„Ausztria angolkertje, műromokkal a zegzugos sétány végén, ez Magyarország.”
Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.
A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger
barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak.
Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.
Pedig az nagyon is izgalmas, hiszen a szereplők múltján, életén kívül nagyon sokat megtudhatunk a korabeli Monarchia működéséről, világáról és arról, hol is volt ebben a helye Magyarországnak, ami úgy tűnik, sokban predesztinálta a mai helyünket is Európában. A magyar a barbár szinonimája, hiszen egy lenézett, legyőzött népcsoport, helyzetében visszaköszön a kuruc múlt, az elszenvedett vereség, amely miatt a hagyományainkat is gőggel fogadják a művelt osztrákok és a nyugat. A magyar elmaradott, képtelen a fejlődésre, de a beolvadásra is, a nép hiedelmek között él, ahol csak egy apró szikra kell és kitör a félelem hajtotta agresszió, ahogyan a kolera sújtotta vidék jeleneteiből megtudhatjuk.
Ez ellen akar küzdeni Kazinczy, de javító szándéka először az állami akarat híján, később a rosszindulatú rokonok közbeavatkozására bukik és keseredik meg. Angelo Soliman is a barbársággal való megbélyegzés ellen küzd, azért, hogy ne csak akkor tekintsenek rá jóindulatúan, ha az egzotikumát csodálják, amikor a teste idegensége a lényeg, hanem ismerjék el a benne rejtőző emberséget is, önmagában azért, mert egy fajhoz tartozunk. Ezt a két embert a barbárság tudata hozza össze, amivel mindkettőjükre tekintenek anélkül, hogy meglátnák a bennük rejlő emberséget. Ők csak a célok érdekében láthatóak, nem számít, mit gondolnak valójában.
A regény minden során érződik az a műgond és az a rengeteg kutatás, amit Péterfy beletett ebbe a regénybe. A korabeli világ, a szereplők, Kazinczy és Török Sophie mind-mind hitelesnek tetszenek, el tudtam hinni, hogy valóban így gondolkodtak és éreztek ebben a közegben. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ugyan a Kitömött barbár a múltról szól, de a jelennek; most éppen annyira szükség lenne arra az elhivatottságra és intellektusra, hogy ki tudjunk jutni abból az újkori szellemi és testi barbárságból, amibe kerültünk, amibe kergetjük magunkat, ahol az értelmiségnél megjelenik ugyanaz az önutálat, a többieknél pedig ugyanaz a babonaság, mint kétszáz évvel ezelőtt, amikor az új, az idegen csak valami rosszat jelenthet.
„… egytől egyig félbe maradt drámaíró, költő és filozófus az összes, akik csak kényszert s a közösség iránt érzett felelősséget hibáztatják, amiért a pályáról letérítette őket, és azok a szavak, hogy hitványság vagy tehetségtelenség, nem is szerepelnek a szótárukban.”
Ezzel az idézettel tudom legjobban szemléltetni mit is jelentett nekem, miről is szólt számomra Péterfy Gergely AEGON-díjas regénye, a Kitömött barbár. Nem tökéletes mű, nem felejthetetlen és nem is titokzatosan idegen, hanem éppen hogy ismerős terep, hiszen Magyarországról, ezt a csodás, mégis képmutatással és ostobasággal terhelt kicsit földdarabról szól leginkább, és egy kicsit három emberről, akiket összekapcsol a barbárság tudata és meg nem értettség, amivel találkoztak a 18-19. század fordulóján.
A regény erénye, hogy három ember néha párhuzamos, néha egymást keresztező életének bemutatása által ismertet meg bennünket a tágabb földrajzi és társadalmi közeggel. Az abszolút elbeszélő Török Sophie, Kazinczy felesége, bár néha Kazinczy és néha Angelo Soliman is megszólal, de mindenki igazából valakinek a szűrőjén keresztül, hiszen a feleség közvetíti a férj szavait, a férj pedig a néger
barbár mondatait, így igazából csak a nő szavait fogadhatjuk el valósnak. Ezek a szavak ugyanakkor teli vannak keserűséggel, reménytelenséggel és sokszor önváddal, amelyet a regény egyes pontjain valamennyi szereplő érez. A pontosan jellemzett hősök és az általuk bemutatott alakok mind részletesen kidolgozott karakterek, még a legutolsó apró figuráról is tudjuk kicsoda, mik a vágyai és céljai ebben a formálódó új világban. Nem szemérmes a regény, mert ennek érdekében valóban megmutat mindent a test, a hús örömein és gyötrelmein keresztül a lélek kárhozatáig. A szereplők részletgazdagsága teszi lehetővé, hogy igazán részei legyünk Magyarország múltjának, ugyanakkor éppen ez adja egy gyengéjét is, hiszen ha ez nem köt le bennünket, nem érdekelnek az alakok, akkor csak bosszantóan bőbeszédűnek fogjuk találni a regényt.
Pedig az nagyon is izgalmas, hiszen a szereplők múltján, életén kívül nagyon sokat megtudhatunk a korabeli Monarchia működéséről, világáról és arról, hol is volt ebben a helye Magyarországnak, ami úgy tűnik, sokban predesztinálta a mai helyünket is Európában. A magyar a barbár szinonimája, hiszen egy lenézett, legyőzött népcsoport, helyzetében visszaköszön a kuruc múlt, az elszenvedett vereség, amely miatt a hagyományainkat is gőggel fogadják a művelt osztrákok és a nyugat. A magyar elmaradott, képtelen a fejlődésre, de a beolvadásra is, a nép hiedelmek között él, ahol csak egy apró szikra kell és kitör a félelem hajtotta agresszió, ahogyan a kolera sújtotta vidék jeleneteiből megtudhatjuk.
Ez ellen akar küzdeni Kazinczy, de javító szándéka először az állami akarat híján, később a rosszindulatú rokonok közbeavatkozására bukik és keseredik meg. Angelo Soliman is a barbársággal való megbélyegzés ellen küzd, azért, hogy ne csak akkor tekintsenek rá jóindulatúan, ha az egzotikumát csodálják, amikor a teste idegensége a lényeg, hanem ismerjék el a benne rejtőző emberséget is, önmagában azért, mert egy fajhoz tartozunk. Ezt a két embert a barbárság tudata hozza össze, amivel mindkettőjükre tekintenek anélkül, hogy meglátnák a bennük rejlő emberséget. Ők csak a célok érdekében láthatóak, nem számít, mit gondolnak valójában.
A regény minden során érződik az a műgond és az a rengeteg kutatás, amit Péterfy beletett ebbe a regénybe. A korabeli világ, a szereplők, Kazinczy és Török Sophie mind-mind hitelesnek tetszenek, el tudtam hinni, hogy valóban így gondolkodtak és éreztek ebben a közegben. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ugyan a Kitömött barbár a múltról szól, de a jelennek; most éppen annyira szükség lenne arra az elhivatottságra és intellektusra, hogy ki tudjunk jutni abból az újkori szellemi és testi barbárságból, amibe kerültünk, amibe kergetjük magunkat, ahol az értelmiségnél megjelenik ugyanaz az önutálat, a többieknél pedig ugyanaz a babonaság, mint kétszáz évvel ezelőtt, amikor az új, az idegen csak valami rosszat jelenthet.
„… egytől egyig félbe maradt drámaíró, költő és filozófus az összes, akik csak kényszert s a közösség iránt érzett felelősséget hibáztatják, amiért a pályáról letérítette őket, és azok a szavak, hogy hitványság vagy tehetségtelenség, nem is szerepelnek a szótárukban.”
Alapvetően nem szoktak lekötni a múltról szóló regények, viszont az alapján, amit írtál róla, nagyon kíváncsi lennék egy mai változatára ennek a kötetnek.
VálaszTörlésBiztos vagyok benne, hogy a közelmúltról íródott művekben találnál olyat, ami hasonlóan boncolgatja a dolgokat, de sajnos, nem olvasok annyi szépirodalmat, hogy ajánlani tudjak egyet...
Törlés