Hiába a drámai megfogalmazások, mégis távolságtartó a mű, nem hozta közel hozzám az ábrázolt problémát. Különösen a főhős monológjait éreztem feleslegesnek, a problémát nem így kellett volna bemutatni. Erőltetett a párhuzam a Biblia első emberpárjának sorsával, szerintem ezek (és a többi szereplő nevénél is megjelenő utalások) nem tettek hozzá olyan többlettartalmat a műhöz, ami indokolta volna alkalmazásukat. Túlbeszélt és túlírt munka.
Fazekas Beáta: Az ugrás (Az utolsó világ antológia, Cherubion kiadó)
Olyan, mint egy mese a legkisebb fiúról, aki mindig is érezte, hogy különlegesebb a többi gyereknél, de most persze, a kalandok sodrában erre bizonyítékot is kap. Egy tanító célzatú kis történet, mi sem formai, sem tartalmi bravúrt nem mutat fel és nem is különösebben emlékezetes.
Hamza Pál: A határ (Új Galaxis 17.)
Vértelen, sablonos űroperaszerű valami. Szövegszinten is olyan hibák vannak benne, amik majdhogynem élvezhetetlenné teszik, de a történet… Miért van az, hogy először az egyik mérnök tűnik felettesnek, aztán a másik, anélkül, hogy bármi utalna a változásra? Hogy van az, hogy hősünket, aki tegyük hozzá, hogy sérült a többi szereplőhöz képest (4 helyett csak 2 karja van), rögtön befogadja a közösség, rábíznak fontos feladatokat és még a nőt is megkapja, minden erőfeszítés nélkül? Hogy éli túl az 500(!) éves fagyasztást egy olyan „hibernátorban”, ami elvileg csak zöldségszállításra készült? (ez az ötlet az Aliens óta amúgy is elcsépelt) Emellett nincs stílusa, unalmas és fárasztó.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése