China Miéville - Armada

Mindig is érdekelt a tenger. Nem, ez így nem pontos: a hajózás érdekelt, egészen pontosan a vitorlások. Hogy milyen lehet ez a filmekből és regényekből ismert világ. Imádom C. S. Forester Hornblower-történeteit vagy éppen a Kapitány és katonát (amit sokan bődületesen unalmasnak tartanak). A vitorlákba belekapó szél, a sós víz, a sirályok… van bennem ezzel kapcsolatban valami hihetetlen erős nosztalgia(?), amit még magamnak sem tudok megmagyarázni.

Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.

Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.

Azonban akit kényszerrel vesznek rá a mégoly szabad életre, az nem fogja magáénak érezni: Bellis Új-Crobuzon lakója volt, de menekülnie kellett a városból, mégpedig hajóval. Ám kalózok támadják meg őket és az Armadára viszik, mivel homályos célok miatt szükségük volt a vele utazó tudósra. A lány gyűlöli ezt, mindenképpen vissza akar térni otthonába, azonban ebből az úszó börtönből nincs menekülés. Így kerül bele egy összeesküvésbe, aminek célja Új-Crobuzon megmentése – ha már kijutni nem tud. Azonban a dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy Bellis képzeli, és szépen lassan rájön, hogy egy igencsak aprócska gyalog egy hatalmas sakktáblán. Armada urainak pedig igen komoly tervei vannak, amellyel szinte elképzelhetetlen hatalmat akarnak megszerezni. A kérdés csak az, hogy ezzel mindenki egyetért-e, és akik nem, mit képesek megtenni ennek megakadályozása érdekében…

Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.

A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye.

A másik pedig, ahogy már korábban is utaltam rá, az erős hangulat és a teremtett világ. Miéville, erre nem tudok jobb szót használni, zseniális fantáziával megalkotott világát tovább bővíti nem csak magának az Armadának a megalkotásával, hanem számtalan apró kis részlettel, új fajokkal, Bas Lag történelmének apró darabkáival, melyek tovább árnyalják ezt a meseszerűen valóságosnak tűnő helyet a térben és azon kívül is. Ugyanakkor a regény nyelvezete, hangja is lenyűgöző, rajta keresztül az író mesterien játszik az olvasóval, katarzisérzést keltve benne.

Régen éreztem már ennyire felkavaróan lelkesnek magam egy sci-fi/fantasy regény olvasása után, úgyhogy mindenképpen megérte átrágni magam ezen a 700 oldalon. Az pedig különösen értékes, hogy a Perdido után, ami szintén lenyűgözött, sikerült továbblépnie Miéville-nek és egy még nagyszerűbb regényt alkotott. Ezek után tényleg tűkön ülve várom az Embassytown c. regényét, amely tavasszal érkezik az Agave kiadó gondozásában. És ez most tényleg a reklám helye volt, vegyétek meg minél többen, hogy kiadásra kerüljön a többi kötet is mielőbb magyarul!

2012

Ritkán szoktam évértékelést csinálni, de ez az év annyira eseménydús, érdekes és kicsit fájdalmas volt, hogy nem hagyom ki. Ezzel egy kicsit én is végiggondolom, mi történt velem és hogy mire jutottam általa.

A legfontosabb változás az emberi kapcsolataimban következett be: valakitől végleg el kellett búcsúznom, van olyan, ami újra kezdődött és volt olyan, akivel talán örökre elváltak útjaink. A két elválás, bár más-más természetű, nagyon megviselt, sokáig elég rosszul éreztem magam, amit az újjáindulás miatti öröm sem halványított el (meg persze az sem volt annyira egyszerű). Nagyon remélem, hogy ezek a dolgok kicsit nyugvópontra jutnak és túl tudok lépni a dolgokon.

De természetesen csomó érdekes dolog is történt. Újraindítottam a blogom, ráadásul olyan bejegyzésekkel, amik magas olvasottságot generáltak. Persze, ez azzal járt, hogy megszaporodtak a kritikai hangok is – bár olyan fórumokon, ahol nem vagyok jelen és csak áttételesen jutottak el hozzám az infók. Viszont ezt nagyon hasznosnak találtam: a visszajelzések alapján elgondolkodtam azon, hogyan is írok, milyen a hangvételem, hogyan fogalmazom meg a gondolataim. Érdekes volt azt látni, ki milyen következtetést von le abból, amit írok. Be kell vallanom, volt olyan vélemény, ami bántott akkor, ma már megpróbálom az előnyeit látni – persze ez nem mindig sikerül. De annak külön örülök, hogy egyes kritikámra komoly recenzió született, de azt is elmondhatom magamról, hogy konkrét blogbejegyzések születtek ihletésemre (legalábbis egyesek ezt állítják :)).

Aminek nagyon örültem: keresett meg könyvkiadó, hogy recenziós példányok alapján írjak a könyveikről. Ez nagyon jólesett. Úgyszintén az is, hogy egy író ismerősömtől kaptam e-mailt, amelyben többek mellett engem is megkért, hogy legyek előolvasója az új könyvének. Ezt valóban nagyszerűnek találtam, ugyanakkor felelősségnek is, hiszen ilyen munkát még nem csináltam, ezt még csak tanulom, és remélem, bele is tanulok. Jó kihívás volt.

