Egy ifjú ember kalandjai – J. K. Rowling Harry Potter-sorozata

Több helyen láttam már, hogy azt írja egy blogger vagy egy olvasó, hogy nincs már mit írni a Harry Potterről. Ebben lehet valami, ugyanis kevés olyan könyvsorozat van, amivel ennyit foglalkoztak volna a médiában, ennyit elemezték, értelmezték volna, ennyi cikk, magyarázat született volna hozzá, mint J. K. Rowling műveihez. Nem is hiszem, hogy feltalálom a spanyolviaszt, de még sohasem foglaltam össze magamnak sem, mit is jelent számomra ez a sorozat, miért különleges, mit is adott nekem – erre most nagyon jó apropót szolgáltatott, hogy újraolvastam az egészet.

Pedig annak idején nehezen vettem kezembe, hiszen akkora hype (akkor még nem is ismertem ezt a szót sem) volt körülötte, hogy meg voltam győződve róla, hogy bizonyára borzalmas. Mikor kölcsönkaptam az első kötetet, beleszerettem, egy este alatt elolvastam. Mint utána a második, harmadik és negyedik kötetet. Tudni akartam mindent, amit meg lehet a könyvekből tudni és alig vártam az ötödiket. Öcsémmel találgattuk, hogyan folytatódhat a sorozat, mi fog történni Voldemort  újjászületése után (és persze azt is, hogy mi volt Piton küldetése – körmönfont női logikával ráéreztem az elrejtett szerelemre, de ezt utólag már nagyon könnyű beismerni). Az ötödik kötet törvényszerűen csalódást okozott ekkora várakozás után, de a hatodik és a hetedik pótolt mindenért.

Most, hogy összességében, folyamatában láttam az eseményeket, az lepett meg, mennyire jól építette fel Rowling. Az első kötetben még mindenből csak egy kicsit kaptál: egy kis mágiát, néhány emléket és a rosszfiúból is csak pillanatokat. Minden illeszkedett ahhoz, hogy a főhős is még csak 11 éves, nem lát, nem ért mindent a világból, így a magyarázatok is hozzá igazodnak. Ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek az ismeretek összetettebbek és mélyebbek, ahogy ezek az ifjú emberek is felfedezik a világot, annak minden árnyoldalával. Nem csak Voldemortra gondolok itt, hogy egyre többet látnak a világ gonoszságából, hanem a közvetlen környezetükre. Harry rájön, hogy nem mindenki gáncstalan hős, hogy rajongva szeretett apja és keresztapja is bizony gyarló ember, de a nagy mágus, Dumbledore múltjában is vannak rosszabb pillanatok. Harry szépen végigjárta a felnőtté válás lépcsőin, megtanulta a maguk valójában látni az embereket és képes volt így is szeretni őket, de megalkotta saját magát – mi ez, ha nem a felnőtté válás gyönyörű bemutatása?

Taxidermia Hungarica – Péterfy Gergely: Kitömött barbár

„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”

Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.

A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.

Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.

Saul fia

Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.

Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.

Az űr egy baromi veszélyes hely, gyerekek, de az ember mindig győz! - Andy Weir: A marsi

Az utóbbi hónapban jó dolgom volt, mert minden könyv, amit a kezembe vettem, nagyszerűnek bizonyult. Persze, a Harry Potterrel könnyű, hiszen már olvastam párszor, a Hogonyhely és A marsi esetében azonban kis kockázatot vállaltam. Előbbi esetében hosszabb a befogadás, de Andy Weir könyve ennél jóval könnyedebb és könnyebben is elemezhető, mint a magyar szerző regénye. Így hát nézzük, milyen kalandokat élhetünk át Naprendszerünk negyedik bolygóján!

Pedig elsőre nem kalandosnak, hanem drámainak tűnik a helyzet, hiszen hősünk, Mark Watney egy hamisítatlan vörös porviharban elszakad evakuálni készülő társaitól és mindenki azt hiszi, meghalt. Szerencsére a NASA-nak nem véletlenül vannak csillió dollárt érő műholdjai, észreveszik, hogy hősünk nem a fenekén ücsörög, hanem túlélését készíti elő. Így hát mindenki nekiáll, hogy megmentse a bátor kis asztronautát, de mint Murphy mondja, ami elromolhat, az el is romlik. Víz-, oxigén- és kajahiány, robbanás, borulás és szétszakadó ponyvák kísérik hősünk útját a végtelenbe és tovább. Ideális filmes alapanyag, nem véletlen, hogy Ridley Scott már készíti is az adaptációt!

Nyegle hangvételem szándékos, ugyanis ez a könyv nem a sci-fi megújítója számomra, hanem nem más, mint egy abszolút régimódi kalandregény, amely részben Verne, részben Crichton nyomdokain halad. A francia mesterre a cselekményszövés gördülékenysége, míg a nem is oly rég elhunyt dínós csávóra a rideg tudományos megalapozottság emlékeztet. Itt az ember tényleg valami kicsit természetfeletti lény, aki kitartó és nemes, minden akadályt legyőz és erkölcsileg is rendíthetetlen, csakúgy mint Verne legtöbb hőse. Mark Watney egy burok, amibe az emberiségről alkotott összes jóságunkat beletölthetjük: nem adja fel, küzd a végsőkig, emellett vicces és megértő, mindenkihez van egy jó szava, egyszóval szuperember anélkül, hogy igazi karaktere lenne. Mellette mindenki másodlagos, még kevesebb jellegzetességgel bír, csak arra szolgál, hogy az emberiség erőfeszítéseit még látványosabbá tegye. Ők jelentik az ellenpontot, akiknél megjelennek összetettebb szempontok, mint a kockázatértékelés, az emberi életért való felelősség felvállalása, de ezek nincsenek igazán kibontva – nehéz színészi meló lesz ezeket a papírmasékat kitölteni (bár egy jó csepűrágónak ez igazi kihívás).

Könyvhét 2015

Hatodik alkalommal vettem részt a Könyvhéten, és idén fordul először elő, hogy nem voltam biztos, kell-e nekem beszámolót írnom. Végül a szombat este eseményei győztek meg arról, hogy lehet létjogosultsága egy beszámolónak. Kicsit szomorú vagyok, már csak azért is, mert erre megint a „magyar SF” szitokszava/égisze alatt került sor, de tényleg elgondolkodtam.

Péntek este érkeztem meg Budapestre, és nem sokat pihentem, 7 órára már házigazdámmal, Gáborral a Deák téren voltunk egy laza sci-fis – molyos sörözésen. Örültem, hogy találkozhattam, beszélhettem egy csomó emberrel; az pedig különösen jó volt, hogy mindenkit a sci-fi és a könyvek szeretete hozott össze; az utóbbi időben ez kicsit hiányzott az életemből (bár a keddi szegedi molyrajzás már sokat javított az állapotomon) - a geek társalgások, egymás cikizése, könyves élmények megosztása. Vártam, hogy megosszam Anitával a Horgonyhely kapcsán felmerült gondolataimat, és csak egyszerűen jó volt együtt. Mégsem maradtam sokáig, hiszen Tamás barátommal úgyszintén ritkán tudok találkozni, így 9 felé elindultam. Később mégis visszatértünk az Erzsébet téri forgatagba, a fröccsök, a vászon tornacipők, maxiruhák és kigyúrt karizmok világába, hogy végre jól átbeszéljük az életünket. Az estet sétával zártuk, ahol megdöbbenve láttam a Szabadság téren a II. világháború áldozatainak emelt hamis vagy éppen zavarba ejtő emlékművet és az civilek által közzétett élő emlékeket, majd a Kossuth tér kövekből épített pusztaságát. Végül a 2-es villamoson a budai oldal látképe rángatott ki enyhe melankóliámból.

Szex, mágia, festészet - Sümegi Attila: Vadhajtás

Régen olvastam már valamit, ami ennyire kiszámíthatatlanul tervezett lett volna. A Vadhajtás regény, valakinek az alkotása, tehát nyilván „rideg számítás” hozta létre, mégis kaotikusnak, őrültnek és vadnak tűnik. Sümegi Attila második könyvesként, befutott novellistaként ezúttal belecsapott a lecsóba és nem engedi lankadni az olvasót egy percre sem.

Pedig a regény nem indul pörgősen. Oldalakon keresztül ismerkedünk a négy főhősünkkel, de a közöttük húzódó szálak még ennél is lassabban fedik fel magukat, még az utolsó oldalakra is jut egy kis információ. Eszter egy bizonytalan lány, Botond a nagymenőnek látszódó fiú, közöttük pedig két mágikus lény, Nasira, a huri és Aziz, az ifrit, az Ezeregyéjszaka világából kiszakadt két szellem/démon alakítják az eseményeket. Mindannyian pontosan jellemzett alakok, megismerjük részletesen a motivációikat, álmaikat, vágyaikat és részben múltukat is ahhoz, hogy ismerősként üdvözölhessük őket. De, hogy csatlakozzak a mostanában tetőző szerethető főhős vitához, egyikük sem olyan szereplő, akikkel szeretnék találkozni a való életben. Hitelesek, érthetőek, de cseppet sem szimpatikusak, viszont ez semmit sem von le a könyv élvezeti értékéből.

Van tehát négy karakterünk, akik általuk sem teljesen ismert mágia nyomába erednek, megpróbálják megfejteni, felhasználni. A központ pedig Eszter, ő a szokatlan tudás forrása, akit/amit mindenki meg akar kaparintani magának, csak ő nem tud ezzel mit kezdeni. A lány egy formálódó lélek, egy bizonytalan, szeretetéhes teremtés egy olyan világban, ami elfeledte már a tisztaságot és az őszinteséget. A mozgatórugók ugyanis csak a pőre érdekek, legyen szó hatalomról, tudásról, vágyakról, szexről – ezért bolyong ő is esetlenül, majd bosszúszomjasan. Hősnőnket kihasználják, aki fellázad ez ellen, ezzel kapcsolódik Nasira alakjához is - a nők kihasználják előnyös képességeiket, nőiességüket, de végül teljesen más eredményre jutnak. Mellettük a férfiak éppen olyanok, mint amilyeneknek szokás őket ábrázolni, megbízhatatlanok, felelőtlenek, erőszakos érdekemberek, ugyanakkor a megváltás egy része mégis náluk van. Sajátos olvasatok ezek az ezredvégi vagy éppen az új ezredév nemi szerepeinek.

Balaton Method

A cikk eredetileg az Ekultura.hu oldalon jelent meg, de szerettem volna hozzáfűzni egy kicsit, úgyhogy olvassátok itt is :)

Ha Magyarország emblematikus helyeit keressük, akkor sok hely az eszünkbe juthat az Alföldtől kezdve Budapestig, de abban biztos vagyok, hogy a Balaton előkelő helyen szerepelne. Nem nagyon van olyan magyar, akinek nincs valami emléke Közép-Európa legnagyobb taváról – kinek gyerekkorából, kinek tinédzserkorából, és akkor még a családi nyaralásokról nem is beszéltünk. Mindenkinek van valami meghatározó élménye, ami rögtön az eszébe jut a Balatonról: hogy ez az éjszakai fürdőzés, a német turisták, a végtelen balatoni kocsiutak, a sajtos lángos, naplemente a Badacsonnyal vagy éppen a csúszdák, szinte mindegy is – Szimler Bálint és Rév Marcell erre a  kollektív emlékezetre játszott rá, ezt töltötte fel új tartalommal, ráadásul mindezt úgy, hogy közben egy pillanatig sem vált sablonossá.

És hogy mindez hogyan sikerülhetett neki? A közösségi finanszírozással létrejött Balaton Method egy bitang erős ötletre épült: készítsünk rendhagyó klipeket magyar könnyűzenei együtteseknek úgy, hogy mindezt egy tematika, a Balaton köré építjük fel. Persze nem elég egy jó koncepció, ha a megvalósítás minőségben elmarad tőle – szerencsére itt erről szó sincs.

Rév Marcell operatőri munkájáról csak ódákat lehet zengeni, egyenesen csodákat művel a kamerával. A legtöbb klip gyakorlatilag vágás nélkül mutat be egy-egy számot, miközben a kamera mozgása tökéletesen illeszkedik a dallamokhoz: ahol kell, ott nyugodt és lassú, ahol kell, ott inkább zaklatott és gyors. Remekül játszik a fénnyel és az árnyékkal, van, ahol egy etapon belül hihetetlenül ötletesen variálja a nappalt és az éjszakát. A Balaton Method esetében nem kétséges, hogy az operatőr valódi alkotótárs, hiszen a történeteket nem lehetett volna átadni támogatása nélkül.

Rendhagyó áruházlátogatás - Grady Hendrix: Horrorstör

Üdvözöljük kedves Vásárlóinkat a Horrorstör áruházban! Kérjük, helyezzék el táskáikat a kijelölt szekrényekben! Ma én leszek kísérőjük, szólítsanak Mariannának! Kezdjük is meg vásárlókörutunk!

Először is fogják kézbe katalógusunk! „A rémület bútoráruháza” – ígéri a címlap, ragyogó külcsínnel. Apró geggel indít már a borító is, belül pedig hatásos képek keltik a feszültséget, amelyek az olvasás előrehaladtával megidézik a Fűrész-filmek szellemiségét. Groteszk, gonosz poénok, melyek szembesítenek a modern marketinggépezettel. De haladjunk is tovább!

A bejárattól jobbra találják alapítónk, Grady Hendrix képmását. Mr. Hendrix találta ki azt a koncepciót, ahogyan ma áruházunk működik. Mintául az Ikea szolgált, valamint a fogyasztói kultúra  egyéb szegmensei, amelyeket finom iróniával, bár némileg szájbarágósan épített bele kitalált világába. A legfontosabb, és erre kérjük figyeljenek, hogy itt minden az Önök kényelmét szolgálja, a legfontosabb, hogy Önök jól érezzék magukat! Ezért nem is megyünk bele mélységében a dolgokba, nehogy túl nehéznek találják a napi adagot. Mindenből csak egy kicsit, maradjunk csak szórakoztatóak!

Balra áruházunk Legfontosabb Célkitűzéseinek Listáját láthatják. A cél nem volt más, mint hogy egy szokatlan térben játszódó horrortörténetet adjunk Önöknek! Elvégre mi lehet kevésbé megszokott, mint egy bútoráruház?! Horrorok inkább játszódnak sötét erdő mélyén, nyirkos kastélyokban, vagy éppen mostanság már a szomszéd szobában vagy a saját lakásunkban, de valahogy eddig mintha a Tescót, BauMaxxot vagy az Ikeát senki nem pécézte volna ki magának. Ez utóbbi pedig különösen alkalmas az ijesztgetésre, hiszen a kiejthetetlen nevű bútorok között még a legbátrabb szívűek is megrettennek. Éjjel pedig minden átalakul, szokatlan árnyékok, kemény élek, berendezett szobák. És ez persze a fogyasztói társadalom egyik szentélye is, hiszen vannak, amik a svéd húsgolyókért képesek vásárolni – második otthonunk! Lehet annál ijesztőbb, mint hogy minden az Önök kényelmét és a minél nagyobb profitot szavatolja?!

Könyvfesztivál 2015

Harmadik alkalommal vettem részt a Könyvfesztiválon, de idén nem éreztem azt a nagy lelkesedést, mint a korábbi években. Egyrészt, csak hétvégére tudtam felmenni, amit nagyon sajnáltam, mert az előző években pont pénteken sikerült jó dolgokat kifognom, mivel ilyenkor nincs tömeg. Másrészt ezúttal nem voltak olyan nagy címek, amikre nagyon kíváncsi lettem volna – gyakorlatilag csak egy könyvet akartam mindenképpen megvenni. De így sem bántam meg végül a pesti utat, csak ezúttal kevésbé a könyvek miatt.

2015.04.24. péntek

Az első napomon csak munka után tudtam felutazni (bár így is csináltam a munkaidő-nyilvántartásomban egy kis mínuszt), ahol Gábor várt az állomáson, mivel nála hédereltem idén. A rövid lepakolás után irány az Il Treno, ami a Trombitással együtt a hazai sci-fi élet megkerülhetetlen bástyája – senki sem mondhatja magát igazi SF-esnek, ha nem járt még ezen műintézmények bármelyikében. (Komolyan, pestiek, nincs másik értelmes hely?! Pláne, hogy most még a Moszkva is fel van túrva.)

A már hagyományosnak tekinthető SFmag sörözésnek volt ez a helyszíne, amin már elég régen vettem részt. Örültem, hogy sikerült találkozni a szerkesztőséggel és néhányukkal még beszélgettem is. És beszereztem rögtön az első könyvemet is, ráadásul ingyen, a kötet egyik fordítójától. Így tudom majd elolvasni Sherlock Holmes fantasztikus kalandjait, remélhetőleg hamarosan. Váltottunk pár szót Kemese Fannival, Juhász Viktor mesélt a számítógépes játékok piacáról és a steamről, végül pedig a legfrissebb szerkesztőségi taggal, Sárpátki Ádámmal (alias @sepa) is megismerkedtem, akivel kellemesen elcsevegtünk a vidékiség és kívülállóság kérdéseiről. Tényleg, rájöttem, én vagyok az egyetlen vidéki levelező tag kis csapatunkban, ami azért nem egy kéjhömpöly – vidékinek lenni is egy nézőpont, amit nem feltétlen lenne rossz behozni.

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,

Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 

E méltatlan deszkákra mer behozni

Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.

„Nem ezt ígérte ifjúsága.

Apja testét a lélegzet alighogy

Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy

Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolattiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.