Világháború abszurdban - Színház: Švejk

Valahol érdekes, hogy már a második, az első világháborúról szóló műről találok írni egy héten belül. Pláne, mivel két oldalról fogják meg a dolog végét: Remarque műve inkább magasztos, míg Jaroslav Hašek inkább az abszurd végéről mutatja be a háborút. No, és persze ez utóbbi nem áll távol Bodolay főrendező úrtól, a szegedi színház nagy emberétől. Mert szereti a végletekig húzni a határokat. Szerencsére ez most nem ment az érthetőség rovására.

Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút.

Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.

Memento belli – Emlékezz a háborúra! - Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Nem értem Benedek Marcell utószavát. Nem értem, miért nem lehet világirodalmi szintű egy történet, amely ugyan nem helyezi történelmi távlatokba az ábrázolt problémát, de emberi szinten átélhető történetet ad át. Nem értem, miért kellene a főhősöknek mindig valami nagyot alkotni, nagyra ráébredni. Az egyszerű igazságok is működhetnek, Remarque könyve pont emiatt nagyszerű és megható alkotás.

Az első világháború kezdetének 100. évfordulóján pont aktuális ez a regény, bár nem ezért kezdtem el olvasni, inkább csak kíváncsiságból. Paul Bӓumer és társai története az első világégés pengeéles lenyomata: bemutatja a kezdeti lelkesedést, majd az idegölő állóháborút, amikor még emlékeztek a katonák arra, miért is vannak a fronton és a végső kiábrándulást. Nem elvont cél vagy hangzatos jelszavak kötötték össze ezeket a fiúkat, hanem csak a bajtársiasság érzete, amit még az ellenséggel szemben is éreztek.

De ha hullanak a bombák és kerepelnek a fegyverek, ott már nem marad helye a könyörületnek.

Remarque hatásos, húsba vágó sorokon keresztül írja le, milyen átélni egy támadást, egy bombázást. Hiteles és őszinte, ahogy a főszereplő megírja tapasztalatait, ami nem véletlen, hiszen maga a szerző is nem egy ilyet átélhetett a világháború alatt. De a konkrét hadi cselekmények mellett megismerhetjük a katonák mindennapi életét és gondolatait, a kiképzés képeit, az apró örömöket és bánatokat. És helye van a szépségnek is.

Hiszen a fronton is megcsillan a nap a nyárfák levelén.

Sajnos, nem tetszik – Színház: Ahogy tetszik

Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.

Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.

Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban

Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket.