Az Ad Astra, mint a hazai SF-paletta egyik, ha nem a legfrissebb kiadójának kiadványai hamar felkeltették az érdeklődésem – bár felszínességem bizonyítéka az, hogy borítóikkal és nem feltétlen a beltartalommal tették ezt első körben. Miután jobban utánanéztem, miről is szólnak a köteteik, már szinte az összeset el akartam olvasni. Azon egyszerű oknál fogva kezdtem a Zoo City-vel, hogy a korábban megkezdett McDonald-műnek, A dervisháznak időhiány miatt nem értem a végére. De végül is, nem bántam meg, hogy így sikerült a dolog.
Zinzi December egy lajhár büszkének éppen nem mondható tulajdonosa. Az állatok ugyanis mindig arra emlékeztetik tulajdonosukat, amit a múltban tettek – hősünk esetében egy szerette halára, amiért ő volt a felelős. A nő kétes ügyletekkel keresi a kenyerét, kisebb csalásokat hajt végre azért, hogy régi adósságait törlessze. Ebben segítségére van különleges képessége, hogy képes megtalálni elveszett dolgokat. Most azonban egy elveszett embert kell felkutatnia, mégpedig egy felkapott tinibanda énekesnőjét. Ami egyszerűnek tűnik, természetesen a legkevésbé sem az.
Bevallom, ami lehet, a fenti cselekményből is kitűnhet, nem azt kaptam, amit vártam, bár előfordulhat, hogy az én elvárásaim voltak falsak. A regényt ugyanis legkevésbé sem a történet viszi el a hátán. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy meglehetősen sablonos, a krimik legjellemzőbb kliséiből építkező szösszenet a mű alapja, ahol mindig van egy utolsó megbízás, ami sosem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert persze kiderül, hogy a háttérben komolyabb szálak futnak össze, mint amit hősnőnk gondol. A történet végső csavarja is meglehetősen átlátszó és kiszámítható, az a fordulat, amely révén Zinzi rájön, mi áll a háttérben (a halottak különös üzenetei) pedig meglehetősen erőltetett is, jobban elő kellett volna készíteni, hogy hihető legyen.
Továbbá a regény kicsit aránytalan is. Túl sok időt szentel egy alapvetően teljesen felesleges történetszál kibogozására, míg a végső nyomozási rész túl gyors, nem tudunk benne elmélyülni, így hatást sem okoz bennünk. Persze, ha nem a történet szempontjából nézzük, nagyon is helyénvaló ez a felosztás, hiszen a karakterfejlődéshez erre volt szükség. Azonban ha ezt a két tényezőt jobban összhangba hozta volna a szerző, egy harmonikusabb egyveleget kaptunk volna.
Az előbbiekkel azonban eljutottunk ahhoz, ami a regény igazi magját adja, mégpedig a karakterek és a felépített világ bemutatása, mert ezek a mű igazi erősségei. Zinzi egy magával ragadó alak, személyisége élő és hiteles. Jól mutatja be az író a benne rejlő kettősséget: az önutálatot és a cinizmusát amiatt, amit a múltban tett, de ugyanakkor a reményt is, amelyet megpróbál ugyan elfojtani, de kétségkívül előtör néha. Ugyanakkor egy intelligens és emiatt szórakoztató karakterről van szó, akivel örülünk, hogy megismerkedünk a regény folyamán. Különösen tetszett, ahogy a szerző az állatával kialakult kényszerű, de mégis szereteten alapuló kapcsolatát bemutatja. A többi karakter is érdekes, bár nem ennyire kidolgozott, lévén, hogy ez egy egyszereplős játék.
Ami azonban még a főszereplőnél is magával ragadóbb, az az alternatív világ, és benne Dél-Afrika képe. Hiába olvasok róla, számomra a fekete kontinens még mindig egy terra incognita, veszedelmes állatokkal és népekkel, és amit a mainstream csak az utóbbi években kezd igazán mélyebben felfedezni magának (gondoljunk, mondjuk Az utolsó skót királyra, vagy a fantasztikum köréből a District 9-ra). Beukes, aki maga is dél-afrikai, még ezen a képen is csavar egyet azzal, hogy a mágiát a mindennapok részévé teszi, amivel az egyszeri ember bárhol és bármikor találkozhat. Nagyszerű az az ötlet és annak következetes megvalósítása, ahogyan az emberek bizonyos bűneikért egy-egy állatot és valamilyen különleges képességet kapnak – vagy éppen ezzel átkozzák meg őket? Hiszen az állatok halála egyben tulajdonosuk halálát is jelenti, mégpedig elég félelmetes módon. A társadalom különböző módokon próbálja megmagyarázni a jelenség okát, hol tudományos, hol vallási, hol művészi úton. Ezek a betoldások, pl. egy dokumentumfilm imdb-hez hasonló adatlapja, regények és tudományos tanulmányok részletei, a mű leghangulatosabb, legjobb szekvenciái.