Ezen túl voltak érdekes események, élveztem a Könyvhetet Budapesten, nagyon pihentető volt az InterGalaktikás találkozó, de az SFMag kétéves születésnapi partija is jó volt. Hogy az írországi utamat ne feledjem…

De akkor mik is voltak az én könyv és filmélményei, csalódásai, mert az évértékelésnek van egy ilyen célja is… Most csak a sci-fi művekről beszélek, más műfajban viszonylag keveset olvastam idén.

Az év könyve – külföldi:

Ez a titulust idén nem adnám senkinek. Sok jó könyvet olvastam az idén, de nem volt köztük olyan, amit a legjobbnak szeretnék kikiáltani, illetve olyan sem, amelyet kedvencemmé tenném. Ha a legemlékezetesebbeket kellene leírnom, akkor Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben és Connie Willis Végítélet könyve c. művek lennének a listán.

Az év könyve – magyar:

Kevés magyar könyvet olvastam az idén, inkább csak novellákat, de azok is főleg a csalódás kategóriában szerepelhetnének. Az ember könyve viszont valóban emlékezetes volt, egyedi világgal és érdekes konfliktussal.

Az év csalódása – könyv:

Ebben a kategóriában van magyar és külföldi „díjazott” is. Antal József Kód c. kisregényéhez sajnos semmilyen erényt nem tudok kapcsolni, míg Lavie Tidhar Oszama c. műve egyáltalán nem rossz, csak rám nem sikerült akkora hatást tennie.

Az év filmje:

Kicsit viccesnek találom, de a legjobb sci-fi filmélményem idén a John Carter volt. Egyrészt maguk a körülmények, ahogy megnéztem a moziban, megismételhetetlenek, másrészt egyszerűen csak élveztem. Mellette labdába rúghat még a Looper, ami egyszerűségében is innovatív, valamint a Felhőatlasz, aminek monumentalitása, mondanivalója mellett szórakoztatni is tudott.

Az év csalódása – film:

Ez egyértelműen két „nagyszerű” alkotás volt: a Prometheus és a Batman: Felemelkedés. Míg az előbbit széteső dramaturgiája, logikai bukfencei gyakorlatilag élvezhetetlenné tette (még akkor is, ha ezt egyesek utóbb mentegetni próbálták), az utóbbit a hatalmas elvárásaim „rontottak meg”.

Ezen kívül még van egy fontos mondanivalóm: köszönetet szeretnék mondani minden olvasómnak, kommentelőnek, aki velem tartott idén és az előző években. Nem szeretem a nagy szavakat, de támogatásotok, jó meglátásaitok sokat segítettek.

Mindannyiótoknak boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok! Remélem, jövőre is velem tartotok!

Itó Projekt - Harmónia

Ajánlás: Qpernek köszönetképpen a könyvért és mert megérthettem, miért hagyta abba

Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…

Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.

Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.

Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?

Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.

Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.

Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.

Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.

Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.

Vernor Vinge – Tűz lobban a mélyben

A cikket ajánlom a kis házi spoilerszakértőmnek, öcsémnek, aki remélem, mielőbb elolvassa a regényt és rájön, nem árulok el sokat.

Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.

Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.

A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.

Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.

És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.

Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.

Összességében kiválóan szórakoztam olvasás közben és azt éreztem, amit az igazán izgalmas regényeknél: minél hamarabb el akarom olvasni, mert egyszerűen érdekelt. Ugyanakkor elgondolkodtam azon is, milyen is a díjakat szavazók gondolkodása: 1993-ban a Tűz lobban a mélyben megosztva kapott Hugo-díjat a szintén nemrég olvasott Ítélet könyvével. Ha azt nézem, melyik regény ötletesebb, mint tudományos-fantasztikus alkotás, egyértelműen Vinge mellé teszem a voksom. De mint emberi történet Connie Willis könyve többet adott. Ugyanakkor élményben egy paraszthajszállal mégis ez a fizikai lehetőségekkel keményen operáló alkotás lesz a befutó, mert kicsit tágított a műfaji befogadóképességemen. Sőt, már várom a folytatást is…

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

Lavie Tidhar – Oszama

Nem vagyok marketingszakember, de láttam pár esetét a tökéletlen marketingnek. Pl. hogy rossz a reklám, nem szórakoztató, vagy éppen unalmas, esetleg idegesítő, nem megfelelő a korcsoportnak, akiket megszólít, vagy éppen nem tudja eldönteni, kit is akar megszólítani. Az Oszama esetén egy bizonyos pontig remekül működött a gépezet: a könyvtrailer alapján biztos voltam benne, hogy ez az alkotás kell nekem, mert noir, mert izgalmas, mert pörgős – vagy legalábbis annak tűnt. Onnantól azonban, hogy elkezdtem olvasni, valami megbicsaklott.

A felütés tetszetős: Joe, a magánnyomozó épp irodájában ül, természetesen némi alkoholfélét hörpölgetve, amikor is megjelenik a titokzatos nő és megbízza, találja meg Mike Longshottot, az Oszama Bin Ladenről szóló regények titokzatos íróját, majd ahogyan jött, úgy el is tűnik. Nyomozónk pedig nekiindul a világnak…

Nagyon jó ötlet volt a regényt felszabdalni a fiktív könyvekből származó idézetekkel, sajátságos ritmust adnak a történetnek. Ahogy detektívünk olvassa a könyveket, úgy válik maga is egyre inkább rabjává ennek az utazásnak és így vágyik egyre jobban arra, hogy megtalálja azt a szerzőt, akinek a történetei valahonnan ismerősek számára.

Tidhar remek stílusérzékkel és nyelvezettel alkotta meg művét, élvezet olvasni sorait, igényes művel van dolgunk. A mondatok, szavak remekül érzékeltetik hősünk útjának hangulatát, az ópiumbarlangok bódulatát, a robbanások crescendóját, a nyomozó fokozódó zaklatottságát, ahogy utazásai során egyre furcsább, érthetetlenebb eseményekkel, vagy éppen szellemekkel találkozik össze. Az érkező tetőpontot az elbeszélés szétesettsége is jelzi.

Persze, ekkora már tudja az olvasó (már aki a trailer alapján tájékozódott), hogy itt bizony átejtették, mivel szó sincs itt pörgésről, helyette lassan csordogálnak az események és a noir kellékei csak vékonyka hátteret szolgáltatnak…

A lassan adagolt információmorzsák alapján kezdjük sejteni, mire megy ki a játék, a visszatérő jelenetek, alakok szépen kirajzolják az utat Mike Longshottig, azonban hiába a kirakós-játék, hiába a rejtély, valahol elvesztem útközben. A katarzis elmaradt, az érzelmek fakók és erőtlenek. Pedig tudom, hogy ennek ütnie kellene, mert a végkifejlet nagyon is emberi és nagyon is fájdalmas, a tudás sajnos nem átérzés.

Lehetett volna olyan regény az Oszama, ami tetszik nekem, de azáltal, hogy a trailer rosszul pozicionálta (ez a kedvenc idén tanult szavam :)) a regényt, és így más elvárásokkal indultam, valahogy nem tudott meggyőzni. Az pedig, hogy egy ilyen témájú regény semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki, a szép szavak sterilek és hidegek maradtak, még inkább sajnálatos. Így egy kihagyott ziccer az izraeli származású író regénye, amelynek vannak értékei, de nem meggyőző. Azért az Utazásaim az Al-Kaidával novelláskötetet is elolvasom a biztonság és teljesség kedvéért, de nem hiszem, hogy kedvencem lesz.

Scott Westerfeld – Leviatán

Lusta olvasó vagyok. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy kifejezetten utánaolvasok egy könyvnek, vagy hogy a friss megjelenések esetén utánanézek, mi is jelenik meg éppen. Inkább hallomásokra, ismerősök értékelésére, valamint a marketingre, a látványra támaszkodom, ami persze nem sejtet tudatos fogyasztót, jó párszor ráfáztam már erre a mentalitásra. A Leviatánnak azonban nem lehetett ellenállni: ugyan ifjúsági regényről van szó, amit mostanában ritkán olvasok, de a kiadás igényessége, a képek és a könyvtrailer (komolyan, ez egy zseniális intézmény, bár olykor nagyon rosszul képes pozícionálni egy könyvet – de erről majd máskor, bővebben) mind-mind meggyőztek arról, hogy egy figyelemre érdemes könyvről lehet szó.

A történet is érdekes: alternatív 1914-ben járunk, ahol a németajkú népek hatalmas robotokat építenek, míg az angolok a nagy birodalom fenntartása érdekében inkább élőlényeket „nemesítenek” Charles Darwin után szabadon. A történet június 28-án veszi kezdetét, amikor is ifjú főhősünk, Sándor, Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságból származó fia menekülni kényszerül, egyesek ugyanis fenyegetésnek tekintik a Habsburg-trónra. Ugyanekkor Angliában Deryn Shape egy véletlen folytán a Leviatánon, a brit légierő hatalmas repülő bálnáján szolgál kadétként – lány létére titokban, fiúként. A két fiatal útja Svájcban találkozik, és talán új utat jelent a hatalmak szövedékében.

Lehet, hogy hevenyészett beszámolómból nem tűnik ki, de a történet kétség kívül izgalmas, szórakoztató és lebilincselő. Westerfeld egy ötletes világot épített fel, annak minden részletét pontosan kidolgozta, így hihetőek a sztori keretei. Nem felejtette el a történelmi hátteret sem, az események ismerősek lehetnek mindenkinek, ugyanakkor a megváltoztatott tények belesimulnak a mi valóságunkba, nem feltűnőek csak annyira, amennyire a cselekmény indokolja. Jó ritmusban követik egymást az izgalmasabb és csendesebb részek, végig fenntartva az olvasó érdeklődését.

A karakterek megformálása szintén jó: a két főhős hiteles, mivel a szerző nem felejtkezett el róla, hogy gyerekekről van szó, a gondolkodásukat és rajtuk keresztül a regény nyelvezetét is az ifjúsághoz igazította. Szinte látjuk, ahogy az események közepette tanulnak, fejlődnek, hogy jobban alkalmazkodjanak a felnőttek világához. Sándor alakjában jól ötvöződik az átélt tragédia, a szülők elvesztése a fiatalság meggondolatlanságával és idealizmusával; míg Deryn alakjában remekül ötvöződik a fiús vagányság az ébredő nőiességgel. Ugyanakkor mindkét figura példaképként állítható az ifjú olvasók elé, hiszen emberiességből, bátorságból jól vizsgáznak.

Mellettük a felnőtt szereplők kisebb súllyal vesznek részt, alakjuk elnagyoltabb, többen nem kaptak érdemi jellemvonásokat.

Külön örültem, hogy ifjúsági regények régi hagyományát felelevenítve remek illusztrációk díszítik a kötetet, hangulatossá téve az olvasást. A képek jól felidézik ezt a sajátságos, steampunk jellegű világot, kiemelve annak sajátosságait, karaktereket adva az egyes szereplőknek (a kedvencem a 388-389. oldalon található). Ezt kiválóan egészíti ki a Vass Richárd alkotta címlap, ami az egyébként is remek magyar kiadás egyik fő vonzereje. Mind a betűtípus, mind a tördelés erősíti az ifjúsági vonalat, a fordítás is remekül elkapja a fiatalok stílusát (nekem egyedül a „nagyeszűek” fogalom hatott kicsit idegenül, de valószínű az eredeti angol kifejezést nem lehetett egyszerű magyarítani).

A könyv maradéktalanul teljesítette vállalását, hiszen egy izgalmas, élvezetes történetet adott át az ifjúságnak úgy, hogy azt egy felnőtt is élvezheti minden fejfájás nélkül, mert a szerző nem azzal a ma általánosnak tűnő szemlélettel írta meg a könyvét, hogy csak a szirupos, édes és egyben olcsó megoldások keltik fel az ifjú olvasók figyelmét. A Leviatánban van tanulság, akar valamit mondani az olvasóinak, ha nem is nagyon mély az a mondanivaló (bár remélem, a későbbi kötetek árnyalni fogják a kialakult képet). A magyar kiadás igényessége csak további hab a tortán, ami miatt már alig várom, hogy a következő kötetet a kezembe vegyem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

Brandon Hackett – Az ember könyve

Bevallom, félve kezdtem bele Brandon Hackett (leánykori nevén: Markovics Botond) legújabb könyvébe. A szerzőtől eddig csak az Isten gépeit vettem eddig a kezembe, de azt is letettem kábé 50 oldal után. Ahogy én is tapasztaltam, és a másokkal való beszélgetés csak megerősített benne, az író stílusa túl hideg az én ízlésemnek. Nos, ez a tényező az idei könyvhéten megjelent művére is igaz, azonban ez mégsem zavart meg a regény élvezetében, még ha nem is voltam vele maradéktalanul elégedett.

Néhány ezer ember egyik pillanatról a másikra egy űrhajón találja magát. Nem tudják, kik vitték el őket, nem tudják, hová mennek és azt sem, hogy miért. A hajó utasai között találjuk Attilát, a tinédzsert, aki kutyájával került ide, és Jurijt, az orosz származású, Japánban élő üzletembert, aki széthullóban lévő családjával érkezett. Attila és Aurora, Jurij lánya összeakadnak elrablóikkal, akik a kapcsolatfelvétel érdekében elkezdik átalakítani a fiatalokat. Az átalakulásokat a többi ember nehezen fogadja, azt viszont még nehezebben, amikor kiderül, valószínűleg soha nem juthatnak haza a Földre, a furcsa idegenek bolygóján kell élniük. A találkozás végül mindkét bolygó népében sajátos, tragikus változásokat indít el.

A fentiekben röviden vázolt történet adja a regény legnagyobb erejét. A cselekmény sodró lendületű, minden oldalon újabb és újabb információt, részletet tudunk meg, ami segíti a megértést, de sohasem rágja a szájunkba a szerző a lényeget, hanem hagyja, hogy az olvasó maga rakja össze azt a morzsákból. Bár egy-két alkalommal megbicsaklik az író tolla (pl. az Élénken Lebegő által elmesélt fejezetben), mégsem válik didaktikussá az elbeszélés és fent tudja tartani az izgalmat az utolsó oldalig.

A feszültségteremtés azonban tényleg csak a cselekmény és nem a szereplők iránt érzett aggodalom miatt működik. Több helyről is hallottam, hogy a szerző még nem mestere a karakterábrázolásnak, amivel sajnos egyet kell értenem. Az első oldalakon szó szerint idegesítettek az ábrázolt alakok, hiteltelenek és sablonosak voltak a párbeszédek. Az első tényezőn sikerült a későbbiekben javítani, Attilával végig együtt tudtam érezni, ebben mondjuk nyilván segített az is, hogy jó tulajdonsággal sikerült felruháznia, Jurij azonban távoli maradt, hiába tudtam, mit él át, mégsem volt hatással rám. A mellékszereplők is inkább tucatarcok, sem mint igazi mélységgel bíró személyiségek. Azt pedig különösen nagy hibának éreztem, hogy a két negatív karakternek a végén megpróbált a szerző múltad adni, ez ugyanis nem következett a cselekményből és zavaróan hatott.

Az együttérzést gátolta még az elbeszélés stílusa is: hideg, tárgyilagos mondatokat kapunk, amely nagyon jól működhet egy ennél tudományosabb környezetű írás esetén, itt azonban, ahol a karakterek álltak az elbeszélés központjában, inkább riasztóan hatott. A regény 8. fejezetében azonban valami változás következett be: ahogy Hackett leírta Attila kálváriáját, ahogy megpróbált a kislánynak segíteni, valami megmozdult bennem, meghatódtam, éreztem a szavakat, ami kitartott a végéig – ez adta meg végül azt az igazi olvasásélményt, ami miatt az értékelésem végül pozitív lett.

A mű másik nagy erénye a teremtett világ: az író következetesen alkotott meg egy rendkívül eredeti világképet. Bemutat egy, a miénktől teljesen eltérő módon kommunikáló és érzékelő fajt, akik a fejlődést és úgy általában az életet is teljesen más módon értelmezik, így sikerül azok totális idegenségét is érzékeltetnie. Nagy fantáziával alkotta meg a különböző fajtájú/fajú lényeket, ügyesen ábrázolja azok világát, múltját, különösen tetszett az a mód, ahogy a „beszélgetéseket” megértette az olvasókkal. Ezek a tényezők azok, amik igazán jó science fictionné teszik Az ember könyvét.

Igazán nagy művé azonban nem. A fentiekben leírt kisebb hibákat ugyanis könnyen megbocsátottam a regénynek, egy témát azonban nagyon hiányoltam: egyfajta erkölcsi vetületet, amit a téma szerintem igényelt volna. A génmanipláció aktuális, ha nem is új téma a tematikán belül, de elég komoly kérdéseket vet fel arról, mi a teremtés, mit tehetünk meg és mit nem. Éreztem, hogy az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, morálisan egyik faj felett sem akar ítéletet mondani, de hogy egyetlen szereplőben sem merült fel ennek a témája és gondolatot nem szán erre, még a cselekményből fakadó túlélési ösztön fontossága mellett is hihetetlen volt. Ha ezzel a témával is foglalkozott volna a szerző, nem didaktikusan, de érdekesen, egy sokkal mélyebb művet kaphattunk volna, hiányérzet nélkül.

Néha fájdalmasan szép, néha pedig fájdalmasan kevés Az ember könyve, de megindított, elgondolkodtatott és elringatott, ez pedig minden hibája ellenére már sokkal több, mint amit az utóbbi időben magyar sci-fi kihozott belőlem. Az biztos, hogy elolvasása után nehezen jött álom a szememre, mert belebújt a bőröm alá és nem engedte, hogy elfelejtkezzek róla. Így vált észrevétlenül is emlékezetes alkotássá, amely érdemes a hazai SF közönség figyelmére, mindenkinek bátran ajánlom.

Lauren Beukes – Zoo City

Az Ad Astra, mint a hazai SF-paletta egyik, ha nem a legfrissebb kiadójának kiadványai hamar felkeltették az érdeklődésem – bár felszínességem bizonyítéka az, hogy borítóikkal és nem feltétlen a beltartalommal tették ezt első körben. Miután jobban utánanéztem, miről is szólnak a köteteik, már szinte az összeset el akartam olvasni. Azon egyszerű oknál fogva kezdtem a Zoo City-vel, hogy a korábban megkezdett McDonald-műnek, A dervisháznak időhiány miatt nem értem a végére. De végül is, nem bántam meg, hogy így sikerült a dolog.

Zinzi December egy lajhár büszkének éppen nem mondható tulajdonosa. Az állatok ugyanis mindig arra emlékeztetik tulajdonosukat, amit a múltban tettek – hősünk esetében egy szerette halára, amiért ő volt a felelős. A nő kétes ügyletekkel keresi a kenyerét, kisebb csalásokat hajt végre azért, hogy régi adósságait törlessze. Ebben segítségére van különleges képessége, hogy képes megtalálni elveszett dolgokat. Most azonban egy elveszett embert kell felkutatnia, mégpedig egy felkapott tinibanda énekesnőjét. Ami egyszerűnek tűnik, természetesen a legkevésbé sem az.

Bevallom, ami lehet, a fenti cselekményből is kitűnhet, nem azt kaptam, amit vártam, bár előfordulhat, hogy az én elvárásaim voltak falsak. A regényt ugyanis legkevésbé sem a történet viszi el a hátán. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy meglehetősen sablonos, a krimik legjellemzőbb kliséiből építkező szösszenet a mű alapja, ahol mindig van egy utolsó megbízás, ami sosem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert persze kiderül, hogy a háttérben komolyabb szálak futnak össze, mint amit hősnőnk gondol. A történet végső csavarja is meglehetősen átlátszó és kiszámítható, az a fordulat, amely révén Zinzi rájön, mi áll a háttérben (a halottak különös üzenetei) pedig meglehetősen erőltetett is, jobban elő kellett volna készíteni, hogy hihető legyen.

