De a rajongók élete nem csak játék és mese – Star Wars: Bizonyos szemszögből

A popkultúrának vannak fejőstehenei. Olyan történetek, világok, amik nemcsak túl nagyok ahhoz, hogy megbukjanak, de ahhoz is, hogy érdektelenek legyenek. A Star Wars is ilyen. A logóval nemcsak uzsonnástáskákat és vécécsészéket, de persze könyveket is el lehet adni tucatszám. Ezek között akad persze jó is, rossz is, de amikor egy 40 éves megemlékezést olvas az ember, mégis arra vágyik, hogy most odategyék magukat az alkotók, és ne csak a név, a marketing vigye el a hátán a kötetet.

A Star Wars: Bizonyos szemszögből esetén a szerkesztő megjelölésének hiánya intő jelként kellett volna feltűnjön, de hát óvatlan voltam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a könyv szőröstül-bőröstül rossz, csak olyan, mintha a gyeplőt bedobták volna a lovak közé, aztán csodálkozunk, hogy mindenki ment a maga útján. Mindenképpen kellett volna egy erőskezű valaki, aki összefogja az írókat és nem hagyja, hogy ugyanazt a két perces epizódot többen dolgozzák fel, vagy hogy ugyanaz a szemszög, mint pl. a Halálcsillag ellen repülő pilótáké, indokolatlanul sokszor kerüljön elő. Nem mellesleg egyes történetekre is ráfért volna egy komolyabb szerkesztés. Így ebből a válogatásból csak az tűnt ki, hogy aki egyébként is jó író, mint pl. Ken Liu, az nem véletlenül az.

Pont Liu novellája az egyik, ami megmutatja, mennyire jó is lehetett volna ez a kötet, ha a szerzők el mernek rugaszkodni a megszokott sablonoktól és a pátoszos jelenetektől és érzelmektől. Mert a legtöbben megmaradtak a „Birodalom rossz”-mélységű mondanivalónál, holott azért ezen már túllépett a Star Wars (gondoljunk csak a nem túl kedvelt Az utolsó Jedire, ami a mainstream vonalba is behozta ezeket a témákat). Hiányoltam azokat a szempontokat, amik esetleg megmutatják, hogy a világegyetemben nem minden fekete és fehér, a Birodalom is van, akiknek jót hozott. A Gikszer tett ezen téma irányába kísérletet, de a kivitelezés nem volt tökéletes. Viszont Doctor Aphra története, Az elsütőbillentyű tökéletesen árnyalt és érzékeny kivitelezésű, képes távolabbról pillantást venni az eseményekre, nem csak az egyértelmű szemszögekből.

Hozzá kell tennem, nekem pont azok a történetek tetszettek legjobban, amik eltávolodtak Az új remény cselekményétől, és bár kapcsolódtak egy meghatározott eseményhez, nem azt mondták fel újra, hanem képesek voltak új szemszögekből megvizsgálni a történéseket. Ilyen volt a már korábban említett Az elsütőbillenytű vagy a Mesterséges mocsár Nnedi Okorafortól, ami azzal is kiemelkedett a mezőnyből, hogy egy nem emberien gondolkodó intelligenciát állított a középpontba (igaz, itt a történet kiindulópontját tartottam gyengének).

Ahogy a szereplők személyével, úgy a formával sem sokan kísérleteztek: a Palpatine versben érdekes, bár nem a líra csúcsa; a memoár stílusú Soha, semmiért szórakoztató, bár egyoldalú, míg az űrlap-formában megírt Jelentés rendkívüli eseményről vitriolos karakterrajz egy kisszerű birodalmi tisztségviselőről. Ez utóbbi formátumot használja a Viharban születtek is, viszont a történet vége szétfeszíti ezeket a kereteket és képes egy vicces, őrült és egyedi történetet hozzáadni ehhez az egyveleghez. Ez utóbbi két történetben is erős a humoros vonal, és az én szívemhez főleg ezek találták meg az utat: ilyen volt Liu már korábban említett novellája, vagy A trükk, ami Lando Calrissian szemszögéből mesél az eseményekről és képes egy következetes karakterrajzot adni egy vibráló, izgalmas közegben, egyúttal ez is tágabban bemutatja a galaxist is.

Összességében úgy érzem, kevesen merték kihasználni a Star Wars hatalmas világához kapcsolódó lehetőségeket, túlzottan ragaszkodtak a film cselekményéhez, valamint igyekeztek már-már szolgaian beépíteni a Disney-éra kulcsfontosságú momentumait (legalábbis a Zsivány egyest mindenképpen). Persze lehet, rosszindulatú vagyok, hiszen lehetséges, hogy ezek az írók vannak annyira rajongók, hogy az őket érdeklő, rájuk legnagyobb hatást tevő momentumokat akarták feldolgozni. Viszont akkor én szívesebben próbálkoznék a kevésbé rajongók, vagy legalábbis az elvonatkoztatásra jobban képes írókkal, hogy némi eredetiség is vegyüljön a gyűjteménybe.

Persze, nem kell aggódni, a marketinggépezet tovább dübörög, jön a 40 éves A Birodalom visszavághoz kapcsolódó kötet is. Remélem, ezúttal kicsit bátrabban nyúlnak az egyébként fantasztikus alapanyaghoz, mert ez a rész nagyon megérdemelné. Addig is, lentebb olvashatjátok a kötet novelláiról írt rövidke értékeléseimet. Nem egyszer estem én is az ismétlés bűnébe, a kötethez hűen, de ezt bocsássátok meg nekem.

 

Gary Whitta: Raymus

Kár, pont egy ilyen történettel kezdeni ezt az antológiát. Biztos érdekel valakit a Tantive-IV kapitányának élete nem sokkal a halála előtt (pl. Wedge Antillest biztos), de ez a történet nincs olyan jól megírva, hogy bármi érdekeset, ne adj isten, drámait adjon hozzá akár a szereplő személyéhez, akár az SW mitológiájához. Az pedig, hogy eszembe juttatja a Rogue One borzalmas utolsó jelenetét, külön fekete pont.

Christie Golden: A vödör

Egész érdekesen tovább viszi a Finn által megkezdett utat, azaz hogy érző lények vannak a rohamosztagosok sisakja alatt. Nem túl mély, de legalább a keretek között elegendő. Bár helyenként simán eszembe jutott a Robot Chicken idevágó epizódja, ugyanennek a jelenetnek a feldolgozásáról – csak az persze vicces volt, szóval a történet drámaisága teljesen nem győzött meg. Plusz sokat adnék azért, ha valahol olvashatnám, hogyan volt képes a Birodalom 20 év alatt olyan rendszert felépíteni, ahol már mindenki elfeledkezett a Köztársaságról. Értem én, hogy a fiatal katonák nem értek akkor, de ha csak azt nézem, mi 30 év alatt se léptünk túl az 50 éves szovjet megszálláson, akkor a több ezer éves Köztársaságon ennyire könnyű?!

Ken Liu: Az adatmunka Sithje

No, ezért remek író Ken Liu – még egy teljesen hétköznapi jelenetet is képes úgy megírni, hogy remekül szórakoztam rajta. Imádnivaló gondolat a birodalmi adminisztráció, az egyik kedvenc SW képregényemben is írnak erről, hasonló éllel. Végül is miért ne lenne adminisztráció ott, ahol egy egész bolygót szentelnek az intézményrendszernek (a Trantor után szabadon)?! Liu pedig egy nagyon vicces történetet szentel annak, hogyan használják a kötelező formanyomtatványokat arra, hogy kijátsszák a rendszert – mintha a valóságban nem ez menne, ugye. Az meg, hogy az A New Hope egyik kedvenc rajongói plot hole-ját használja fel erre ügyesen, csak hab a tortán.

Griffin McElroy: Mesék a homokban

Ez aranyos volt. Eszembe jutott erről a Skippy, a Jedi droid, ami ugyanezt a témát boncolgatta: kis lények kerülnek a nagy események fókuszába, ahol az ő döntéseiken múlik, mi lesz a világ sorsa. Nyilván, mivel ezek csak utánköltések, érdemi tétjük nincs, mégis van bennük valami báj. Ahogy megértik, van az ő életükön tovább mutató gondolat, eszme, és a világ is sokkal nagyobb, mint ahonnan ők látják. Persze, ez a történet ezt aláhúzza még azzal is, hogy a java ifjonc maga is kezdi megérteni, mennyi minden van, amit még nem látott. Ezzel együtt sem túl izgalmas, vagy érdekes a mese, inkább csak bemutatja, mennyi lehetőség van az SW világában.

Sabaa Tahir: Reirin

A női taszken meséje, foglalhatjuk össze egyszerűen. Van benne némi bevezetés az SW világába, kitágítja a Tatuin horizontját azzal, hogy hangot ad egy eddig nem hallott fajnak is, plusz némi adalék az SW alapvetően tradicionális nőképéhez. Egyúttal kicsit zavaros (nekem nem állt össze ez a menekülés-történet), bár a főszereplő motivációja jól összerakott. Csak maga a történet nem túl érdekes, inkább a világát kellett volna bemutatni, semmint ilyen semmitmondó történetet kreálni.

Rae Carson: A vörös droid

Úgy látszik, megint a Skippy, a Jedi droidot kell felhoznom, ez ugyanis dettó az a sztori. Csak jedierők nélkül. És kicsit besározza R2-D2-t, hogy mikre lett volna képes a küldetés sikere érdekében.

John Jackson Miller: Rítusok

Újabb taszken-történet, csak ezúttal a beavatási szertartásokról, avagy Ben Kenobi hogyan épült be a Tatuin ökoszisztémájába. Érdekes ötletek arról, mi teszi a taszkent, ráadásul még az előzménytrilógia „genocídiumát” is beleépítették. Mindenesetre érdekesen mutatja be a beavatást és a törzsön belüli dinamikát. De semmi extra.

Claudia Gray: Mester és tanítvány

Elvoltam vele, csak nem szeretem, amikor előre utalnak a karakter végzetére. Plusz nem tudtam, hogy az Erővel egyesülve minden jövőt ennyire tisztán lehet látni. Lehet, hogy Qui-gon Kwisatz Haderach-há vált? :)

Meg Cabot: Beru Whitesun Lars

Ez viszont határozottan tetszett, csak kevés volt. Úgy értem, sokkal jobb lett volna többet megtudni a karakterről, mélyebben. Megismerni az érzéseit a gyerekvállalással, a házassággal kapcsolatban. Akár Anakinról is mesélhetett volna többet. Így egyszerűen túl felszínes volt. Olyan kevés a női nézőpont az SW-ben, ami van, ráadásul ennyire hétköznapi szinten mesél a galaxisról, annak érdemes lenne több teret adni.

Renée Ahdieh: A balszerencsés rodiai

Nem biztos, hogy Greedo szerelmi életéről szerettem volna többet tudni. Miért kell, hogy egy fejvadászt érzelmi töltet fűzzön a melójához. És ha már az, miért ennyire közhelyes? Ettől nem fogom sajnálni szegényt.

Mur Lafferty: Soha, semmiért

Igazából ez talán akkor lehetett volna jobb, ha dokumentumfilmes stílusban dolgozza fel. Ahogy a banda tagjai egymás után, más-más szemszögből mesélnék el tatuini kalandjaikat. De azért így is szórakoztam.

Chuck Wendig: Ilyeneket nem szolgálunk ki

Nagyon jó dolog a SW-ban, hogy ennyire szabadon építik a galaxist. Figurák, nézőpontok futnak a szemünk előtt, hogy a kalandokról már ne is beszéljünk. Ebben meg lett volna a lehetőség, hogy tényleg bemutasson egy sorsot. De sajnos, túlságosan elvitte a kötelező tartalom. Kevesebbet meséltem volna az ismert dolgokról és kicsit többet tettem volna bele az új nézőpontból. Szétesett a fókusz.

Kelly Sue DeConnick és Matt Fraction: A klookürt

Ebben volt valami báj. Sőt, majdhogynem spirituális a maga módján. Mintha a sors néha segítené a balekokat, a szerencsétleneket. Vagy csak az Erő útjai kifürkészhetetlenek. Mindenesetre szórakoztató kis darab arról, hogyan is alakulnak a szövetséget és a látszólagos ellenségek hogyan számítanak egymásnak. Sajátos kis szociális ökoszisztéma.

Paul Dini: Plusz erő

Megpróbál személyiséget adni Boba Fettnek. Nem sikerül. De legalább rövid.

Zoradia Córdova: Jössz nekem egy fuvarral

10 egy tucat történet a Birodalom elnyomásáról és a szörnyű életekről. Azok a történetek sokkal érdekesebbeknek tűntek, amiket említett, mint amiről ténylegesen szólt. Sajnos, kevéssé sikerült bemutatnia a főszereplőket, így nem igazán érdekelt sem a múltjuk, sem a jövőjük.

Deliah S. Dawson: Hosszú Ormány titkai

Ezzel csak az volt a baj, hogy túl sokszor láttam már ilyet. Az idegen faj, aki kikerül a saját bolygójáról, de nem tanul semmit, mert semmi sem olyan, mint otthon (AKA a szülőbolygómon még a fekália is jószagú). Nincs ezzel semmi gond, csak unalmas. Pedig voltak villanásai a figurának.

Daniel José Older: Viharban születtek

Ez kifejezetten szórakoztatott. Ugyan semmi értelme annak, hogy egy dezertőr rohamosztagos megtegye az utolsó jelentését tableten (adattábla!), mégis akadtak benne vicces momentumok, ahogy a léttel és a munkával járó értelmetlenségekről beszél. Jól adagolta az infókat, így a végén organikusnak éreztem, hogy egy dewback (komolyan lefordították harmathátúnak?!) hátán belovagol a sivatagba. Humoros és emberi a maga kisszerűségében.

Wil Wheaton: Laina

Szívfacsaró kis sztori, őszinte. De miért kellett azt a szerencsétlen gyereket pont az Alderaanra küldeni? Önmagában is elég tragikus a sorsa, nem kell plusz feszültséggel tetézni. Az apa-gyermek viszony dinamikája elég lett volna a drámához.

Beth Revis: Tökéletesen működőképes

Lehetett volna egy érdekes karaktertanulmány, hogy mit gondol egy birodalmi tiszt a világról és abban betöltött szerepéről. Nem azt mondom, hogy egy kicsit sem érdekes, hiszen a történet adott pontján valóban ezeken gondolkozhatott Tagge. Csak annyira mégsem érdekes, hogy rá építsünk egy történetet. Különösen, aminek ennyire nincs se csúcspontja, se közérdeklődésre számot tartó mesélnivalója.

Mallory Ortberg: Jelentés rendkívüli eseményről

Ami az előző körben nem működött, itt összejött: egy kisszerű, felfuvalkodott és önhitt birodalmi tiszt mókás jelentése. Humoros, mert a karakter személyisége ezt váltja ki, és tökéletes hozzá a hangvétel. Jól szórakoztam.

Elizabeth Wein: Átalakulás

Ez kifejezetten bosszantott, de azért, mert lustának találtam. És ez eddig a legtöbb birodalmi szemszögből írt novellára igaz volt – később remélem, változik. Ugyanis senki nem vállalta be, hogy valaki, alsóbb szinteken/rangokban, azonosul a birodalommal. Mintha lehetetlen lenne, hogy valakinek megéri ebben a rendszerben működni. Mert lehetőséget jelent, valamit, amire a Köztársaságban nem volt mód. De itt a lázadók, a JÓK fénye olyan glória, ami megtisztít mindenkit. A Birodalom könyörtelen önkénye alóli felszabadulás mindig bekövetkezik. Hacsak nem vagy tiszt, ugye, mert azok úgyis ostobák. Szóval ez inkább egy bosszantó, kiszámítható és unalmas novella.

Madeleine Roux: Napfogyatkozás

Kiszámíthatóságról itt is könnyen beszélhetünk, de sokat tett hozzá a történet érzelmi vetülete, hogy egy személyes tragédiáról mesél (még ha mi tudjuk is, mi történt). Kicsit több háttér, a szereplők közötti kapcsolat mélyebb feldolgozása jót tett volna, de így is hatott az elkerülhetetlenség. Viszonylag jól felépített, és valamelyest feszült írás, még akkor is, ha tudjuk, mi fog történni.

Pablo Hidalgo: A nagyság küszöbén

Mit is írt a fülszöveg: „Pablo Hidalgo borzongató bepillantást nyújt Tarkin nagymoff elméjébe”. Ha most megnézném a „borzongató” szó szótári jelentését, biztosan nem ezt a novellát találnám ott. Persze betekintésnek betekintés, de sem túl egyedi, sem túl érdekes. Persze, jó lenne a párhuzam Krennic-kel, ha ezt mondjuk a novella egészén keresztül felvezette volna, egyfajta párhuzamos életrajzként. Így van egy figuránk, aki pont olyan, mint képzeltük, és ebben semmi különösen felkavaró nincsen.

Jeffrey Brown: Egy kissé messze esik…

Jaj. Nem tudom, ki gondolta ezt a óvodás szintű képregényt jót ötletnek ide, de nem volt az.

Kieron Gillen: Az elsütőbillentyű

Na, ez egy kellemes novella volt. Jó felépítésű, volt íve, rendes cselekménye, ami tökéletesen passzolt a karakterhez. Volt igazi főszereplője! Aki ráadásul egy érdekes figura, aki stílust adott ennek a rövid történethez. Ráadásul el mert rugaszkodni az alapvető narratívától, nem közvetlenül az eseményekről, hanem annak hatásairól mesélt. Ezzel már eleve érdekesebb lett a kötet novelláinak 80%-ánál. Ráadásul morális kérdéseket boncolgatott, ami szintén egy jó pont. Doctor Aphráról akarok még olvasni.

Glen Weldon: Egérdroidok és emberek

Összességében viccesnek találtam. Mert olyan kisszerű dolgokról mesélt, ami emberivé tette ezt a messzi-messzi galaxist. Még akkor is, ha maga a történet nem volt különösebben jól megírva.

Ben Acker és Ben Blacker: Gikszer

Úgyis hiányoltam azokat az írásokat, amik a Birodalom szemszögét mutatják be. Ezzel itt nem is volt gond, csak egyszerűen nem volt jól megírva a történet. Sokkal jobban ki lehetett volna domborítani mind a történet alapvető tragédiáját (legyen bármennyire kisléptékű is), mind a karaktere érdekességét. De ez csak egy szokványos E/1-es elbeszélés volt, semmi mélyebb tartalom.

Adam Christopher: A szolgálat vége

Gyengesége a karakterábrázolás: ha kitaláljuk, hogy a főhősünk egy született és rossz értelemben vett bürokrata, akkor legyen is az! Értem, hogy egy passzív szereplővel nehéz előrevinni az eseményeket, de ha következetes akar lenni az író, akkor találjon ki valami jobbat. Úgy nem megy, ha, amikor a cselekmény megkívánja, Pamel Poul közbelép és cselekszik és beleszól, egyébként meg nem foglalkozik semmivel. Nem lehetett rájönni, mi mozgatja ezt a figurát, következetlen maradt végig. A történet meg nem adott semmi többletet.

Nnedi Okorafor: Mesterséges mocsár

Ez érdekes darab, már csak azért is, mert ritka a nemhogy nem emberi, de nem is emberi intelligenciával rendelkező faj ábrázolása. Tetszett az ötlet, a következetes megvalósítása, a jól megformált szöveg. Csak azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy minek raktak ilyen lényeket a birodalmiak a szeméttározóikba?