A könyv tulajdonképpeni törzsszövegében is nagyon élvezetes epizódokban mutatja meg, milyen a mindennapi élet ilyen körülmények között. A helyi varázslónál tett látogatás, az örvény megjelenése, a szórakozóhelyek állatkezelési szokásai mind-mind olyan apró jellegzetességek, amik átélhetőbbé teszik a leírtakat. Látszik a komoly írói munka, az adatgyűjtés, ami innen Európából is hihetővé teszi a történetet. Ugyanakkor hiányoltam egy mélyebb betekintést ebbe a világba, akár a főhős személyén keresztül, belemenve a jelenség komolyabb magyarázatába. Persze látszik az a törekvés, hogy itt egy szereplőt mutasson be az író, akinek a személyiségéhez, életéhez nem feltétlenül szükséges a probléma tudományos vagy vallási vetülete, azonban egy ilyen dimenzióval számomra gazdagodott volna a történet.
A regény nyelvezte is szép, élvezet volt olvasni, ez nyilván a fordító érdeme is. Bár az nem volt világos számomra, mi volt a kiadás szándéka azzal, hogy a mű legelején lefordítja a címet, több alkalommal Állatvárost ír, később azonban következetesen a Zoo City kifejezést használja. A kiadvány egyébként minőségi munka, külön dicséret a zseniális borítóért Sánta Kirának.
Összességében jó élmény Lauren Beukes regénye, szerettem olvasni, kellően izgultam a főhősért, a cselekményszövés, ha nem is forradalmi, de élvezetes, a bemutatott világ pedig nagyszerű. Úgy látom, ha a kiadó többi megjelenése is hozza legalább ezt a minőséget, bőven lesz mit olvasnom ezen a nyáron, és a már meglévő további három kiadvány mellé beszerzem a negyediket is.
Zinzi December egy lajhár büszkének éppen nem mondható tulajdonosa. Az állatok ugyanis mindig arra emlékeztetik tulajdonosukat, amit a múltban tettek – hősünk esetében egy szerette halára, amiért ő volt a felelős. A nő kétes ügyletekkel keresi a kenyerét, kisebb csalásokat hajt végre azért, hogy régi adósságait törlessze. Ebben segítségére van különleges képessége, hogy képes megtalálni elveszett dolgokat. Most azonban egy elveszett embert kell felkutatnia, mégpedig egy felkapott tinibanda énekesnőjét. Ami egyszerűnek tűnik, természetesen a legkevésbé sem az.
Bevallom, ami lehet, a fenti cselekményből is kitűnhet, nem azt kaptam, amit vártam, bár előfordulhat, hogy az én elvárásaim voltak falsak. A regényt ugyanis legkevésbé sem a történet viszi el a hátán. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy meglehetősen sablonos, a krimik legjellemzőbb kliséiből építkező szösszenet a mű alapja, ahol mindig van egy utolsó megbízás, ami sosem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert persze kiderül, hogy a háttérben komolyabb szálak futnak össze, mint amit hősnőnk gondol. A történet végső csavarja is meglehetősen átlátszó és kiszámítható, az a fordulat, amely révén Zinzi rájön, mi áll a háttérben (a halottak különös üzenetei) pedig meglehetősen erőltetett is, jobban elő kellett volna készíteni, hogy hihető legyen.
Továbbá a regény kicsit aránytalan is. Túl sok időt szentel egy alapvetően teljesen felesleges történetszál kibogozására, míg a végső nyomozási rész túl gyors, nem tudunk benne elmélyülni, így hatást sem okoz bennünk. Persze, ha nem a történet szempontjából nézzük, nagyon is helyénvaló ez a felosztás, hiszen a karakterfejlődéshez erre volt szükség. Azonban ha ezt a két tényezőt jobban összhangba hozta volna a szerző, egy harmonikusabb egyveleget kaptunk volna.
Az előbbiekkel azonban eljutottunk ahhoz, ami a regény igazi magját adja, mégpedig a karakterek és a felépített világ bemutatása, mert ezek a mű igazi erősségei. Zinzi egy magával ragadó alak, személyisége élő és hiteles. Jól mutatja be az író a benne rejlő kettősséget: az önutálatot és a cinizmusát amiatt, amit a múltban tett, de ugyanakkor a reményt is, amelyet megpróbál ugyan elfojtani, de kétségkívül előtör néha. Ugyanakkor egy intelligens és emiatt szórakoztató karakterről van szó, akivel örülünk, hogy megismerkedünk a regény folyamán. Különösen tetszett, ahogy a szerző az állatával kialakult kényszerű, de mégis szereteten alapuló kapcsolatát bemutatja. A többi karakter is érdekes, bár nem ennyire kidolgozott, lévén, hogy ez egy egyszereplős játék.
Ami azonban még a főszereplőnél is magával ragadóbb, az az alternatív világ, és benne Dél-Afrika képe. Hiába olvasok róla, számomra a fekete kontinens még mindig egy terra incognita, veszedelmes állatokkal és népekkel, és amit a mainstream csak az utóbbi években kezd igazán mélyebben felfedezni magának (gondoljunk, mondjuk Az utolsó skót királyra, vagy a fantasztikum köréből a District 9-ra). Beukes, aki maga is dél-afrikai, még ezen a képen is csavar egyet azzal, hogy a mágiát a mindennapok részévé teszi, amivel az egyszeri ember bárhol és bármikor találkozhat. Nagyszerű az az ötlet és annak következetes megvalósítása, ahogyan az emberek bizonyos bűneikért egy-egy állatot és valamilyen különleges képességet kapnak – vagy éppen ezzel átkozzák meg őket? Hiszen az állatok halála egyben tulajdonosuk halálát is jelenti, mégpedig elég félelmetes módon. A társadalom különböző módokon próbálja megmagyarázni a jelenség okát, hol tudományos, hol vallási, hol művészi úton. Ezek a betoldások, pl. egy dokumentumfilm imdb-hez hasonló adatlapja, regények és tudományos tanulmányok részletei, a mű leghangulatosabb, legjobb szekvenciái.
A könyv tulajdonképpeni törzsszövegében is nagyon élvezetes epizódokban mutatja meg, milyen a mindennapi élet ilyen körülmények között. A helyi varázslónál tett látogatás, az örvény megjelenése, a szórakozóhelyek állatkezelési szokásai mind-mind olyan apró jellegzetességek, amik átélhetőbbé teszik a leírtakat. Látszik a komoly írói munka, az adatgyűjtés, ami innen Európából is hihetővé teszi a történetet. Ugyanakkor hiányoltam egy mélyebb betekintést ebbe a világba, akár a főhős személyén keresztül, belemenve a jelenség komolyabb magyarázatába. Persze látszik az a törekvés, hogy itt egy szereplőt mutasson be az író, akinek a személyiségéhez, életéhez nem feltétlenül szükséges a probléma tudományos vagy vallási vetülete, azonban egy ilyen dimenzióval számomra gazdagodott volna a történet.
A regény nyelvezte is szép, élvezet volt olvasni, ez nyilván a fordító érdeme is. Bár az nem volt világos számomra, mi volt a kiadás szándéka azzal, hogy a mű legelején lefordítja a címet, több alkalommal Állatvárost ír, később azonban következetesen a Zoo City kifejezést használja. A kiadvány egyébként minőségi munka, külön dicséret a zseniális borítóért Sánta Kirának.
Összességében jó élmény Lauren Beukes regénye, szerettem olvasni, kellően izgultam a főhősért, a cselekményszövés, ha nem is forradalmi, de élvezetes, a bemutatott világ pedig nagyszerű. Úgy látom, ha a kiadó többi megjelenése is hozza legalább ezt a minőséget, bőven lesz mit olvasnom ezen a nyáron, és a már meglévő további három kiadvány mellé beszerzem a negyediket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése