Könyvfesztivál 2015

Harmadik alkalommal vettem részt a Könyvfesztiválon, de idén nem éreztem azt a nagy lelkesedést, mint a korábbi években. Egyrészt, csak hétvégére tudtam felmenni, amit nagyon sajnáltam, mert az előző években pont pénteken sikerült jó dolgokat kifognom, mivel ilyenkor nincs tömeg. Másrészt ezúttal nem voltak olyan nagy címek, amikre nagyon kíváncsi lettem volna – gyakorlatilag csak egy könyvet akartam mindenképpen megvenni. De így sem bántam meg végül a pesti utat, csak ezúttal kevésbé a könyvek miatt.

2015.04.24. péntek

Az első napomon csak munka után tudtam felutazni (bár így is csináltam a munkaidő-nyilvántartásomban egy kis mínuszt), ahol Gábor várt az állomáson, mivel nála hédereltem idén. A rövid lepakolás után irány az Il Treno, ami a Trombitással együtt a hazai sci-fi élet megkerülhetetlen bástyája – senki sem mondhatja magát igazi SF-esnek, ha nem járt még ezen műintézmények bármelyikében. (Komolyan, pestiek, nincs másik értelmes hely?! Pláne, hogy most még a Moszkva is fel van túrva.)

A már hagyományosnak tekinthető SFmag sörözésnek volt ez a helyszíne, amin már elég régen vettem részt. Örültem, hogy sikerült találkozni a szerkesztőséggel és néhányukkal még beszélgettem is. És beszereztem rögtön az első könyvemet is, ráadásul ingyen, a kötet egyik fordítójától. Így tudom majd elolvasni Sherlock Holmes fantasztikus kalandjait, remélhetőleg hamarosan. Váltottunk pár szót Kemese Fannival, Juhász Viktor mesélt a számítógépes játékok piacáról és a steamről, végül pedig a legfrissebb szerkesztőségi taggal, Sárpátki Ádámmal (alias @sepa) is megismerkedtem, akivel kellemesen elcsevegtünk a vidékiség és kívülállóság kérdéseiről. Tényleg, rájöttem, én vagyok az egyetlen vidéki levelező tag kis csapatunkban, ami azért nem egy kéjhömpöly – vidékinek lenni is egy nézőpont, amit nem feltétlen lenne rossz behozni.

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,

Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 

E méltatlan deszkákra mer behozni

Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.

„Nem ezt ígérte ifjúsága.

Apja testét a lélegzet alighogy

Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy

Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolattiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.

Az érző Szörny és az üres Doktor esete a piros neoncsövekkel - Színház: Frankenstein

Tudom, hogy nem jó dolog a Messiásvárás, de az ember mégse tudja mindig elkerülni. Rossz, mert olyan vélt erényekkel ruházol fel valamit, amiről persze előzetesen még nem lehet tudomásod. Most megint beleestem ebbe a csapdába, pedig próbáltam erős lenni. A soron következő bérletes előadás ugyanis szép reményekkel indult, ebben az évadban pedig nem láttam még igazán jót. A szereplőgárda olyan színészekből áll, akik általában nem szoktak főszerepeket kapni, így ki lehetnek éhezve; a rendező pedig az a fiatal srác, akinek a tavalyi remek Az öreg hölgy látogatását köszönhettük, az alapanyag pedig nagyszerű és számos értelmezési lehetőséget hordoz magában.

Nem is ez utóbbival volt gond, mert Hollós Gábor megvalósításából a koncepciót nem lehetett hiányolni. Más kérdés, hogy ez a nézőknek mennyire jött be. Már az első jelenetekben, mikor Viktor Frankenstein a munkájáról beszélt, érezni lehetett, hogy itt nem a hagyományoké lesz a főszerep. A rendezés Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház-koncepcióját követte, amely szerint a régi korok szövegeit az új kor embereinek újra ki kell találni – legalábbis ezt hámoztam ki a prospektus szövegéből. Viszont nem éreztem, hogy ezt sikerült volna megvalósítani.

