2016. augusztus 22., hétfő

Képeslapok a Dunakanyarból

Idénre két nyaralást terveztem be – egyelőre úgy tűnik, csak egy lesz belőle. Viszont az első, Visegrád, nem bizonyult csalódásnak: a Dunakanyar tényleg csodás, hajóval és vonattal is megérte arrafelé utazni. Még ha a kezdet nem is tűnt túl biztatónak.

Az ember lányának/fiának fel kell készülnie a MÁV-ra – ezt az igazságot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Pedig először minden ideálisnak tűnt: időben indultunk, nem késtünk egészen Kőbánya-Kispestig, ahol bemondták, hogy 10 percet kell várnunk. És lám, csodák csodájára tényleg elindultunk az ígért időben – azért, hogy majd egy órát vesztegeljünk Zuglótól kb. 100 méterre, persze minden információ nélkül. Mindenki morgott, a kalauznő nem tudta megmondani, mikor indulunk tovább, a vonatok a Nyugatiig nyílt pályán vesztegeltek – mit tehet hát az egyszeri utas? Vagy vár, vagy mint egyesek, leszáll a vonatról és begyalogol a síneken. Ami nem is olyan egyszerű, mert a szemből érkező vonatok valamilyen oknál fogva közlekedtek. Végül furcsa élmény volt látni, ahogy az emberek nagy pakkokkal végigsétálnak a köveken a sínek között, ahonnan a peron is messzinek tűnik. Van benne valami kilátástalanság – vagy ez csak egyenlő a MÁV-életérzéssel? Mindenesetre nagy nehezen beértünk, de nem mentünk tovább a Nyugatiig, hanem Zuglótól busszal jutottunk el Gáborhoz. Elég volt ennyi kaland egy estére.


Másnap, szerencsére, a 3 órás hajóúttal jobban jártunk, hacsak a felső fedélzeten uralkodó elég metsző hűvösséggel nem számolunk. De hát a nyári öltözetekkel már csak így jár az ember a vízen; a forró tea és a napfény sokat segített. És persze a látvány. Mert a Dunakanyar tényleg csodás. A folyó, az erdők és hegyek lekötötték a figyelmünket, és a végére az idő is melegedni kezdett. Mire Visegrádon a kikötőtől elgyalogoltunk a szállásra, már azt is elfelejtettük, hogy valaha fáztunk – ezt végül csak a medence vize idézte fel bennünk.

A szállodán (és a medencén) kívül Visegrád is nagyon a szívemhez nőtt. Szép kis város, hangulatos utcákkal, de a csúcs akkor is a látvány. A szobánk ablakából pont a Fellegvárra láttunk, ha pedig kimentünk az épület elé, szembejött velünk a Duna. A második nap pedig felvittek bennünket a Salamon-toronyba, ahol egy kis lovagi tornát nézhettünk meg. Viszonylag népes nézőközönség gyűlt össze egy nagy, lelkes orosz csoporttal – belőlük került ki végül a játékhoz a király, a királynő és az udvari bolond is. A Szent György lovagrend pedig szórakoztatóan mutatta be kicsiben, hogyan is mérkőzhettek meg a középkori lovagok. Volt kard, csatacsillag, íjászat, de még egy sólyom is előkerült. A végén pedig kipróbáltam a csatacsillagot, amivel sikerült a céltábla közepe felé lőnöm – a kis öröm is öröm.

A következő napon Esztergomba utaztunk szárnyashajóval. Ez aztán tényleg hasított – mikor kisétáltam pár képet csinálni, a menetszél gyakorlatilag hátralökött, pedig nem vagyok kis ember. Célállomásunkon először átsétáltunk a Mária Valéria hídon Szlovákiába – jó érzés, hogy ezt meg lehet tenni; majd végigjártuk a Bazilikát. Impozáns látvány kívül-belül, bár számomra egy idő után nyomasztóvá vált a rengeteg aranyozás, de a kupoláért és a kilátásért nagyon megéri. Még akkor is, ha cirka 1 óránkba került fel- és lejutni, akkora tömeg volt. De ezen kívül találkoztam molyos jelenléttel, sőt, még a Macskalépcsőt is megjártuk – szeretem az ilyen apró helyeket megtalálni a kirándulásokon.

Pihenőnapunk után Visegrádot jártuk végig: a Fellegvárat és a Palotát. Az előbbire erdőben, túraútvonalon jutottunk el, de nem sok emberrel találkoztunk. Ennyire kényelmes lenne mindenki a nyaraláson, hogy csak autót használ, de a lábát nem? Pedig a hűs lombok alatt jólesett még a kaptatás is, a Dunakanyar látványa és az apró várbeli kiállítások pedig kárpótoltak a kis fáradtságért. Ráadásul még kalodába is zárathattam magam. A Palota pedig már első alkalommal is tetszett; figyeltem, vannak-e apró módosítások és egy párat találtam is. Remélem, egyszer sikerül majd befejezni a felújítást és akkor még maradandóbb élmény lehet a termek végigjárása. Így most leginkább a kert békésségét élveztem.

Utolsó két napra egy megerőltető Rám-szakadék túrát és Vác megtekintését terveztük, a szervezetem azonban közbeszólt. Hihetetlenül megfáztam valamikor és ez most jött ki, ezért egy napos Neo-Citran kúra következett. De következő napra összeszedtem magam, hogy legalább a két program közül az egyiket megcsinálhassunk, az egyetlen hazai Diadalívet meg tudjam nézni. Eléggé kóvályogtam még, de a kompozás és a villámgyors vonatút megtette hatását. A főtér a barokk stílusú épületekkel és a kis templommal mindig is kedvencem volt, és most találtunk újdonságot: Szabadi Kálmán mérnök hagyatékát kiállították rengeteg vitorlás, gőzős, hadihajó, de még atomtengeralattjáró makettjével is. A konstruktőr mindent felhasznált, voltak itt színes papírokból, de ragasztós-dobozokból készült hajócskák is, a hajózást szeretők jól el tudják itt tölteni az időt. A templom megtekintése és egy kis séta után visszaindultunk, de előbb a Váci Donácban, ami egy amerikai stílusú dinert idéz, ettem egy nagyon finom és frissen készült gofrit – sajnos, fánkot (donácot!!!) csak szombattól árultak. Nagymaroson pedig teljesen lenyűgözött a gótikus stílusú, közel 800 éves templom, amit éppen felújításon esik át. Meglepően visszafogott és szerény, katolikus templomhoz képest.

Másnap már, még mindig kicsit szédelgős fejjel indultunk haza. Ezúttal semmi váratlan esemény nem szólt közbe, időben hazaértünk. De biztosan vissza fogok még menni a Dunakanyarba, mert csodás adottságai, békéje és a víz csöndje lenyűgözött. Ahogy az egyik vendégtársunk mondtak: ők Dunakesziben laknak, de már negyedjére járnak itt. Megértem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése