2009. augusztus 29., szombat

Sookie és a haverok

Ezt a bejegyzést már vagy 2 hónapja megírtam, csak egyszerűen lusta voltam begépelni, így most szintén lustaságból felhasználom. De ahogy látom, ez a téma most úgyis aktuális az sfportalon...
Az internet bájához hozzátartozik, hogy ha bármit keresünk, szinte rögtön megtaláljuk és meg is szerezhetjük magunknak. Nincs ez másképp a sorozatokkal sem, csak ott az a súlyosbító tényező is fennáll, hogy jó esetben az összes részt könnyedén a gépünkre pakolhatjuk. És ha nagyon kíváncsiak vagyunk, könnyen azon kaphatjuk magunk, hogy fél napot a számítógép előtt töltjük az újabb és újabb epizódokat lesve. Hát velem most ez történt.

Louisianában járunk, egy képzeletbeli kisvárosban, Bon Tempben. Itt él Sookie Stackhouse (Anna Paquin), aki kicsit más, mint a többiek: képes hallani mások gondolatait. Ez azonban nem teszi boldoggá, s mikor megjelenik a városban egy vámpír, Bill Compton (Stephen Moyer), rögtön felfigyel rá, mert őt nem hallja. Miután megmenti a férfit, sorsuk összekapcsolódik. Miközben ők szerelmükért vagy néha épp az ellen küzdenek, egy sorozatgyilkos kezd garázdálkodni...

Ez volna röviden a True Blood (ami a magyar keresztségben az "elmés" Inni és élni hagyni alcímet kapta) sztorija. Egy vámpír és egy ember szerelmét sokféleképpen próbálták már megénekelni, nem is csak ez adja a történet sava-borsát. A sorozat atyja, Alan Ball (akinek személyes kedvencemet, az Amerikai szépséget is köszönhetjük) nem csak a főszereplőkre koncentrált, a történet teli van izgalmasabbnál izgalmasabb mellékszereplőkkel. Itt van mindjárt Sookie bátyja, Jason, aki inkább csak sodródik a saját életében, ágyról-ágyra jár, de nem találja önmagát; vagy Tara a legjobb barátnő, aki részeges anyja mellett örlődve inkább elüldöz mindenkit maga mellől; Sam a jóravaló és jóképű bártulajdonos, akiről azonban számos furcsaság kiderül. De valójában még sokkal több városlakó ügyes-bajos dolgára fény derül, ami annyira elvonta a figyelmem, hogy mikor megismerjük a gyilkost, egy ideig fel sem fogtam, miről is van szó.

Sőt, be kell valljam, a mellékszereplőket érdekesebbnek találtam a főszereplőknél. Sookie-val nem tudtam együttérezni, sajnos Miss Paquin alakítása "nem jött át", Sookie sok esetben gyerekesen viselkedett, amit érthetetlennek találtam a karakter ismeretében. Vámpírunkról pedig számomra túl kevés dolog derült ki, hogy igazán megfogjon.

Ami viszont zseniális, az az atmoszféra és a helyszín. Az állandó hőség, tücsökciripelés és a szúnyogok, magyarán minden, amit általában az amerikai Délről gondolunk, ott lüktet a tévé képernyőjén.

De a sorozat nem elégszik meg egy szerelmi történet elbeszélésével, terítékre kerül itt politika, a vámpírok emberi jogai (amit már az Anita Blake-könyvekben is olvashattunk), és az egyszerű emberek erre adott válaszai: így könnyedén ejt gondolkodóba a diszkriminációról és elnyomásról. Ugyanakkor felidézésre kerülnek az USA tragédiái, a polgárháború, az iraki harcok, sőt humoros formában még 9/11 is.

Mert nem feledkezhetek meg a sorozat nyújtotta fekete humorról sem. Sőt, az utolsó epizód vége maga a színtiszta idézőjel: feledteti a sorozat össze hibáját és nagyon kíváncsivá tett a folytatás iránt.

Mert persze hiba is akad, és nem csak a főszereplőkkel. A történet első felében számomra sok volt a szexualitás. Még úgy is, hogy ez egy abszolút nem szűzies sorozat (elég csak az amúgy emlékezetes és maga nemében tökéletes főcímet megtekinteni), a vámpírok szexuális vonzereje tényleg nem csak zárójelben szerepel. Igaz, mindezek ellenére hiteles és hátborzongató sok esetben, amit látunk, néha mégis sok.

Ha a fentiektől és a túl sok szálon futó cselekménytől eltekintünk, remek élmény a True Blood. Hajrá emberek, mindenki megérdemel egy kortyot belőle, és lehet, hogy ugyanolyan rabjává váltok, mint sokan a V-juicenak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése