Star Wars - Az ébredő Erő

Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…

Itt ülök, hajnali 3:40-kor, és nehezen megy az írás. Ez persze nem csak a korai időpontnak köszönhető, nem csak emiatt forognak nehezen az agyam kerekei. Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mit is érzek. J. J. Abrams egy nagyon nehéz dolgot vállalt magára: rengeteg elvárásnak kellett egyszerre megfelelnie. És egyértelműen megugrotta a lécet. Mégis csalódott vagyok azért, mert nem vagyok csalódott.

30 évvel járunk az endori csata után, a Köztársaság már megvetette a lábát, és az Ellenállással karöltve próbálja megteremteni a békét a galaxisban. De időközben egy új sötét erő telepedett meg ismét, az Új  Rend, akik vissza akarják szerezni a Császárság hatalmát. Ebbe az új felállásba és egy szupertitkos küldetésbe csöppen két hősünk, Rey és Finn, akiknek menekülniük kell a démoni sötétség új megtestesítőjétől, Kylo Rentől, és közben összefutnak a galaxis leggyorsabb ócskavasával és laza régi-új tulajdonosával…

Mivel spoilermentes kritikát szeretnék, ettől többet vétek lenne elárulni a történetből, ami ugyanakkor csalódásom legfőbb oka. Az alkotók ugyanis vették a régi, ismert cselekményvázat, belerakták az új szereplőket, és kicsit összekeverték. Ebből eredően semmi új fordulat nincs, mindennek megágyaznak az írók (és tették ezt felettébb szájbarágósan bizonyos pontokon), nem volt olyan, ahol igazán meglepődtem volna. Igazából, ha most megkérdeztek, nagy pontossággal meg merném jósolni a folytatások fő cselekményvonalait (lehet, le is írom magamnak, aztán meglátom, mi lesz pár év múlva), ami felettébb elszomorító. Abrams biztonsági, sőt mi több, nosztalgia-játékot játszott, nem húzott igazán új lapot a történetvezetésben. Megkaptunk mindent, amit szerettünk: légi csatát, mentőakciót, nagy összeborulást, kantinjelenetet, nagy kiterjedésű égitestek robbanását, mindent. Az persze más kérdés, hogy én nem egy régi-régi történetet szerettem volna új köntösben, még akkor sem, ha több tényezőn igenis sikerült javítania.

A legfontosabb a humor. Szándékosan soha nem nevettem ennyit Star Wars filmen, úgy, hogy tényleg a szövegek, és nem csak a kétségbeesett igyekezet és a kínlódás lett volna nevetséges. A beszólások, élcelődések a karakterek építőkövei, egymáshoz való viszonyukat is segít meghatározni, eredeti és szórakoztató. Ugyanilyen jók a figurák is, jönnek valahonnan és haladnak valahová, még ha múltjuk egy része és persze a jövőjük is homályos még, kapcsolatuk pedig bájos és hihető. Kapunk egy talpraesett női és férfi főhőst, egy vagány pilótát, ami nagyjából megfelel a régi felállásnak, de a rosszfiúk oldalán is érdekes a két főalak – az önmagával küzdő harcos és az ambiciózus vezető; egyedül Phasma kapitány nem kapja meg a karakteréhez méltó időt és teret. Ráadásul természetes és könnyed módon ismerjük meg őket, remekül belesimulnak a régi alakok közé.

Remekül sikerül megalkotni a látványt is, valóban lélegzetelállító a nagy háború utáni táj, a már megvillantott csillagrombolók, de kapunk itt lépegetőket és X-szárnyúakat is. A CGI nagyszerű, ugyanakkor látszik, hogy rengeteg részt valóban megépítettek, és a helyszínekül is valódi tájak szolgáltak, nem csak a zöld háttér. Szépen összesimul az új technika a régivel, igazából észre sem veszed a kapcsolódási pontokat – sem a hátterek, sem a mesterséges alakok esetében.

A színészválasztás is példás. Sokan kételkedtek John Boyegában, de a srác a jól megírt szerepet csont nélkül hozza, maximálisan hiteles. Mellette Daisy Ridley is ügyes, karaktere amúgy is egy jól felépített tökös csaj, akivel könnyű azonosulni, mégis mintha túl sokszor használnák a könnycsatornáját a valódi ereje helyett; Oscar Isaac pedig viszonylag aprócska szerepét kisujjból kirázza. Mellettük a gonoszok mintha kicsit szerencsétlenül lennének instruálva, pöppet túljátsszák a szerepüket, afféle Khan-szerű túlburjánzással. Ebből Domhnall Gleeson jobban jön ki, mert Hux tábornok fanatikus őrült, de Adam Driver Kylo Renje finomabb instrukciókat kívánt volna szerepe érzelmi többletéhez. Harrison Ford még mindig Han Solo, lazán, Carrie Fisher pedig szerencsére elég keveset látszik.

Mindezek ellenére mégis azt érzem, hogy csak egy utánérzést kaptunk, egy filmet, ami nem találta meg saját magát az elvárások nagy erdejében. Tisztességes munka, van szíve-lelke, csak picike. A legjobban talán ez a zenében érhető tetten: John Williams a régi témáit cifrázta meg, de amikor pár órával korábban egy koncertfelvételről hallgattam Az új remény záró témáját, abba beleborsóztam, itt azonban szinte észre sem vettem a zenét. Lehetne ez egy új vonulat, hogy itt már nem űroperát akartak alkotni a szerzők, de mégsem voltak benne elég bátrak. Talán el kellene szakadni attól a réges-régi galaxistól, és egy vadonatújban folytatni a továbbiakban. Mert persze azért megnézem újra és elmegyek két év múlva is a nyolcadik részre, de remélem, akkor már egy (kicsit több) meglepetéssel teli univerzum fog várni. Mert ez a sorozat megérdemelné, hogy leverje magáról régi vízióinak láncait.
 

A képek forrása: SkyWopper, moviepilot