Cavan Scott: A halál pillanatában

Vajon Obi-van úgy élt, hogy amikor lepergett előtte élete filmje, érdemes volt végignéznie? A novella alapján nem. Igazából nem is tudom, hogy jött ide az a konfliktus, miért volt ez akkora jelentőségű, mert nem mutatott semmit arról, milyen változást hozott az életébe. Szóval a dramaturgiai ívnek csak a lényege hibádzott.

Gary D. Schmidt: Van még egy reménysugár

Grumpy Yoda kalandjai. Szerintem sokat elárul az írásról, hogy semmiféle érzelmet nem tud így utólag sem kiváltani.

Ian Doescher: Palpatine

Itt a forma szórakoztatott. Meg a fordításban voltak ihletett megfogalmazások, olyan szavakkal, amit középiskola óta régen hallottam.

Paul S. Kemp: Szikra

Nagy, színpadias érzelmek és pátosz. Azért működött. Bár ezekhez túl cinikus vagyok.

Jason Fry: Szolgálati beosztás

Volt egy SW képregény, amiben egy srác azért nem tudott repülni, mert éppen a gyengélkedőn volt. Pont ez jutott eszembe. Csak az a figura inkább meghasonlott és megkeseredett, nem a bajtársiasság érzésébe menekült. Egynek ez is elment, kicsit meg is hatódtam, de ez sokkal inkább a filmnek köszönhető, semmint a novella minőségének. Amolyan tisztes iparosmunka.

Pierce Brown: A sivatag fia

Ez alapvetően nem volt rossz, annak ellenére sem, hogy a végkifejlet nem volt ismeretlen. De azért sok feszültség nem volt benne. A karakterépítése meg nem igazán lépett túl azon, hogy Biggs Luke-kal való barátságára utal. Egynek elment.

Greg Rucka: Szárnyak nélkül

Kifejezetten tetszett a karakter, jó, hogy végre nem egy pilóta szemszögéből látjuk az eseményeket. Az pedig, ahogy az űrhajók és a legénység kapcsolatát boncolgatja, élettel teli. Ennek ellenére nagyon elfáradtam már a Halálcsillag támadására épített novellákba, még így sem igazán sikerült igazi feszültséget építeni.

Alexander Freed: Tartalékterv

Jó volt a szemszög, Mon Mothma figuráját amúgy sem lehetett megismerni a filmekből, így legalább kapott egy réteget. Mondjuk azt nem teljesen értem, miért kellett alternatív jövőket felfesteni, mikor elég lett volna, ha kicsit többet szán a karakterre a szöveg.Nem attól érezzük át a szörnyűséget, hogy megmutatja, milyen szörnyű lehetne még, hanem ha beenged a főszereplő lelkébe. Na, abból több kellett volna.

Charles Soule: A trükk

Végre egy szórakoztató történet. Nemcsak azért tetszett, mert végre megint egy novella, ami nem kapcsolódott közvetlenül a film eseményeihez, hanem csak lazán, teret engedve a Star Wars univerzumának, hanem mert jól volt felépítve, jól váltott a különböző témák között. Kaptunk egy kis szerencsejátékot és egy kis lázadást is egy olyan karakter szemén keresztül, aki csak az egyik érdekel – és ez nem az utóbbi. Üdítően könnyed darab.

E. K. Johnston (E. K. Johnston és Ashley Eckstein története alapján): Bármely nap alatt

Nekem már kicsit sok volt azokból a pátoszos darabokból, amik a felkelés nagyszerűségéről szóltak. Különösen azért, mert itt sem sikerült semmi egyedit hozzárakni.

Tom Angleberger: A Whill-krónikások

Metafikciósan, közönséghez kiszólogatósan vicces akart lenni. Nem sikerült.

A képek forrása: Mark Hyland, Ed Burczyk