2016. december 29., csütörtök

Top 10 (+1) film 2016

Kicsit bajban voltam az idei felhozatallal, ugyanis kevés film váltotta be a hozzá fűzött reményeket (vagy éppen semmi elvárásom sem akadt, de még ezt sem tudta megugrani). Kezdem nagyon unni a szuperhősös szuperprodukciókat, amik körülbelül ugyanazt hozzák minden évben, meglepetések nélkül (bármennyire is szeretem Benedict Cumberbatch-et, azért a Doctor Strange sem egy nagy eresztés); az idei év nagy Oscar-eresztéseit pedig nem kifejezetten szerettem (Leo és a medve btw). Valószínűleg ezért sem írtam túl sok filmről, pedig azért akadtak jó alkotások idén is – régebbi alkotások pedig mindig meg tudnak lepni.

Spotlight

Meglepő eszköztelenséggel bemutatott kíméletlen sztori a katolikus egyház egyik legnagyobb botrányáról – mégsem válik egy pillanatra sem szenzációhajhásszá. A mozi remek arányérzékkel az újságírók munkájára helyezi a hangsúlyt, és bár nem tűnik elsőre különösebben izgalmasnak, ahogy a szereplők különböző nyilvántartásokat, iratokat böngésznek, mégis végig a székhez szögezett. Ennek oka a remek hangulatkeltésben rejlik, ahogy végig érezzük az egyház befolyását és nyomásást, amint el akarják tussolni az eseményeket, valamint a visszafogott színészi játékban. Számomra az ilyen filmek tovább erősítik, hogy a szabad sajtóra mennyire nagy szükség van, és az ilyen történetek hallatán gondolom azt, hogy az oknyomozó újságírás igenis nemes hivatás.
 

 

Ave, Cézár!/ Lenyűgöző teremtmények

Csak egy nevet mondok: Alden Ehrenreich. Ez a fiú tehetséges és karizmája van – különösen, ha még George Clooney-t is le tudta játszani a vászonról. Az Ave, Cézár! persze nélküle is egy rettentő hangulatos és vicces film az Álomgyár hőskoráról, de ez a srác a kis cowboy szerepében csodát művel. A Lenyűgöző teremtményeket pedig csak véletlenül kaptam el a tévében, és bár ott még nem ő viszi a pálmát, ez a kis film meglepően szórakozatónak bizonyult szimpatikus figuráival – én legalábbis nagyon élveztem. Szóval érdemes odafigyelni a következő Han Solóra.

 
 
Warcraft

Nem vagyok sem RPG, sem MMORPG-rajongó, nem játszottam még életemben a WOW-val (csak a South Park vonatkozó epizódját ismerem), valószínűleg ezért is élveztem ennyire a Warcraft-mozit. Igazi buta látványfilm, lenyűgöző speciális effektusokkal karakterek nélkül. Valószínűleg a koherenciát biztosító jelenetek nagy része a vágószoba padlóján végezte, a cselekmény kicsit következetlen, a színészek pedig nem tudták, mit kell csinálni (max. az orkok), de mégis ez volt az egyetlen nagy franchise-film idén, amiről nem fanyalogva jöttem ki. Hmmm, meg is kellene nézni újra valamikor…


 
 
 Kék bársony

David Lynch tarolt az idén: a Twin Peaks mellett sikerült megnéznünk moziban ezt a klasszikust és teljesen elájultunk tőle. A Kék bársony világa itt van a szomszédban, az amerikai álom túloldalán: elsőre minden szép, tiszta, fehér fakerítés és mosolygó szomszédok, de szépen lassan észrevesszük az árnyékokat és éles sarkokat. Benne van az ártatlanság elvesztése, a kegyetlenség és a harc, és bár a végén reménykedünk, hogy minden visszatér a régibe, de Lynch mesterien érzékelteti, hogy ha egyszer már láttad a sötétséget, soha nem lesz újra minden fényes. A színészi játék, a zseniális filmzene, a fényképezés és a rendezés csodás elegye ez a mozi, amit érdemes nyitott szívvel megnézni, mert utána nem szabadulsz a hatása alól.
 
 
 
Hardcore Henry

Igazi bűnös élvezet kegyetlen poénokkal, laza akciókkal és Oroszországgal! Nem voltam benne biztos, hogy egy FPS-akciófilm élvezetes lehet kontroller nélkül is, de ebbe a filmbe annyi meglepő és karcos poént raktak, hogy nem lehetett nem szeretni. A történet nem bonyolultabb, mint egy régi videójáték esetében, hősünk fut, szalad és lő, de ahol a legfontosabb mellékszerepben Sharlto Copley ordibál oroszul, ott minden megbocsátok. Megtekintésre csakis nagy társaságban ajánlom, lehetőleg gamerekkel, akik azon vitatkoznak, vajon melyik 8 bites videójáték jeleneteit másolják éppen a készítők – az élmény megfizethetetlen.
 
 
 
Szuperhaver

A Pixar-os Brad Bird 1999-es mozija igazi szívmelengető alkotás. A hidegháború legsötétebb, legparanoiásabb éveibe helyezi a kisfiú és a földönkívüli robot barátságának a történetét és feszes, izgalmas cselekményével tökéletes sikerül átadni mondanivalóját: mindenki képes változni, még az emberiség is, csak esélyt kell adni neki. Könnyes, de cseppet sem giccses lezárása pedig igazi bravúr. Tökéletes, régimódi családi szórakozás remek szinkronhangokkal és profi animációval.

 
 
Popstar: Never Stop Never Stopping

Ha valaki még nem hallott a The Lonely Island-trióról, javaslom, sürgősen pótolja. A fiúk remek paródiákat készítenek korunk zenei, de még társadalmi trendjeiről is, ráadásul szépen-lassan beszivárogtak a mainstream médiába is a YouTube-ról. Idén bemutatott első filmjükben egyrészt görbe tükröt tartanak a zeneiparnak, a kaptafára készülő zenészportréknak és dokumentumfilmeknek, ugyanakkor rettentő ügyesen állítják pellengérre a politikai korrekció trendjét. Mozijuk azonban könnyen értelmezhető akár metafilmként is, amivel a saját népszerűségüket vizsgálgatják – nem (lehet) véletlen, hogy a főszerepet az az Andy Samberg játssza, aki talán a legismertebb arc lett az együttesből. Okos paródia, amilyet már régen láttam.

 
 
Ed Wood

Ami tavaly a Jodorowsky-film volt, idén az lett az Ed Wood. A világtörténelem legrosszabb rendezőjének kikiáltott férfi portréja (Johnny Depp lenyűgözően bumfordi és szerethető alakításában) számomra nem más, mint oda az alkotáshoz, az önkifejezéshez. Nem valószínű, hogy pont Orson Welles bíztatta Wood-ot a 9-es terv a világűrből megalkotására, de pontosan érződik a filmből a szerelem a mozi, a filmkészítés iránt. És lehet, hogy mindenki szerint rettentőek a műveid, de amíg élvezed az alkotást és elfogadnak, talán addig is megéri. Martin Landau pedig tökéletes Lugosi Béla; Tim Burton ezúttal mesterművet alkotott.
 
 
 
Érkezés

Ted Chiang novellája is nagyszerű, de nekem a film mégis többet adott. Persze, ennek lehet az az egyszerű oka, hogy hamarabb láttam a történetet, mint olvastam volna, de az kétségtelen, hogy Denis Villeneuve mozija pont annyit változtatott az alapanyagon, amennyi szükséges. Behozott egész társadalmat érintő kérdéseket (hogyan reagálnak a hétköznapi emberek a történésekre), filmszerűen leképezte az írásban a főhős lelkében zajló cselekményt, remek látványvilágot alkotott csodás zenével. Ha nem is éreztem katarzist a végén, de egyértelműen az idei év legagyasabb és legjobb mainstream mozija.

 
 
Coherence

A 2013-as kis indie sci-fi egy remek alaphelyzetet bont ki közel zseniálisan. A film cselekményéről vétek bármit is elárulni, elég annyi, hogy egy furcsa éjszakán 8 barát telefon és internet nélkül találja magát egy kis házban és egyre csak szaporodnak a furcsa események. Talán éppen az égen áthaladó üstökös okoz problémákat? A film a horrorhangulatú alaphelyzetből egy okos kis filmet bont ki, aminek a végén az a legnagyobb kérdés, hogy mire képes az ember a saját nyugalmáért. Meglepő és elgondolkodtató történet, ami után nehéz elaludni.
 
 
 
#Sohavégetnemérős

Az idei +1 film az egyetlen magyar, moziban megnézett alkotás lett. Noha 2016 is bővelkedett a kritika által dicsért alkotásokban, én végül csak a Welhello-mozijára jutottam el. És egyáltalán nem bántam meg. Friss és szórakoztató történeteket kaptam tehetséges, fiatal színészek tolmácsolásában, akikhez még az általam nem annyira szeretett együttes zenéje is remekül illet. Egy csipetnyi nyári hangulat a téli hónapokban is.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése