Hollandia elektronikus zenére, avagy hogyan kíséreltem meg bulizni 10 órát egyfolytában

Mióta kitaláltuk és elterveztük, hogy igenis elmegyünk Utrechtbe az „A State of Trance”-sorozat bulijára, inkább az izgalom és a szervezkedési láz volt bennem, csak egy vékony hangocska próbált ráébreszteni arra, hogy sok lesz az a 10 órás parti – különösen annak, aki általában már hajnali egy-kettő felé álmos és elindul haza mindenféle koncertről. Igyekeztem azért erőt gyűjteni, a lelkesedés megvolt és végül meglepő módon egyáltalán nem a kitartásommal volt a baj.

Ez volt az első olyan külföldi utam, ahol nem csak a repjegyet, de szállást is kellett intézni, így azért volt kockázati faktor a dologban. Eindhovenig egyszerű volt, utána csak buszra kellett szállni és irány Utrecht! Éjszaka és szakadó esőben… Miután megérkeztünk a városszéli parkolóházba már konkrétan szakadt és nem láttunk az orrunkig sem. Megszólított bennünket egy magyar srác is, aki meglepő módon szintén a szombati

Kislány a kézművespiacon

bulira jött, így hárman próbáltuk összeszedni, hogy is jutunk be a városba. Szerencsére (Belgiumhoz hasonlóan) itt is minden ki van táblázva, világítva, így felszálltunk a buszra és próbáltuk sasolni a megállókat. Nagy szerencse, hogy a sofőrök beszélnek angolul (is), így el sem tudtuk téveszteni a leszállóhelyet. Ott átszálltunk és már robogtunk is tovább – leszálláskor azonban a Google maps jól megtréfált bennünket és tettünk egy felesleges kört a még mindig zuhogó esőben, de végül megérkeztünk szállásunkhoz.

Eredetileg egy hostelben foglaltunk szobát, de később ajánlottak nekünk egy honlapot, az airbnb.com-ot, ahol magánházaknál lehet szobát foglalni egy-két napra. Nagyon megtetszett nekünk ez a lehetőség, hiszen sokkal többet meg lehet így tudni az országról, a szokásokról, mint egy szállóban. Vendéglátónk egy kedves pár volt, Anneke és Roland, akik két cicával élnek együtt. Hihetetlen jól berendezett lakásuk van, letisztult formák, semmi felesleges sallang – bár azt időbe telt megszokni, hogy a földszinten az utcára egy hatalmas ablak néz. Náluk legalább le volt függönyözve, de láttunk több olyat is, ahol egyáltalán nem volt

Sjörs, a kandúr

semmilyen árnyékolás, takarás, tehát, ha megálltál a ház előtt, konkrétan átláttál a házon. Vendéglátóink nagyon szimpatikusak voltak, beszélgettünk sok mindenről, minden kérdésünkre készségesen válaszoltak, nagyon sokat segítettek abban, hogy mindent megtaláljunk, a macskáikat pedig imádtuk, bár tartok tőle, hogy ez nem volt kölcsönös – bár a cicáknál ezt sose tudni.

Szombaton aztán nekiindultunk felfedezni a várost: fél óra séta és már bent is voltunk a történelmi belvárosban. Szűk kis utcák, téglaépületek, templomok, csatornák vezettek, belefutottunk egy megemlékezésbe a dómnál (mint kiderült, egy korábbi miniszter-asszony hunyt el rejtélyes körülmények között), a városképet pedig a Domplein tornya uralta. Találtunk Coffee Shopot, képregényboltot (ó, hogy mennyi pénzt el tudtam volna költeni csak Sandmanekre…) és valami fantasy-boltot is, ahol jól végignéztünk minden tábla- és kártyajátékot (még most is vérzik a szívem a Star Trek Catanért és a Munchkin különböző változataiért), a helyi kemény mag pedig éppen Hatalom kártyákkal játszott. Elsétáltunk a Jaarbeurshöz is, az esti buli helyszínéhez. Hatalmas volt, majdnem 40 percig tartott míg megkerültük, de legalább már minden lényeges információ birtokában voltunk, csak el kellett készülni.

