A tavalyi évemet A metabárók kasztja foglalta keretbe: ezzel kezdtem a januárt, csak akkor nem fejeztem be, végül az év végén sikerült újra/elolvasni az egészet. De az biztos, hogy az egész évben megmozgatta a fantáziám, hiszen különben nem került volna be az évértékelőmbe. Egy fantáziadús, izgalmas és különleges space fantasy, aminek egyik kiindulópontja ráadásul a Dűne, régi nagy kedvenc sci-fi könyvem. A kapcsolódás oka, hogy Jodorowsky maga is fel kívánta dolgozni Herbert művét filmen, azonban a mozi végül sosem készült el – erről szól a Jodorowsky’s Dune című fantasztikus dokumentumfilm. De A metabárók kasztja nagyon-nagyon messze van az alapanyagul is szolgáló sivatagbolygós sagától.
A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe.
A monstre képregény a Castaka klán történetét meséli el, akikből saját döntéseik és bizonyos történelmi szükségszerűségek folytán a világegyetem legnagyobb harcosai lesznek. A cselekmény öt generáció életét mutatja be, ahogyan egyre kegyetlenebbek, keményebbek lesznek az újabb és újabb generációk, és egyre inkább eltávolodnak az eredeti értékrendtől. A szereplők egy nagy világba ágyazódnak be, mellettük megismerjük az egész világegyetemet, annak hatalmi, gazdasági viszonyai, berendezkedését – egy nagyon is összetett univerzumot. Az egyes fejezetek főhősei nem is egyedüli személyek, hanem gyakran párok, központi elem szinte minden esetben a szerelem, vagy inkább a szenvedély. A nagy, magasztos eszméket és témákat pedig jól ellensúlyozza maga az elbeszélő és hallgatósága: két apró robot, akik válogatott sértéseket vágnak egymáshoz, így kerülnek a szereplők az eposzi magasságokból elérhető közelségbe.
Azt írtam, hogy a Dűnét idézi meg Jodorowsky világa, de ez inkább csak az első két fejezetre, az első két ősre igaz. A kiinduló világban valóban megjelenik egy létfontosságú erőforrás, azonban a fűszerhez hasonló monopólium hamar eltűnik. Helyette a szereplők válnak hasonlatossá, különösen Leto Atreides és szeretője, Lady Jessica, valamint a Bene Gesseritek jelennek meg Othon és Honorata, valamint a Shabda’Oudok alakjában. A történet azonban hamar elkanyarodik az ismert ösvényről és soha nem látott fordulatokat vesz.
Mert azt el kell ismerni, hogy Jodorowsky nem ijed meg a legváratlanabb és legeszementebb ötletektől sem. Így lesz a Metabárók családjában kasztráltnak gyermeke, nem riad vissza a vérfertőzéstől, egyik szereplője gyerekként elveszíti a fejét és azt fémmel pótolják, másikuk saját magát termékenyíti meg, de láthatunk öncsonkítást, önfeláldozást, apagyilkosságot – a szerző az újabb és újabb lapokon mindig emeli a tétet, nem lehet unatkozni.
Azonban Jodorowsky ezt nem öncélúan teszi, az események csak alátámasztásul szolgálnak egy nagy spirituális utazáshoz. Hőseink nagy utat tesznek meg: kezdetben nem más a céljuk, mint hogy megóvják családjukat és a birodalmat, később azonban, ahogy egyre inkább a legnagyobb harcossá válás eszméje árasztja el őket, a nagy közösségi tudat, az emberi összetartozás leredukálódik a közvetlen családra, feleségre és gyermekre, később már a család is eltűnik, és csak önmagukban maradnak. Ezzel párhuzamosan válnak szamurájból egyre inkább roninná, úr nélküli harcossá, majd egyszerű zsoldossá, kiknek valóban nincs más céljuk, hogy a legnagyobb harcosokká váljanak, bármilyen áron. Ennek az utazásnak azonban nem vagyok biztos a céljában. A szerző hajszolja hőseit egyre vadabb és vadabb kalandokba azért, hogy a végén a megoldást pár oldalban elénk lökje. Túl kevés az, hogy az emberből géppé váló hősök végül egy huszárvágással egyszerűen ismét emberré váljanak, legyen az bármilyen más minőség, mint kezdetben.
Mert azt el kell ismerni, hogy Jodorowsky nem ijed meg a legváratlanabb és legeszementebb ötletektől sem. Így lesz a Metabárók családjában kasztráltnak gyermeke, nem riad vissza a vérfertőzéstől, egyik szereplője gyerekként elveszíti a fejét és azt fémmel pótolják, másikuk saját magát termékenyíti meg, de láthatunk öncsonkítást, önfeláldozást, apagyilkosságot – a szerző az újabb és újabb lapokon mindig emeli a tétet, nem lehet unatkozni.
Azonban Jodorowsky ezt nem öncélúan teszi, az események csak alátámasztásul szolgálnak egy nagy spirituális utazáshoz. Hőseink nagy utat tesznek meg: kezdetben nem más a céljuk, mint hogy megóvják családjukat és a birodalmat, később azonban, ahogy egyre inkább a legnagyobb harcossá válás eszméje árasztja el őket, a nagy közösségi tudat, az emberi összetartozás leredukálódik a közvetlen családra, feleségre és gyermekre, később már a család is eltűnik, és csak önmagukban maradnak. Ezzel párhuzamosan válnak szamurájból egyre inkább roninná, úr nélküli harcossá, majd egyszerű zsoldossá, kiknek valóban nincs más céljuk, hogy a legnagyobb harcosokká váljanak, bármilyen áron. Ennek az utazásnak azonban nem vagyok biztos a céljában. A szerző hajszolja hőseit egyre vadabb és vadabb kalandokba azért, hogy a végén a megoldást pár oldalban elénk lökje. Túl kevés az, hogy az emberből géppé váló hősök végül egy huszárvágással egyszerűen ismét emberré váljanak, legyen az bármilyen más minőség, mint kezdetben.
A képregény legizgalmasabb kérdésének azonban az ember mibenlétével kapcsolatos gondolatokat találtam. A metabárók mind-mind egyfajta kiborgok, elektronikus ilyen-olyan végtagokkal élnek, amelynél a csúcsot Steelhead „acélfeje” jelenti. Az ő esetében válik igazán problémává, hogy vajon mi teszi az embert emberré. Valóban az érzelmek és az érezni tudás a legfontosabb princípiumok? A nagyapa története ezen túl a hűség és a szerelem mibenlétét is részletesen taglalja, így ez a hullámvasút messze a történetfolyam legizgalmasabb epizódja.
Mindez persze közel sem lenne ennyire szórakoztató a remek, mi több, bombasztikus rajzok nélkül, amik pontosan lekövetik a szereplők érzelmeit – mert bármily meglepő, ebben a történetben inkább az érzelmek dominálnak. A düh, a harag, a szenvedély pillanatai, amelyek valamilyen szinten pont ellentétesek szereplőink hideg céltudatosságával, de ez a két tényező együtt valami fantasztikus elegyet alkot. A figurák persze némileg eltúlzottan tökéletesek, mindenütt tökéletes izmok és tökéletes dekoltázsok, amit annak idején Enki Bilalnál is bíráltam. De remekül beleillenek abba a színpompás világegyetembe, amelyet Juan Gimenez alkotott, részben Moebius rajzai alapján. Mind a bolygók, mind az űrhajó, mind az élőlények, de csak a Metabunker és lakói is lenyűgözik az egyszerű olvasót.
Az apró egyenetlenségekkel együtt is nagyszerű és élvezetes, és nem mellesleg, többször olvasható a Castaka klán története. Mind több és több jelentésréteget lehet lehántani a további ismerkedésekkel; érdemes lehet megvizsgálni az univerzum egyes építőköveit, a különböző fajokat és filozófiákat, további érdekes kérdésekhez jutunk. Jodorowsky és Gimenez párosa egy szokatlan, de emlékezetes képregényt alkotott, amelyet újra és újra látni kell, hogy megfejthessük titkait.
Mindez persze közel sem lenne ennyire szórakoztató a remek, mi több, bombasztikus rajzok nélkül, amik pontosan lekövetik a szereplők érzelmeit – mert bármily meglepő, ebben a történetben inkább az érzelmek dominálnak. A düh, a harag, a szenvedély pillanatai, amelyek valamilyen szinten pont ellentétesek szereplőink hideg céltudatosságával, de ez a két tényező együtt valami fantasztikus elegyet alkot. A figurák persze némileg eltúlzottan tökéletesek, mindenütt tökéletes izmok és tökéletes dekoltázsok, amit annak idején Enki Bilalnál is bíráltam. De remekül beleillenek abba a színpompás világegyetembe, amelyet Juan Gimenez alkotott, részben Moebius rajzai alapján. Mind a bolygók, mind az űrhajó, mind az élőlények, de csak a Metabunker és lakói is lenyűgözik az egyszerű olvasót.
Az apró egyenetlenségekkel együtt is nagyszerű és élvezetes, és nem mellesleg, többször olvasható a Castaka klán története. Mind több és több jelentésréteget lehet lehántani a további ismerkedésekkel; érdemes lehet megvizsgálni az univerzum egyes építőköveit, a különböző fajokat és filozófiákat, további érdekes kérdésekhez jutunk. Jodorowsky és Gimenez párosa egy szokatlan, de emlékezetes képregényt alkotott, amelyet újra és újra látni kell, hogy megfejthessük titkait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése