Ta-mia Sansa – A menekülés éve

Igazából nem tudom megmondani, miért akartam elolvasni ezt a regényt. Nem igazán bízok az új szerzőkben, sajnos, túl sok középszerű vagy gyenge művet (főleg novellákat) olvastam számomra ismeretlen, fiatal íróktól, ami elkedvetlenített. No meg az sem szokott meggyőzni, ahogy a molyos közösség az ebből a közegből származó szerzőket kezeli. Gyanús a nagy rajongás, nehéz eldönteni, hogy a személynek vagy a műnek szól. A hangulatom is ideális volt egy ilyen könyv elolvasásához, szakítás után érzékenyebb az ember a nők helyzetét boncolgató írásokra. A menekülés éve azonban sokat markol, de keveset fog, számos témát felvet, de nem bontja ki őket, így hiányérzet marad az olvasás után, holott Snyehola Anett regényében azonban van lehetőség, amit azonban nem használt ki eléggé.

Pedig a hangulatteremtéshez ért a szerző, jobb pontjain a regény igenis beszippant és hatással volt rám. Hősnőnk, Sandra az unatkozó, gazdag feleségek életét éli a jövőbeli fogyasztói társadalomban, múltja azonban sötét titkokat rejt: korábban a maffia embere volt és nem egyszerű „maca”, hanem a nagy ember jobbkeze, végrehajtó. Elmenekült és egy Ítélő felesége lett, de a múltja itt is utoléri, miközben maga a társadalom is veszélybe kerül, mert a „gonosz” multik, nos, még nagyobb függésbe akarják taszítani az emberiséget azzal, hogy a maradék kívülállót megölik. Természetesen ezt nem lehet hagyni…

A szerző illusztrációja a regényhez

Bevallom, amikor most összefoglaltam a történetet, rájöttem, mennyire klisés és, valljuk be, egyszerű, hiába tűnik úgy, mintha sokat dolgoztak volna rajta. A „damsel in distress” eszköze itt is nagyszerűen működik, a bajba jutott nő könnyen viszi előre a cselekményt. Emellett azonban hihetetlenül túlírt a regény, rengeteg érzés, gondolat teljesen felesleges, mert ha a szereplők jelleme erős, akkor nincs szükség ennyi belső narrációra, mivel az olvasó egy-egy félmondatból is megérti a motivációkat. De mintha a szerző nem bízott volna a karaktereiben, ezért végletekig túlbeszélteti őket; egy-két párbeszéd pedig nyugodtan kerülhetett volna a süllyesztőbe (különösen az évődés-jellegű szösszenetek a végén), mert kirínak a mű nyelvezetéből.

A regény szerkezete is hagy némi kívánnivalót maga után: nem igazán értettem a fejezetlebontást és azt sem, mi alapján kerülnek egyes részek egymás mellé. Különösen az volt fájó, ahogyan a sokáig központiként kezelt, ráadásul feszült krimiszálat lezárta a szerző: összecsapott volt és rövid, nem indokolatlanul, de nem elegánsan került át a hangsúly az emberiség jövőjére; Mike karaktere is ennél többet érdemelt volna. Az emberiség végét előrevetítő történetrész pedig túl elszórt volt: az elején teljesen oda nem illően kerültek bele a szegény kis csavargó gondolatai, bár ennek a szálnak a lezárása már ügyesebben sikerült.

Nagyon zavaró volt a nézőpontváltás alkalmazása is a regényben. Az, hogy egy bekezdésen belül váltakozik az elbeszélő személye, jelentősen megnehezítette a befogadást, ugyanakkor sok esetben csökkentette az adott rész hatását. Különösen igaz ez a Sandra múltjában játszódó részekre, amelyek ereje még fokozható lett volna, ha végig, vagy legalábbis inkább a lány szemszögéből ismerjük meg azokat. Elhiszem, hogy ezek útján szerette volna a szerző jellemezni hőseit, de ebből is hiányoltam a könnyedséget.

És bevallom, maguk a szereplők sem sikerültek eredetire. Ugyan a főszereplő, Sandra érdekes személyiség, a múltja, jelene és jövője közötti kontraszt, fejlődése a regény egyik fő vonzereje, azonban cselekedetei nem voltak mindig érthetőek. A többi szereplő mellette csak árnyalak, kevés egyediséggel, talán Tom Lyes volt az egyetlen pontosabban jellemzett karakter, az ő sorsa érdekelt. A férj, James, egy papírmasé figura, a sokkal kevesebbet szereplő testvére, Greg esetében több pozitívumot fel tudok sorolni.

De ami telitalálat, az az idegen faj, a pavonis. Sikerült egy számomra rettentő eredetinek tűnő (pedig nem az) idegen fajt megalkotni, tetszett a háttere, a kialakulására való finom utalás. Ugyan inkább az emberiség bíráinak szerepét töltik be, de leírásaik mégis fényt hoznak a sorok közé, én is éreztem, ahogy a kellemes érzések eluralkodnak rajtam olvasás közben.

A fogyasztás szentélyei

És itt jutunk el ahhoz, ami számomra a regény legnagyobb erőssége volt: a hangulatteremtés. Az írónak ezen irányú tudományát kellene magasabb szintre fejlesztenie, mert a leírásaiban (még ha kicsit bő lére eresztette is őket) van erő, volt olyan jelenet, amit teljesen át tudtam élni, mintha éreztem volna, ott lettem volna. Nagyon erősen sikerült fenntartani a feszültséget is a nyomozósszállal kapcsolatban, a történet későbbi pontjain is éreztem az ideges várakozást, hogy mi fog történni. Ez volt az a jellegzetesség, amely miatt kitartottam a végéig, noha mind a történet, mind az ábrázolt világ gyengeségei bosszantottak.

Ez utóbbi különösen is, mivel a szerző nagyon sok témát, problémát vet fel a regényben, de igazán nem fejti ki őket, illetve a válaszok gyakran falsul hatnak. Különösen közhelyesnek éreztem a társadalmi problémákkal kapcsolatos részeket, a fogyasztói társadalom ostorozását: persze, népszerű téma, amivel könnyen lehet az intelligens történet látszatát kelteni, de egyrészt éreztem rajta némi „le a multik”-jellegű végtelenül leegyszerűsítő mentalitást, másrészt ebből a szempontból különösen érthetetlen a felső vezetés taktikája: miért pusztítsunk el valamit, ha könnyedén meg tudjuk téríteni? Természetesen a történet a fogyasztás igazi társadalmi és egyéb hatásait nem elemzi, nyilván ez nem is feladata, de egy kicsit komolyabb hátteret megérte volna kidolgozni.

A másik fő kérdéskör a nők helyzete, ami sokkal jobban megérte volna a kifejtést és azt a főszereplő személye is indokolta volna. Sandra múltbeli történetei révén sokkal erősebben ki lehetett volna fejteni a nők társadalmi szerepére, életére, vágyaira vonatkozó álláspontokat, azonban ez idővel teljesen elveszett. Emellett hiteltelen is, hiszen, bár tudom, ebben nem mindenki ért egyet velem, már a mai világban is számos olyan nő van, aki vezető pozícióban lehet, országokat irányít, vagy akár éppen csak vállalkozása van, így nem hiszem, hogy ez a tendencia olyan erősen megfordulna, ami alapot adhatna ennek a történetnek (vagy lehet, hogy csak idealista vagyok).

Viszont ez a két erős kérdéskör így inkább kioltotta egymást a műben, egyik sem kapott igazi teret, és bosszantóan üres maradt a végkifejlet.

Egy feszesebb és jobb történettel, kicsit erősebb szerkesztői munkával és céltudatosabb koncepcióval többet ki lehetett volna hozni A menekülés évéből. Így sem kaptunk igazán rossz regényt, inkább csak kevés volt nekem, de hogy őszinte legyek, bízom benne, hogy a szerző a következő alkalommal már csiszoltabb munkát tesz le az asztalra, mert a képessége megvan hozzá. Addig meg várok és reménykedem, mert szívesen visszatérnék ebbe a világba.