Gyors vacsora után már 7 körül elindultunk. Ugyan a mi bulink csak 9kor kezdődött, a „bemelegítő” warm up már 8kor, így cirka két órát töltöttünk üresben várakozva, csak azért, hogy mielőbb bekerüljünk. Így

láttuk, ahogy lassan gyűlnek az emberek: a kezdeti 50 fő helyett egy óra múlva már több ezren tolongtunk bebocsátásra várva a világ minden zugából. Láttam amerikai, koreai, de még kubai zászlót is, a nyelvek kavalkádja vett körül bennünket és mindenki nagyon-nagyon izgatott volt, ami persze a biztonsági szolgálatot nem hatotta meg. A beléptető-kapukról ugyan a vágóhídi állatszállítás jutott az eszembe, apró kis juhokként haladtunk befelé, de legalább nem volt semmi gond, minden gyorsan, gördülékenyen ment. Így sikerült is pont abban a pillanatban a főszínpadhoz érni, amikor Armin bejelenti, hogy megkezdődik a fő parti, elindul a visszaszámlálás és mindenki lélegzetét visszafojtva várakozik… hihetetlen érzés volt. Több száz, később több ezer ember (a vége felé biztos voltak legalább tízezren ott) ugyanarra a ritmusra pörög, szédítő élmény. Miután megnéztük a többi színpadot, lecövekeltünk a főszínpad első harmadában, amit kábé két óráig bírtunk is, de utána annyi ember gyűlt össze, hogy kénytelenek voltunk kijönni, mert nem volt levegő. Kis pihenő után Armin mixére tomboltunk egyet (ekkor már le is zárták a termet, mert telt ház volt), majd Andrew Rayel

Andrew Rayel, az emberek és a szeméthegyek

lágyabb válogatására. Nem is volt gond, mert már kezdtem azt érezni, hogy ma este konkrétan csak kredencreszelést hallok, annyira durva zenék voltak végig. Ráadásul úgy tűnt, minden színpadon. A legnehezebbnek végül az utolsó egy óra bizonyult: az már nem trance, hanem techno volt és bizony nagyon-nagyon nehezen viseltük álmosan és fáradtan, de kitartottunk.

Minden hiba ellenére hatalmas élmény volt: egyrészt az, hogy ennyi ember tényleg azért gyűlt össze, hogy hallgassa a zenét, szórakozzon – voltak ott minden korcsoportból (azért a hatvanasnak kinéző bácsikon, néniken meglepődtem) és nációból (hol egy orosz srác kért tőlünk cigit, hol egy holland nénike csinált rólunk fotót, mert tetszett neki a frissen vásárolt egyenpólónk). Másrészt mert a szervezés, a lebonyolítás igazán profi volt. Nem voltam még ekkora egy estés műsoron, de le a kalappal a szervezők előtt. A kivetítők, a fények mind egy

I was afraid

másik világba repítettek el, erre csak rátett egy lapáttal a zene.

Hihetetlenül büszke voltam magunkra és örültem, hogy megnéztük az utolsó pillanatokat is. Ezek után hatalmas csalódásként ért, hogy a buszok fittyet hánytak a mi bulinkra és csak reggel 8 után indulnak el. Miután közel 24 órája már ébren voltunk és jó pár kilométer benne volt a lábunkban, nehezen, de várakoztunk és fél 9re már sikerült is ágyba kerülnünk. Nem kellett altatni.

Minden fáradtságunk ellenére úgy döntöttünk, 5 óra alvás után még újra megnézzük Utrechtet. Beültünk egy kávézóba sütizni, megcsodáltuk a kivilágított várost, kerestünk helyi különlegességeket (csak nem biztos, hogy azt találtunk), este vendéglátóink búcsúvacsorával, suriname-i kajával vártak. Remélem, a desszertként átadott Túró Rudi tetszett nekik… Másnap már csak a csomagolás, készülődés várt ránk, sima utunk volt haza és már alig vártam, hogy vízszintesbe kerülhessek és aludhassak egy nagyot… Persze, nagyon sok dolog volt, ami nem fér bele ebbe az élménybeszámolóba, de remélem, a képek alapján kaptok egy kis képet arról, milyennek is tűnt számomra Hollandia és az ASOT.

Akit érdekel, az élő közvetítést végig is nézheti a YouTube-on a Main Stage-ről: