2013. május 6., hétfő

Háy János - A mélygarázs



A regény olvasása közben azok a képek jutottak eszembe (amelyeket a bejegyzésbe is illesztettem), amiket pár hete láttam valamelyik oldalon: a tipikus nő, illetve férfi arca nemzetekre lebontva. Talán azért, mert Háy könyvében sincsenek igazi arcok, jellemek, helyette archetípusok. No, nem olyanok, mint amiket megszoktunk a mesékben, itt csak az egyes szereplők képzeletében él a legkisebb királyfi vagy a hős lovag, helyette van a Szerető, a Férj és a Feleség.

A Nő - hol Szerető, hol Feleség
Pedig a Szerető szeretné hinni, hogy vannak még csodák, hogy nem valósul meg, amit mindenki más mond, és a férfi, a Férj, majd eljön hozzá. Várja a mesékbe zárt vitézt, aki majd meghódítja fehér lovon és kivont karddal, várja a boldogságot, ami mégsem jön.

A Férj megfáradt, egyedül van. A Feleség mellett döntött a Szerető ellenében, de aztán mégsem döntött, talán csak az élet ellen, mert elhagyott mindenkit. Gondolataiban létezik csak, amelyek megfakultak, berepedeztek, eltűnt belőlük minden szépség. Egy megfáradt, keserű ember portréja, aki mélygarázsában élve nem lát mást, csak az enyészetet, a felesleges dolgok iránti hajszát és ezért kilép. A boldogság iránti vágy fénysugara azonban a végén bepillant hozzá.

A Feleség szintén megfáradt, de ő már beletörődött mindenbe. Már nem hajtja a vágy, talán csak élvezni akarja kicsit a hátralévő éveket. Felidézi milyen volt, mikor még ő is azt hitte, minden más lesz, nem olyan, mint a többieknek. Aztán persze minden ugyanúgy lett, de ő már nem keresi magában a hibát, az az idő már elmúlt.

A gyerekek pedig nem veszik fel a telefont.

A Férfi - Férj
Háy regényének legnagyobb ereje nem abban rejlik, hogy újdonságokat mond, hanem abban, kimondja azt, amit mi is gondolunk titokban, vagy éppen kimondva. Bemutatja, hogy a hétköznapi taposómalomban hogyan halunk meg kicsit minden egyes nap, hogyan veszítünk fényünkből, hogyan kötünk rengeteg apró, rossz kompromisszumot, amit aztán nem tudunk feldolgozni, megmagyarázni, és csak sok kicsit tüske marad bennünk utána, amik végül megmérgeznek minket. Amikor már nem tudunk sem magunknak, sem másnak igazat mondani, mert a hazugságokból újrateremtődünk. Amikor már nem látjuk sem a boldogságot, sem annak a reményét.

Az áradó sorok, gondolatok ismerősek, gördülékenyen haladnak át rajtam, zenéjük van, melyet hol hamisan, hol egyetértően dúdolok magamban. A regény nagy erénye, hogy hiába van tele pesszimista, negatív merengéssel, mégis felszabadulsz tőle, mert megmutatja azokat a rejtett ellentmondásokat is, amik mentén fel lehet fejteni ezt a sok rosszat, és megtalálhatjuk a jót, a boldogság ígéretét.

A mélygarázs nem valós hely, hanem a bennünk élő mélység, amely visszanéz ránk. És ha nem vigyázunk, mi is ott ragadunk, mint a regény főhősei és akkor már sosem látjuk meg a napfényt, a jobb élet reményét. Nem revelációval, hanem csendes felismeréssel tehetjük le a könyvet és talán minden olvasó kicsit jobban fog igyekezni, hogy ne rejtse el tőle a világot ez az eldugott helyiség.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése