Az űr egy baromi veszélyes hely, gyerekek, de az ember mindig győz! - Andy Weir: A marsi

Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!

Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!

Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).

Könyvhét 2015

Hatodik alkalommal vettem részt a Könyvhéten, és idén fordul először elő, hogy nem voltam biztos, kell-e nekem beszámolót írnom. Végül a szombat este eseményei győztek meg arról, hogy lehet létjogosultsága egy beszámolónak. Kicsit szomorú vagyok, már csak azért is, mert erre megint a „magyar SF” szitokszava/égisze alatt került sor, de tényleg elgondolkodtam.

Péntek este érkeztem meg Budapestre, és nem sokat pihentem, 7 órára már házigazdámmal, Gáborral a Deák téren voltunk egy laza sci-fis – molyos sörözésen. Örültem, hogy találkozhattam, beszélhettem egy csomó emberrel; az pedig különösen jó volt, hogy mindenkit a sci-fi és a könyvek szeretete hozott össze; az utóbbi időben ez kicsit hiányzott az életemből (bár a keddi szegedi molyrajzás már sokat javított az állapotomon) - a geek társalgások, egymás cikizése, könyves élmények megosztása. Vártam, hogy megosszam Anitával a Horgonyhely kapcsán felmerült gondolataimat, és csak egyszerűen jó volt együtt. Mégsem maradtam sokáig, hiszen Tamás barátommal úgyszintén ritkán tudok találkozni, így 9 felé elindultam. Később mégis visszatértünk az Erzsébet téri forgatagba, a fröccsök, a vászon tornacipők, maxiruhák és kigyúrt karizmok világába, hogy végre jól átbeszéljük az életünket. Az estet sétával zártuk, ahol megdöbbenve láttam a Szabadság téren a II. világháború áldozatainak emelt hamis vagy éppen zavarba ejtő emlékművet és az civilek által közzétett élő emlékeket, majd a Kossuth tér kövekből épített pusztaságát. Végül a 2-es villamoson a budai oldal látképe rángatott ki enyhe melankóliámból.

Szex, mágia, festészet - Sümegi Attila: Vadhajtás

Régen olvastam már valamit, ami ennyire kiszámíthatatlanul tervezett lett volna. A Vadhajtás regény, valakinek az alkotása, tehát nyilván „rideg számítás” hozta létre, mégis kaotikusnak, őrültnek és vadnak tűnik. Sümegi Attila második könyvesként, befutott novellistaként ezúttal belecsapott a lecsóba és nem engedi lankadni az olvasót egy percre sem.

Pedig a regény nem indul pörgősen. Oldalakon keresztül ismerkedünk a négy főhősünkkel, de a közöttük húzódó szálak még ennél is lassabban fedik fel magukat, még az utolsó oldalakra is jut egy kis információ. Eszter egy bizonytalan lány, Botond a nagymenőnek látszódó fiú, közöttük pedig két mágikus lény, Nasira, a huri és Aziz, az ifrit, az Ezeregyéjszaka világából kiszakadt két szellem/démon alakítják az eseményeket. Mindannyian pontosan jellemzett alakok, megismerjük részletesen a motivációikat, álmaikat, vágyaikat és részben múltukat is ahhoz, hogy ismerősként üdvözölhessük őket. De, hogy csatlakozzak a mostanában tetőző szerethető főhős vitához, egyikük sem olyan szereplő, akikkel szeretnék találkozni a való életben. Hitelesek, érthetőek, de cseppet sem szimpatikusak, viszont ez semmit sem von le a könyv élvezeti értékéből.

Van tehát négy karakterünk, akik általuk sem teljesen ismert mágia nyomába erednek, megpróbálják megfejteni, felhasználni. A központ pedig Eszter, ő a szokatlan tudás forrása, akit/amit mindenki meg akar kaparintani magának, csak ő nem tud ezzel mit kezdeni. A lány egy formálódó lélek, egy bizonytalan, szeretetéhes teremtés egy olyan világban, ami elfeledte már a tisztaságot és az őszinteséget. A mozgatórugók ugyanis csak a pőre érdekek, legyen szó hatalomról, tudásról, vágyakról, szexről – ezért bolyong ő is esetlenül, majd bosszúszomjasan. Hősnőnket kihasználják, aki fellázad ez ellen, ezzel kapcsolódik Nasira alakjához is - a nők kihasználják előnyös képességeiket, nőiességüket, de végül teljesen más eredményre jutnak. Mellettük a férfiak éppen olyanok, mint amilyeneknek szokás őket ábrázolni, megbízhatatlanok, felelőtlenek, erőszakos érdekemberek, ugyanakkor a megváltás egy része mégis náluk van. Sajátos olvasatok ezek az ezredvégi vagy éppen az új ezredév nemi szerepeinek.

Balaton Method

A cikk eredetileg az Ekultura.hu oldalon jelent meg, de szerettem volna hozzáfűzni egy kicsit, úgyhogy olvassátok itt is :)

Ha Magyarország emblematikus helyeit keressük, akkor sok hely az eszünkbe juthat az Alföldtől kezdve Budapestig, de abban biztos vagyok, hogy a Balaton előkelő helyen szerepelne. Nem nagyon van olyan magyar, akinek nincs valami emléke Közép-Európa legnagyobb taváról – kinek gyerekkorából, kinek tinédzserkorából, és akkor még a családi nyaralásokról nem is beszéltünk. Mindenkinek van valami meghatározó élménye, ami rögtön az eszébe jut a Balatonról: hogy ez az éjszakai fürdőzés, a német turisták, a végtelen balatoni kocsiutak, a sajtos lángos, naplemente a Badacsonnyal vagy éppen a csúszdák, szinte mindegy is – Szimler Bálint és Rév Marcell erre a  kollektív emlékezetre játszott rá, ezt töltötte fel új tartalommal, ráadásul mindezt úgy, hogy közben egy pillanatig sem vált sablonossá.

És hogy mindez hogyan sikerülhetett neki? A közösségi finanszírozással létrejött Balaton Method egy bitang erős ötletre épült: készítsünk rendhagyó klipeket magyar könnyűzenei együtteseknek úgy, hogy mindezt egy tematika, a Balaton köré építjük fel. Persze nem elég egy jó koncepció, ha a megvalósítás minőségben elmarad tőle – szerencsére itt erről szó sincs.

Rév Marcell operatőri munkájáról csak ódákat lehet zengeni, egyenesen csodákat művel a kamerával. A legtöbb klip gyakorlatilag vágás nélkül mutat be egy-egy számot, miközben a kamera mozgása tökéletesen illeszkedik a dallamokhoz: ahol kell, ott nyugodt és lassú, ahol kell, ott inkább zaklatott és gyors. Remekül játszik a fénnyel és az árnyékkal, van, ahol egy etapon belül hihetetlenül ötletesen variálja a nappalt és az éjszakát. A Balaton Method esetében nem kétséges, hogy az operatőr valódi alkotótárs, hiszen a történeteket nem lehetett volna átadni támogatása nélkül.

Rendhagyó áruházlátogatás - Grady Hendrix: Horrorstör

Üdvözöljük kedves Vásárlóinkat a Horrorstör áruházban! Kérjük, helyezzék el táskáikat a kijelölt szekrényekben! Ma én leszek kísérőjük, szólítsanak Mariannának! Kezdjük is meg vásárlókörutunk!

Először is fogják kézbe katalógusunk! „A rémület bútoráruháza” – ígéri a címlap, ragyogó külcsínnel. Apró geggel indít már a borító is, belül pedig hatásos képek keltik a feszültséget, amelyek az olvasás előrehaladtával megidézik a Fűrész-filmek szellemiségét. Groteszk, gonosz poénok, melyek szembesítenek a modern marketinggépezettel. De haladjunk is tovább!

A bejárattól jobbra találják alapítónk, Grady Hendrix képmását. Mr. Hendrix találta ki azt a koncepciót, ahogyan ma áruházunk működik. Mintául az Ikea szolgált, valamint a fogyasztói kultúra  egyéb szegmensei, amelyeket finom iróniával, bár némileg szájbarágósan épített bele kitalált világába. A legfontosabb, és erre kérjük figyeljenek, hogy itt minden az Önök kényelmét szolgálja, a legfontosabb, hogy Önök jól érezzék magukat! Ezért nem is megyünk bele mélységében a dolgokba, nehogy túl nehéznek találják a napi adagot. Mindenből csak egy kicsit, maradjunk csak szórakoztatóak!

Balra áruházunk Legfontosabb Célkitűzéseinek Listáját láthatják. A cél nem volt más, mint hogy egy szokatlan térben játszódó horrortörténetet adjunk Önöknek! Elvégre mi lehet kevésbé megszokott, mint egy bútoráruház?! Horrorok inkább játszódnak sötét erdő mélyén, nyirkos kastélyokban, vagy éppen mostanság már a szomszéd szobában vagy a saját lakásunkban, de valahogy eddig mintha a Tescót, BauMaxxot vagy az Ikeát senki nem pécézte volna ki magának. Ez utóbbi pedig különösen alkalmas az ijesztgetésre, hiszen a kiejthetetlen nevű bútorok között még a legbátrabb szívűek is megrettennek. Éjjel pedig minden átalakul, szokatlan árnyékok, kemény élek, berendezett szobák. És ez persze a fogyasztói társadalom egyik szentélye is, hiszen vannak, amik a svéd húsgolyókért képesek vásárolni – második otthonunk! Lehet annál ijesztőbb, mint hogy minden az Önök kényelmét és a minél nagyobb profitot szavatolja?!

Könyvfesztivál 2015

Harmadik alkalommal vettem részt a Könyvfesztiválon, de idén nem éreztem azt a nagy lelkesedést, mint a korábbi években. Egyrészt, csak hétvégére tudtam felmenni, amit nagyon sajnáltam, mert az előző években pont pénteken sikerült jó dolgokat kifognom, mivel ilyenkor nincs tömeg. Másrészt ezúttal nem voltak olyan nagy címek, amikre nagyon kíváncsi lettem volna – gyakorlatilag csak egy könyvet akartam mindenképpen megvenni. De így sem bántam meg végül a pesti utat, csak ezúttal kevésbé a könyvek miatt.

2015.04.24. péntek

Az első napomon csak munka után tudtam felutazni (bár így is csináltam a munkaidő-nyilvántartásomban egy kis mínuszt), ahol Gábor várt az állomáson, mivel nála hédereltem idén. A rövid lepakolás után irány az Il Treno, ami a Trombitással együtt a hazai sci-fi élet megkerülhetetlen bástyája – senki sem mondhatja magát igazi SF-esnek, ha nem járt még ezen műintézmények bármelyikében. (Komolyan, pestiek, nincs másik értelmes hely?! Pláne, hogy most még a Moszkva is fel van túrva.)

A már hagyományosnak tekinthető SFmag sörözésnek volt ez a helyszíne, amin már elég régen vettem részt. Örültem, hogy sikerült találkozni a szerkesztőséggel és néhányukkal még beszélgettem is. És beszereztem rögtön az első könyvemet is, ráadásul ingyen, a kötet egyik fordítójától. Így tudom majd elolvasni Sherlock Holmes fantasztikus kalandjait, remélhetőleg hamarosan. Váltottunk pár szót Kemese Fannival, Juhász Viktor mesélt a számítógépes játékok piacáról és a steamről, végül pedig a legfrissebb szerkesztőségi taggal, Sárpátki Ádámmal (alias @sepa) is megismerkedtem, akivel kellemesen elcsevegtünk a vidékiség és kívülállóság kérdéseiről. Tényleg, rájöttem, én vagyok az egyetlen vidéki levelező tag kis csapatunkban, ami azért nem egy kéjhömpöly – vidékinek lenni is egy nézőpont, amit nem feltétlen lenne rossz behozni.

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,

Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 

E méltatlan deszkákra mer behozni

Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.

„Nem ezt ígérte ifjúsága.

Apja testét a lélegzet alighogy

Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy

Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolattiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.

Az érző Szörny és az üres Doktor esete a piros neoncsövekkel - Színház: Frankenstein

Tudom, hogy nem jó dolog a Messiásvárás, de az ember mégse tudja mindig elkerülni. Rossz, mert olyan vélt erényekkel ruházol fel valamit, amiről persze előzetesen még nem lehet tudomásod. Most megint beleestem ebbe a csapdába, pedig próbáltam erős lenni. A soron következő bérletes előadás ugyanis szép reményekkel indult, ebben az évadban pedig nem láttam még igazán jót. A szereplőgárda olyan színészekből áll, akik általában nem szoktak főszerepeket kapni, így ki lehetnek éhezve; a rendező pedig az a fiatal srác, akinek a tavalyi remek Az öreg hölgy látogatását köszönhettük, az alapanyag pedig nagyszerű és számos értelmezési lehetőséget hordoz magában.

Nem is ez utóbbival volt gond, mert Hollós Gábor megvalósításából a koncepciót nem lehetett hiányolni. Más kérdés, hogy ez a nézőknek mennyire jött be. Már az első jelenetekben, mikor Viktor Frankenstein a munkájáról beszélt, érezni lehetett, hogy itt nem a hagyományoké lesz a főszerep. A rendezés Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház-koncepcióját követte, amely szerint a régi korok szövegeit az új kor embereinek újra ki kell találni – legalábbis ezt hámoztam ki a prospektus szövegéből. Viszont nem éreztem, hogy ezt sikerült volna megvalósítani.

Az előadásnak ugyanis nem volt igazi íve, sem cselekménye, inkább csak valami vázlat, amit a szereplők különböző monológjai, beszélgetései, okfejtései egészítettek ki. Ez a megoldás azonban teljesen elidegenített a műtől és az alakoktól egyaránt. Nem éreztem azt, hogy bármennyire is megismertem volna Frankenstein doktort, Elizabethet vagy bárki mást, a Teremtményt kivéve. A legjobb szó talán a szájbarágás lehetne a jelenségre; egyszerűen nem éreztem azt, hogy hagy gondolkodni a rendező, helyette meg akarta mondani, mit is kell látnom és éreznem az adott jelenetben. És pont ezt nem éreztem adekvátnak a posztmodern színházi kísérletben: ahogy utána olvastam, nem az a cél, hogy megoldásokat adjunk a néző kezébe, hanem inkább az, hogy elgondolkoztassuk – ezt pedig hiányoltam, mert zavarónak találtam, hogy készen kapjuk a megfejtést (ezzel szemben Hollós tavalyi rendezésében pont a sokszínűség volt az inspiráló).

Top zenék az életemből - utolsó másfél év

Nem tudom, mennyire van helye egy ilyen rövid felosztásnak, de azért kábé másfél éve úgy érzem, egy teljesen új időszak kezdődött az életemben. Bizonyos szempontból jobb, néha nehezebb, mint korábban, de zeneileg mindenképpen sok újat megismertem. Az pedig évek múlva derül ki, mennyire bizonyultak maradandónak…

The Who – Baba O’Riley 

Szerény véleményem szerint a világegyetem legjobb száma. Egyszerűen imádom, ahogy hullámzik, ahogy változik a zene stílusa, ritmusa, mindig mást mutat meg.

Top zenék az életemből - munkakezdés

Zenei szempontból talán a legkevésbé karakteres időszakom volt ez, valószínűleg azért, mert nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Ekkoriban kezdtem blogolni, cikkeket írogatni és persze dolgozni, minden kicsit átalakult – magánéleti fronton is. Igazából, ha végigtekintek ezeken a zenéken, inkább egyetem alatt szerettem meg őket, de utána hallgattam nagyon sokat.

Beatstakes – I Don’t Care as Long as You Sing

Egy véletlen találkozás az MTV klipjei között. Azóta sem hallottam mást a bandától (illetve amit igen, az nem tetszett), és csak évekkel később jutottam oda, hogy megszerezzem a zenét. Számomra hamisítatlan jókedv-muzsika, amit még az sem ront el, hogy a csengőhangom volt évekig.