Saul fia

Nagyon erős meghatottságot éreztem, ahogy a vetítés előtt a Belvárosi Mozi nagytermében ücsörögtem. Egyrészt mert hatalmas fegyvertény, hogy egy magyar film díjat kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, másrészt örültem, hogy ennyi embert érdekel egy magyar alkotás. A vetítés végén azonban nekem is azon járt a fejem, amit végül a mögöttem ülő lány mondott ki: ebben a filmben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtál rajta sírni.

Nem mintha nem lett volna szívszorító az egész alkotás, mégis egyszerre éreztem magam bent és kint. Bent azért, mert egyszerűen nem tudtam nem együtt érezni azokkal az emberekkel, akik a filmhez hasonlót éltek át, másrészt Nemes Jeles László és kamerája szenvtelenül mutatja be azt a poklot, amiben a Sonderkommando tagjai éltek. A látásmód szűk, végig szinte csak a főhőst, Sault követjük ember próbáló útján, ami nemcsak szokatlan, de nagyszerű filmes eszköznek bizonyul. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok Auschwitzban, amit egyszerűen nem lehetett máshogy túlélni, csak ha korlátozottan vesszük észre a körülöttünk lévő valóságot. Ami nem tartozik a szigorú értelemben vett feladatunkhoz, az homályos, így a meztelen élő és holttestek, a vér, a tömegsírok, és csak a túléléshez szükséges információk elérhetőek a szemünkkel. Ezzel szemben valóságos hangorgia a világ a szegényes látvánnyal szemben, hiszen azokat nem lehet teljesen kizárni: bábeli hangzavar különböző nyelveken, kutyaugatás, pisztolylövések és sikolyok árnyalják bennünk a haláltáborok unásig ismert képét. Ezeken túl a ruhák, a kellékek, a dialógusok és a díszlet együttesen teremtik meg a hitelesség azon fokát, amelyből nehéz kívül maradni.

Hogy mégis bennem maradt a kint és bent sajátságos érzete, azt a cselekménynek köszönhetem. Saul története árnyalt és mégis kétarcú: érthetőek a motivációi, mégis éreztem, hogy nem ez az egyetlen megoldás. Végig az motoszkált bennem, amit a bemutató előtti vetítés után tartott beszélgetésen is elhangzott, hogy a főszereplő az emberségéért harcol egy szerinte vesztes szituációban, de ennek több más narratívája is létezik, de egyik sem jobb a másiknál. Saul a szabadság azon illúziójáért küzd, ahol megtehet egy teljesen hétköznapi dolgot: eltemeti a fiát. A tett szempontjából nem lényeges, hogy valóban az ő fiáról van-e szó (az én értelmezésem szerint nem), a lényeg az, hogy módjában áll ezt megtenni. Ezzel szemben áll az, hogy cselekedetével több embert veszélybe sodor, míg másoknak halálát okozza. Tette lehet hagymázas őrültség vagy egy remény nélküli ember utolsó, hittel teli cselekedete. Azonban az ő megoldása nem az egyedüli: van, aki lázadást szervez és ezzel okozza mások vesztét, míg lehet olyan is, aki csak csendben nem tesz semmit. Egyik megoldás sem kizárólagos és egyik sem rosszabb a másiknál. A rendező egyértelműen azt sugallja, hogy nem a lágerek lakói követik/követték el a bűnt, hanem azok, akik felépítették és fenntartották ezeket a helyeket. Könnyű morálisan megítélni, elítélni az ott történteket, de éppen ezért fontos ez a film, mert megmutatja, hogy ne belülről, hanem kicsit kívülről is gondolkozzunk el a dolgokon. És mindezt filmnyelvileg rettentő hatásos módon, újszerűnek tűnően (legalábbis tematikáján) teszi, szuggesztív alakításokkal, amiket inkább mondhatunk inkább erős jelenlétnek.

Nemes Jeles filmje nem egy újabb Holokauszt-film, egyáltalán tévesnek érzem azt a hozzáállást, hogy egy újabb filmet kapunk a vészkorszakból. Erről (és persze nagyon sok minden más történelmi eseményről is) beszélnünk kell, beszélni érdemes. Ez az, amit a film egész létével alátámaszt: legyünk tanúk, éljük át az elmondhatatlant, akár csak vásznon keresztül, mert a tapasztalat belénk ég. És amit megtapasztaltunk és nem tetszik, azt később, talán, elkerüljük. A Saul fia ezt a nem elhanyagolható gondolatot osztja meg velünk a maga visszafogott módján, érdemes elgondolkodni rajta.
 

A képek a Sonderkommando tagjai által készített eredeti fotók a Wikipediáról.