Klasszirodalom – ez vajon mi?

A hétvégén a kezembe került egy érdekes kötet a Könyvhéten: a Könyvmolyképző Kiadó Klasszi körkép című kis "füzete". A hátlapon található szöveget elolvasva kicsit felháborodtam – majd elkezdtem gondolkodni rajta. Felmerült a tipikus kérdés – mi lehetett a szerző szándéka? Végül két fő csapásiránya lett gondolataimnak, és ezt megpróbálom írásba önteni, mert azt gondolom, érdemes foglalkozni a témával.

Zseniális reklám?

Nem az első, de a második gondolatom az volt, hogy ez biztos egy promó termék. Ahogy végiglapoztam, láttam, hogy alapvetően a kiadó magyar szerzőit mutatja be. Ez jogos, hiszen a sok angol név tengerében könnyű elveszni. Másrészt, a szerzők mellett, magukkal a művekkel is foglalkozik, hiszen mindenkinél bele lehet olvasni valamelyik alkotásban 4-5-6 oldalon, hogy így kapjunk valami képet az adott szerző stílusáról vagy éppen a könyvről. Ráadásul a bemutatások mellett kis képek igazítanak el, hogy az érintett szerző vagy mű mennyire sikeres, kapott-e valami díjat, vagy éppen kiváló értékelést a molyon.

Szóval összességében kiválóan illusztrálja a kiadó profilját, ráadásul a vevőközönségnek részletesen ismerteti, hogy mit érdemes megvenni. Azzal pedig, hogy bár vitatható fontossággal bíró, ámbár pozitív jelzőkkel látja el (díjnyertes, KultuszKör kiemelt stb.) a tárgyalt témákat, egyértelműen értékkel ruházza fel őket.


Ráadásul, mint hallottam később, hiába van rengeteg olvasója a kiadónak, az olvasók mégsem ismernek sok szerzőt, inkább csak a bejáratott, esetleg külföldön befutott alkotókkal foglalkoznak. Így ezeknek a rajongóknak adnak új távlatokat – ezzel jó esetben bevételeket generálnak. Megéri ez az alapvetően nem olcsó kötet (különösen, hogy könyv vásárlása mellé ingyen adták a Könyvhéten), hiszen elég jó marketingfogás lehet belőle.

Kiáltvány a létjogosultságért?

Az első benyomásom azonban mégsem egy reklámcélú kiadványként, hanem inkább egy kiáltványként azonosította a kötetet. Bár nem éreztem, hogy az lenne a célja, hogy programot adjon a fogalmatlan tömegeknek, de mindenképpen éreztetni akarja, hogy „hé, itt vagyunk!”. De miért is van szüksége erre?

Ha végignézek a molyon, különösen az SF-tematikába tartozó köteteknél, meglepő eredményeket találhatunk. Ha végignézzük például a "sci-fi" címke alá tartozó könyveket, a legmagasabban értékelt köteteknél rengeteg könyvmolyképzős könyvet találunk. Ugyanígy a fantasy tematikánál. Nem Tolkien vagy a Dűne van a vezető helyeket, hanem a kiadó gerincét képező fiatal felnőtteknek szóló YA-kötetek. Tehát az olvasók szeretik a köteteiket, olvassák, beszélnek róluk, értékelik. A hazai blogszférában, a Blogturné Klubban pörögnek ezek a kötetek. Ugyanakkor a szcénán túl nem igazán lehet hallani róluk. Nem láttam magvas elemzést a könyveikről, szerzőikről – nagyon kevés az a mű, ami áttöri az ismeretlenség falát, és széles közönség előtt is ismertté válik.

Talán emiatt is az volt az érzésem, mintha egy a kötet legitimálni akarná a kiadót saját maga, az olvasói és a nagyközönség felé is. Hogy meggyőzzön arról mindenkit, ez nem csak szűk rétegnek szól, nem ponyva könyvek, vannak értékeik, sokakat meg tud szólítani. Ezt az állítást azonban két ponton, legalább részben cáfolnám.

Elsősorban a művek oldaláról. A kötetet elkezdtem figyelmesen olvasni, életrajzokat és műveket párban. És emiatt az gondolom, nem kis részben tévedés az, hogy minden kötetben szereplő szerző megérdemelné a figyelmet. Bár voltak kellemes meglepetések, hangulatos sorok, a legtöbb történet nem tudott bevonni. Ennek lehet oka, hogy nem én vagyok a célközönség – de akkor hogyan akar nyitni a kiadó a nagyközönség felé, ha már a művek felületes áttekintéséből az jön le, hogy elsősorban a fiatal felnőtteket tudja megszólítani? Persze, nem akarok mély következtetéseket levonni ezekből a regényrészletekből (különösen, mivel meggyőződésem, hogy az idézett részleteknél a legtöbb esetben lehetett volna figyelemfelhívóbb, érdekesebb szövegeket választani), de egy tendenciát mégis jelöl.

Másrészt a kiadvány hangvételét érzem tévesnek. A kötet hátlapján olvasható szöveg nagyon sok tekintetben támadó stílusú és téves. Szerintem ma, Magyarországon nem sokan kérnek úgy könyvet a boltban, hogy „ponyvát vagy szórakoztató irodalmat akarok olvasni”. Inkább mondja azt, hogy sci-fit, krimit vagy egy adott szerzőt keres (persze, ez nem egzakt kutatás eredménye, csak a saját tapasztalataimon alapuló feltételezés). Tehát igenis van erre szava az olvasónak – bár ezt a fordulatot inkább érzem tényleges marketingfogásnak, mint bármi másnak.

Ugyanakkor kifejezetten degradálónak találtam a szépirodalom kapcsán tett megállapítást: „Természetesen jó is annak, aki kedveli, élvezi.” Ez mintha azt feltételezné, hogy csak egy szűk csoport, de semmiképpen nem a kiadó olvasói olvashatnak szépirodalmat. Ez, kiegészülve a belső oldalakon található „Nem elvont-nem kísérleti-nem unalmas” állításokkal egyértelműen azt a benyomást kelti, mintha a magasirodalom csak valami ördögtől való, utálatos dolog lehet. Ezt pedig rettentő károsnak tartom, mert megerősíti azt az esztétikai különbségtételt, ami az irodalmi kritika részéről gyakran felmerül a ponyva vagy lektűr kapcsán (bár a Holmi pont ennek tévedéseire próbált rávilágítani). Másrészt káros azért is, mert az olvasókat is eltávolítja az irodalom más részeitől, nem segít tágítani ismeretüket, ami alapvetően az olvasás célja lenne. Mert szerintem a szépirodalom is lehet szórakoztató, a szórakoztató irodalom pedig bírhat értékkel.

De azért is tartom károsnak, majdnem rosszindulatúnak, mert mintha azt feltételezné, másutt, más hazai szerzőknél nem érheti el az olvasó a klasszirodalmi minőséget. Ez nyilvánvaló tévedés, és ha az alapvető marketingcélon túl nézem, árt is a zsáner megítélésének. A ponyva vagy lektűr irodalom elemei már régóta szivárognak be a szépirodalomba, ezt egyre inkább követnie kellene magának a lektűrnek a szépirodalomba való betörésének. Tehát, hogy megtörténjen az, hogy az irodalmi kánon is elismerje, foglalkozzon ezekkel az alkotásokkal. De ha maga a ponyva sem ismeri el önnön létét, onnan nehéznek látom a továbblépést. És, ez pedig nyilván a saját heppem, de ha magán a kategórián belül a szereplők esnek egymásnak, ahelyett, hogy együttműködjenek, akkor ez még nehezebb lesz.

Mindezen hibákkal együtt a kötet elérte célját: beszélünk róla – legalábbis én beszélek. És talán érdemes lenne még többet, hiszen ha ennyi embert meg tudnak szólítani (érdemes végigböngészni a kötet fogyási adatokra vonatkozó részeit, mert az valóban nagyon érdekes – különösen annak fényében, hogy milyen nehéz bármi ilyen adatot kihúzni a kiadókból), akkor lehetnek és vannak jó könyveik is. Ugyanakkor kellene differenciálni vagy talán másként kommunikálni a kiadó és a kritika részéről is, nem kell feltétlenül ignorálni egymást ahelyett, hogy elismernénk egymás érdemeit.