Továbbá a regény kicsit aránytalan is. Túl sok időt szentel egy alapvetően teljesen felesleges történetszál kibogozására, míg a végső nyomozási rész túl gyors, nem tudunk benne elmélyülni, így hatást sem okoz bennünk. Persze, ha nem a történet szempontjából nézzük, nagyon is helyénvaló ez a felosztás, hiszen a karakterfejlődéshez erre volt szükség. Azonban ha ezt a két tényezőt jobban összhangba hozta volna a szerző, egy harmonikusabb egyveleget kaptunk volna.

Az előbbiekkel azonban eljutottunk ahhoz, ami a regény igazi magját adja, mégpedig a karakterek és a felépített világ bemutatása, mert ezek a mű igazi erősségei. Zinzi egy magával ragadó alak, személyisége élő és hiteles. Jól mutatja be az író a benne rejlő kettősséget: az önutálatot és a cinizmusát amiatt, amit a múltban tett, de ugyanakkor a reményt is, amelyet megpróbál ugyan elfojtani, de kétségkívül előtör néha. Ugyanakkor egy intelligens és emiatt szórakoztató karakterről van szó, akivel örülünk, hogy megismerkedünk a regény folyamán. Különösen tetszett, ahogy a szerző az állatával kialakult kényszerű, de mégis szereteten alapuló kapcsolatát bemutatja. A többi karakter is érdekes, bár nem ennyire kidolgozott, lévén, hogy ez egy egyszereplős játék.

Ami azonban még a főszereplőnél is magával ragadóbb, az az alternatív világ, és benne Dél-Afrika képe. Hiába olvasok róla, számomra a fekete kontinens még mindig egy terra incognita, veszedelmes állatokkal és népekkel, és amit a mainstream csak az utóbbi években kezd igazán mélyebben felfedezni magának (gondoljunk, mondjuk Az utolsó skót királyra, vagy a fantasztikum köréből a District 9-ra). Beukes, aki maga is dél-afrikai, még ezen a képen is csavar egyet azzal, hogy a mágiát a mindennapok részévé teszi, amivel az egyszeri ember bárhol és bármikor találkozhat. Nagyszerű az az ötlet és annak következetes megvalósítása, ahogyan az emberek bizonyos bűneikért egy-egy állatot és valamilyen különleges képességet kapnak – vagy éppen ezzel átkozzák meg őket? Hiszen az állatok halála egyben tulajdonosuk halálát is jelenti, mégpedig elég félelmetes módon. A társadalom különböző módokon próbálja megmagyarázni a jelenség okát, hol tudományos, hol vallási, hol művészi úton. Ezek a betoldások, pl. egy dokumentumfilm imdb-hez hasonló adatlapja, regények és tudományos tanulmányok részletei, a mű leghangulatosabb, legjobb szekvenciái.

A könyv tulajdonképpeni törzsszövegében is nagyon élvezetes epizódokban mutatja meg, milyen a mindennapi élet ilyen körülmények között. A helyi varázslónál tett látogatás, az örvény megjelenése, a szórakozóhelyek állatkezelési szokásai mind-mind olyan apró jellegzetességek, amik átélhetőbbé teszik a leírtakat. Látszik a komoly írói munka, az adatgyűjtés, ami innen Európából is hihetővé teszi a történetet. Ugyanakkor hiányoltam egy mélyebb betekintést ebbe a világba, akár a főhős személyén keresztül, belemenve a jelenség komolyabb magyarázatába. Persze látszik az a törekvés, hogy itt egy szereplőt mutasson be az író, akinek a személyiségéhez, életéhez nem feltétlenül szükséges a probléma tudományos vagy vallási vetülete, azonban egy ilyen dimenzióval számomra gazdagodott volna a történet.

A regény nyelvezte is szép, élvezet volt olvasni, ez nyilván a fordító érdeme is. Bár az nem volt világos számomra, mi volt a kiadás szándéka azzal, hogy a mű legelején lefordítja a címet, több alkalommal Állatvárost ír, később azonban következetesen a Zoo City kifejezést használja. A kiadvány egyébként minőségi munka, külön dicséret a zseniális borítóért Sánta Kirának.

Összességében jó élmény Lauren Beukes regénye, szerettem olvasni, kellően izgultam a főhősért, a cselekményszövés, ha nem is forradalmi, de élvezetes, a bemutatott világ pedig nagyszerű. Úgy látom, ha a kiadó többi megjelenése is hozza legalább ezt a minőséget, bőven lesz mit olvasnom ezen a nyáron, és a már meglévő további három kiadvány mellé beszerzem a negyediket is.

Antal József – A kód

Valahogy nem éreztem jó előjelnek azt, hogy a szerző rögtön előszóval kezdi a művét. Pláne, hogy egy kisregényről van szó. Valóban szerecsenmosdatás-íze volt így a történetnek, pedig még el sem kezdtem olvasni. Különösen, hogy a szerző meg akarta magyarázni, mit is fogunk olvasni. A félreértések elkerülése végett. Nehogy mást értsek, mint amit az alkotó gondol. Mindig is szerettem, ha meg akarták mondani nekem, hogyan lássam a dolgokat. Hát, most sem sikerült.

A szerző elmondása szerint a közeljövőben járunk, az Egyesült Államokban. Peter Hathorn rezidens Bay Cityben. Éppen ügyelete alatt kerül be a kórházba egy turistacsapat influenza-szerű betegséggel, akik nemrég érkeztek meg egy képzeletbeli iszlám országból, Isthanból. A fiatalembernek feltűnik, hogy a betegséggel kezeltek pár nap múlva mind elhaláloznak – vagy felettébb furcsa balesetek, vagy megállapíthatóan emberölés következtében. A fiú egy volt évfolyamtársa segítségével, akivel természetesen halálosan szerelembe esnek, egy titokzatos, eddig ismeretlen vírusra és egy összeesküvésre bukkannak.

Ne haragudjon meg senki, de a kisregény olvastán a ponyva szó ötlött eszembe. Ez a történet ugyanis tipikusan az. Van benne kicsit titokzatos lány, aki persze titkon mindig szerelmes volt hősünkbe; titokzatos gyilkosságok; egyedül, elveszetten nyomozó főhős, aki nem bízik senkiben (csak a nőben); embertelen terroristák, akik nem ismernek kegyelmet… Tipikus krimi, vagy inkább thriller, sajnos, abból sem a szórakoztatóbb fajta. De miért is nem?

Először is nézzük meg a főhőst. Bevallom, ennyire antipatikus, bunkó, irritáló alakról régen olvastam. A belső monológjai teli vannak előítéletekkel, teljesen mindegy, hogy a bulizó fiatalokról, az ázsiai-amerikaiakról, vagy saját munkatársairól van szó. Mire odáig jutunk, hogy elkezdődik a cselekmény és együtt kellene éreznünk vele, izgulnunk kellene a sorsáért, már örökre megutáltuk. Innen már senki emberfia, még a szerző sem tudja kihúzni, pláne nem a szerelmi szál.

Pedig arról aztán érdemes beszélni. Megmutattam hőseink egyik szerelmes együttlétét két olyan lányismerősömnek, akiknek semmi közük az SF-hez és egymástól teljesen különböző karakterek. Mindkettő utálta. Bevallom, az egész egymásra találást mélységesen hiteltelennek és szörnyen giccsesnek tartom, mert való igaz, hogy szoktunk így beszélgetni egymással egy pasival, de nem ekkora méretekben nyomjuk a flörtölést. Különösen akkor, ha hőseink arról beszélgetnek, hogy mennyire félelmetes ez az egész és mennyire gyomorforgató, hogy gyerekeket irtanak ki a rosszfiúk, de azért a képelemzés előtt még b*szunk egyet? Igen, valószínű én is ezt tenném ebben a helyzetben. És az csak hagyján, hogy hőseink rögtön egymásba szeretnek, de kedves kis Loránk rögtön otthagyná jól fizető állását, hogy porontyokat szüljön hősünknek. Micsoda emancipált gondolkodás! Sok hasonlót tapasztalok egyetemet végzett, fiatal barátnőimnél…

A szerelmi szál egyébként túlságosan hangsúlyos, mellette a tényleges cselekmény teljesen háttérbe szorul. Néha alig kapunk valami kis nyomozást a sok enyelgés közé, ami meg bekerült, annak felét nem értettem a sok tudományos szakszó között. Abban egyetértek a szerzővel, hogy a tudósok beszéljenek úgy, mintha tudósok lennének, de azért mellette lehet gondolni szegény olvasókra is. Kicsit kevesebb zsargonnal is meg lehetett volna oldani a helyzetet, különösen azt használhatta volna ki az író, hogy a két orvos nem egy szakterületen dolgozik, így egy kis magyarázat beleférhetett volna. Magát a kiadást is meg lehetett volna úgy oldani, hogy olvasás közben jelzik, hogy a végén van szakszótár. Lehet, hogy megakaszt, hogy mindig az utolsó oldalra ugrok, de talán jobban megértettem volna a szöveget.

A kiadásról csak annyit: lehet, nem csak a szerkesztő, de egy lektor, vagy legalább egy előolvasó (vagy egy Word helyesírás-ellenőrzés) ráfért volna. Elég sok, észrevehető elütés van a szövegben, de a legfigyelemreméltóbb hiba az Excel következetes Excellnek írása. Bár egy helyen sikerült jól is.

Az egész történetet az iszlám Isthan rövid említése zárja keretbe. Sikerült egy végletesen sztereotip, csak a televízióból ismert terroristaképet megalkotnia a szerzőnek, minden árnyalás nélkül. A történet annyira csak a főhősökre koncentrál, hogy amellé nemhogy épkézláb rossz, de még jó karakter sem fér bele. Az egyéb szereplők mind tipikus sablonok, a túlterhelt, nagydarab nyomozótól a minden lében kanál kórházi pultos kisasszonyig. Az isthani bérgyilkoscsapat mind rohadékokból, gazemberekből áll (bár ezen a téren hősünk bámulatos szinonimakészlettel rendelkezik), akiket csak egy cél éltet, végigvinni a feladatot minden áron. Amibe természetesen simán belebuknak, mert a főszereplők nem csak briliáns tudósok, de legalább olyan mesteri harcosok is. Az ideális WASP páros, bár a hölgy, ha nem is teljesen modern, terroristát mindig tud ölni.

A mű egyik kritikusa Michael Crichtont hozta fel példának az olvasás kapcsán. Ő valóban az írásai idején ismert legfrissebb kutatási eredményeket használta fel munkáiban, sok szakkifejezéssel, de ezek soha nem mentek, legalábbis az én olvasatomban, az érthetőség rovására, míg Antalnál sajnos igen. Emellett Az Androméda-törzs szerzője minimális karakterábrázolásával is jobb jellemeket alkotott, mint akik A kódban szerepelnek. Így viszont bevallom, a sok sablon között a minimális érdekesség is elvész és olvasás közben nem az agykerekek forognak, hanem a fogak csikorognak.

László Zoltán – Emelkedés

László Zoltánt a mai magyar sci-fi egyik, ha nem a legtehetségesebb szerzőjének tekintem. Novellái megbízható színvonalúak, két regénye, amit olvastam, a Nagate és a Nulla pont is nagy hatást tett rám. Míg az előbbit a fantasy zsáner jó alkotásának tartom, kifejezetten emlékezetes világot sikerült benne alkotnia, addig az utóbbi bravúros történetvezetésével varázsolt el (ha a végkifejlettel nem is voltam elégedett). Most a Galaktika 267-268. számaiban megjelent Emelkedés c. kisregényével foglalkozom. Aki még nem olvasta, annak jelzem, lesznek spoilerek.

A szakértő keres egy MI-t, míg a két bontómunkás egy űrhajót. A végén mindhárman megtalálják, amit kerestek, de persze nem teljesen úgy, ahogyan várták. Röviden csak így foglalhatom össze a mű történetét, anélkül, hogy sok mindent elárulnék. Bevallom, engem egyáltalán nem a történet fogott meg, hanem a világ és a hangulat, amit a szerző teremtett.

A kisregény első harmadára nem tudok mást mondani, mint hogy tökéletes. A szakértő idő- és nehézkedéseltolódás miatti furcsa világát kiválóan sikerült megalkotnia, remek szavakkal és képekkel érzékelteti ezt a furcsa állapotot, kicsit úgy, mint a kialvatlanságot. Nagyszerű ötlet a kutya alkalmazása, akit először nem is tudunk, hogyan kerülhetett oda, később magyarázza meg csak a jelenlétét, ötletesen. A történet szempontjából fontos információkat lassan csepegteti, így megmarad az olvasóban a felfedezés izgalma.

A történet a második harmadban kezd megbicsaklani, a bontómunkások történeténél. Itt is nagyszerű a világteremtés, ahogy pár mondatban jellemzi a bolygót és a sivár körülményeket a szerző, ezek tökéletesen elringatnak. Az új karaktereket azonban közel sem sikerül annyira érdekesen bemutatnia, mint az első etapban szereplő szakértőt, holott a problémáik, az életben maradással és a megélhetéssel kapcsolatban közelebb állhatnak hozzánk, de mégis inkább távolibbaknak érezzük őket és a konfliktusaik sem annyira hatásosak.

A harmadik harmad a rejtély feloldásával és a végső megoldással túlságosan banálisnak tűnik. Nincs eléggé előkészítve a végső fordulat ahhoz, hogy megfelelően alátámasztottnak érezzem, és így kissé erőltetettnek tűnik, különösen a végső választás. Értem az MI szándékát, hogy a halandóságot tartja a legemberibb tulajdonságnak, értem a két jelenlévő ember álláspontját és értem, hogy végül miért cselekszik úgy az űrhajót lakó intelligencia, ahogy, de nem okozott bennem katarzist, nem éreztem, hogy igazán értékeset tudtam meg, és így hiányérzettel tettem le a művet.

Pedig a szerző stílusa kiváló, olyan gördülékenyen és szépen használja a nyelvet, hogy öröm volt olvasni, és végre úgy volt egy mű szépirodalmi jellegű, hogy nem éreztem izzadtságszagúnak. Remek a hangulat, a bemutatott világ, azonban mégis egy kihagyott lehetőségnek érzem ezt az alkotást, amely azonban így is bőven kiemelkedik a mostanában olvasott hazai sci-fik tengeréből. Várom a szerző újabb írásait, bár azt még javaslom, hogy ennél karakteresebb címmel lássa el a legközelebbi művét, mert hiába fogott meg a világ, ha a címet egy nappal később már nem tudtam felidézni.