Az előadásnak ugyanis nem volt igazi íve, sem cselekménye, inkább csak valami vázlat, amit a szereplők különböző monológjai, beszélgetései, okfejtései egészítettek ki. Ez a megoldás azonban teljesen elidegenített a műtől és az alakoktól egyaránt. Nem éreztem azt, hogy bármennyire is megismertem volna Frankenstein doktort, Elizabethet vagy bárki mást, a Teremtményt kivéve. A legjobb szó talán a szájbarágás lehetne a jelenségre; egyszerűen nem éreztem azt, hogy hagy gondolkodni a rendező, helyette meg akarta mondani, mit is kell látnom és éreznem az adott jelenetben. És pont ezt nem éreztem adekvátnak a posztmodern színházi kísérletben: ahogy utána olvastam, nem az a cél, hogy megoldásokat adjunk a néző kezébe, hanem inkább az, hogy elgondolkoztassuk – ezt pedig hiányoltam, mert zavarónak találtam, hogy készen kapjuk a megfejtést (ezzel szemben Hollós tavalyi rendezésében pont a sokszínűség volt az inspiráló).

Top zenék az életemből - utolsó másfél év

Nem tudom, mennyire van helye egy ilyen rövid felosztásnak, de azért kábé másfél éve úgy érzem, egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos szempontból jobb, néha nehezebb, mint korábban, de zeneileg mindenképpen sok újat megismertem. Az pedig évek múlva derül ki, mennyire bizonyultak maradandónak…

The Who – Baba O’Riley 

Szerény véleményem szerint a világegyetem legjobb száma. Egyszerűen imádom, ahogy hullámzik, ahogy változik a zene stílusa, ritmusa, mindig mást mutat meg.

Top zenék az életemből - munkakezdés

Zenei szempontból talán a legkevésbé karakteres időszakom volt ez, valószínűleg azért, mert nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ekkoriban kezdtem blogolni, cikkeket írogatni és persze dolgozni, minden kicsit átalakult – magánéleti fronton is. Igazából, ha végigtekintek ezeken a zenéken, inkább egyetem alatt szerettem meg őket, de utána hallgattam nagyon sokat.

Beatstakes – I Don’t Care as Long as You Sing

Egy véletlen találkozás az MTV klipjei között. Azóta sem hallottam mást a bandától (illetve amit igen, az nem tetszett), és csak évekkel később jutottam oda, hogy megszerezzem a zenét. Számomra hamisítatlan jókedv-muzsika, amit még az sem ront el, hogy a csengőhangom volt évekig.

2014

Teljesen szokatlan módon ez most egy énblog lesz – legalábbis nagyvonalakban. És nagyon nehéz volt rávennem magam erre a gesztusra – mert ez egy gesztus, magam felé. Ti, akik olvassátok a bejegyzésemet, talán már kialakítottatok egy képet magatokban, hogyan milyen vagyok, milyen lehetek, esetleg ismertek is személyesen. Ez az év viszont rámutatott arra, hogy én annyira nem ismerem magam, illetve az saját magamról alkotott képem nem feltétlen helytálló.

Top zenék az életemből - egyetem

Na, az egyetem az már keményebb dió volt. Egészen addig hihettem azt, hogy májer vagyok az iskolai eredményeimmel, de rá kellett jönnöm, hogy az élet sokkal, de sokkal több ennél. Viszont nagyon élveztem ezt a tanulást. Rengeteg új ember, érdekes gondolatok, nagy beszélgetések, pasik és csajok – életem egyik legjobb, legizgalmasabb, legérdekesebb korszaka. És persze, a zenében is kinyílt a világ.

Korn – Make Me Bad

Hogyan is kezdhettem volna máshogy felsőfokú tanulmányaimat, mint hogy plátóian beleszeretek egy évfolyamtársamba?! Azt hiszem, ennyire bolondul nem is szerettem senkit és hát ő nagy Korn-rajongó volt. Akkoriban bennem is több düh volt (vagy talán lelkesedés?), és tetszettek a dalaik. Párat még ma is szívesen meghallgatok, de ez a kedvencem.

Top zenék az életemből - under 18

Pár napja futás közben egy gondolat ötlött az eszembe: elkezdtem végigvenni azokat a zenéket, amelyek valami oknál fogva megragadtak bennem. Kábé az egész életemet tudnám korszakolni a kedvenc számaim mentén. Úgyhogy arra jutottam, csinálok belőlük blogot, rögtön négyet: egy a gimis éveimről, egy az egyetemről, egy a munkakezdésemről, és egy az utolsó évem alapján. És mivel szokásom az elején kezdeni, nézzük a gimnazista éveimet…

Sorrendet nem állítok, inkább pár gondolattal osztom meg őket.

Beatles – A Hard Day’s Night
A családból nem igazán kaptam zeneszeretet. Nálunk nem szólt mindig a zene, a rádió, nagyon ritkán egy-egy kazetta, főleg, ha nyaralni utaztunk a nyáron. A kevés kivétel egyike, amit otthonról hoztam, a Beatles. Anyu nagyon szereti őket, és tini lehettem, mikor adták a filmet a tévében. Beleszerettem a fiúkba, a lazaságukba, viccességükbe. A Hard Day’s Night máig az egyik kedvenc albumom, de valahol a Beatles is eddig tart nekem, függetlenül attól, később mit alkottak.

Mindennapi U-tex rizsünk add meg nékünk, Buddha! - Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Pár héttel ezelőtt nagy családi banzáj volt nálunk, ahol az asztal körül mindig előkerülnek az élet nagy dolgai. A családomban sok a földműves, és elkezdtek beszélgetni a GMO-ról. Először nem is tudtam, miről van szó, utána felhomályosítottak, hogy a génmanipulált vetőmagokról folyt a társalgás, ecsetelgették, hogy kell-e majd használni, nem kell-e, mit mond az EU. Pár hétre rá az Unió valóban döntött, a tagállamokra bízza a tiltást/engedélyezést. Ezek a dolgok forogtak a fejemben akkor is, mikor Bacigalupi nagyszerű sci-fijét olvasgattam az elmúlt hétben.

A felhúzhatós lány ugyanis egy olyan világot ábrázol részletgazdagon és hihetően, ahol a génekkel való játék a mindennapok része – mert valakinek csakugyan nem más, mint szórakozás, míg másoknak a túlélést jelenti. Ezen a Földön olyan járványok pusztítanak, melyeket valaki megalkotott – és ellenük csak olyan módszerekkel lehet küzdeni, amit a genetikusok fejlesztenek. Étel, vetőmag, oltóanyag – mindenhez a génhekkerek szükségesek, akik pedig jórészt a nagy, nyugati cégek alkalmazásában állnak. Thaiföld azonban magányos szigetként akar ellenállni a gazdasági hatalomnak és kényszernek, de az országon belül sem egységes ennek a megítélése. A legtöbb embernek azonban mindez lényegtelen, csak túl akarják élni a következő cibiszkózist vagy hólyagüszököt (a kedves Olvasó ne ijedjen meg, ezek még nem létező betegségek).

Olvasóként pedig észrevétlenül szívjuk be ennek az ismeretlen, mégis szervesen hozzánk tartozó világnak a levegőjét. Bacigalupi cseppet sem szájbarágósan, hanem ügyesen adagolja az információkat. Itt egy kis darab, ott egy másik, és az olvasóban tűéles kép alakul ki arról, hogyan is jutott ide a civilizáció. A legjobb az egészben pedig az, hogy teljesen hiteles a kirakott ábra, a jelenlegi apró jelek alapján könnyen kialakulhat akár egy ilyen társadalom is. A szerző pedig nem ítélkezik, csak bemutat, ránk bízza, mit tartunk meg az olvasottakból.

De persze nem csak történelmi tényeket tudhatunk meg, de megismerhetjük a thai-ok országát is. A leírások plasztikusak, ott érezhetjük magunkat a piacokon, a gátak mentén, de akár a gyárakban, lakásokban is. De velünk van a nyomasztó atmoszféra, a korrupció démonai, az elnyomás, amelyben az egyszerű ember csak túl akar élni, mert már nem látja át, hol szerepel ő a nagyok játszmájában. A regény nagy erénye, hogy nem a hatalom birtokosainak szemén át látjuk az eseményeket, hanem egyszerű polgárok, a „környezetért” küzdő karhatalmiak, egy külföldi kalóriadémon vagy éppen egy új ember, egy felhúzhatós lány. Különböző nációk és különféle emberek, így kapunk egy általános képet, milyen is lehet ebben a világban élni.

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 

Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.