2015. április 24., péntek

Egy dráma és négy adaptációja - William Shakespeare: V. Henrik

„Ó, bocsánat,
Kedveseim, hogy néhány törpe szellem 
E méltatlan deszkákra mer behozni
Ekkora tárgyat…”

William Shakespeare, a Mester, az avoni hattyú és még ki tudja, hány néven emlegetik a világ talán legismertebb drámaíróját. Műveit lassan négy évszázada olvassák, feldolgozzák, filmre vagy színpadra viszik, megzenésítik, nem múló lelkesedéssel próbálják megfejteni titkait, rájönni hatásának rejtélyére. Pár bloggerrel arra vállalkoztunk, hogy mi is bemutatjuk műveit és így mi is elkezdjük kutatni titkait. Íme az én írásom az V. Henrikről.


„Nem ezt ígérte ifjúsága.
Apja testét a lélegzet alighogy
Elhagyta, a fiú vadsága, mintegy
Beléje fojtva, meghalt vele együtt;”

Kapcsolatom Shakespeare művével valamikor a ’90-es évekre nyúlik vissza, ekkor láttam ugyanis Kenneth Branagh remek adaptációját nagyszerű színészekkel (köztük Christian Bale-lel, aki akkoriban plátói szerelmem volt). Elég régi tehát a kapcsolatom a művel, akkor lenyűgözött, de mivel sosem voltam a szerző legnagyobb rajongója, így nem foglalkoztam vele többet. Mióta a Globe on Screen sorozatát nézem, felhorgadt érdeklődésem, így esett választásom erre a hazánkban mindenképpen keveset játszott darabra.

De ki is volt hősünk, V. Henrik, Anglia királya? Történelemből szerintem csak az azincourt-i csatáról tanultunk, mint a százéves háború angolok uralta időszakáról, de arról, hogy milyen is volt az uralkodó, keveset. Az alig 9 évig regnáló királyt a feudális erények megtestesítőjének tartották, hiszen mind belpolitikai, mind külpolitikai téren sikeres, keresztény fő volt, aki megerősítette országát. Ráadásul a Tudor-ház is tőle kívánta eredeztetni hatalmát (ami mégiscsak erősebb érv, mint hogy megnyertek pár csatát), így története ideális alapanyagul szolgált egy I. Erzsébet-kori darabnak. Szerencsére nem lett annyira patyolat tiszta, mint a VIII. Henrik (ott majdnem én is megkönnyeztem, mikor a király örvendezik lánya, a későbbi uralkodó születésének – csak mint tudjuk, ez nem egészen így játszódott), köszönhetően a IV. Henrik c. darabnak is, de még így is egy majdnem makulátlan főhőst ismerhetünk meg a történetből.

Kell is, hogy megismerjünk valakit, mert a cselekmény finoman szólva is harmatos. Legjobban az idézett háromkockás képregény fogja meg, hiszen valóban ennyi a lényeges – Harry jön, lát és győz. Akkor mégis mit nézünk moziban, színházban két és fél órán keresztül?!

Néha azt hiszem, egy egyszerű propaganda-darabot, hiszen ahogy korábban is írtam, a királyábrázolása megfelel annak a képnek, ami az akkor regnáló uralkodónak megfelelhetett; szinte láttam, ahogy I. Erzsébet kegyes mosolyra húzza ajkát a darab láttán. V. Henrik itt is megfelel a jó uralkodó képének; ha kell, erőteljes, ha kell, haragos, ha kell, szigorú, ha kell, kompromisszumra kész. Emellett igazi keresztény, ki eredményeit Istennek tulajdonítja, valamint az alattvalóira ügyelő nyájas király, ki nem átall beszélgetni is velük a csata előtt, hogy így szítsa bennük a kitartás lángjait.

Ezt a képet a darab nem igazán árnyalja, amint azt Ada Palmer nagyszerű tanulmánya is kifejti. Harry egyszerű értelemben „jó uralkodó”: jó, mert annak született, hiába ifjú éveinek kicsapongása, természete adott és megváltoztathatatlan. Persze, ez az értelmezés számunkra annyira nem áll meg, mert remélem, hiszünk az emberi lélek fejlődésében, de ennek közvetítése inkább a különböző adaptációk kötelessége – erről azonban később. Megkérdőjelezhető a franciák ábrázolása is, akik gyakorlatilag tökkelütött gazfickók, lebecsülik az angol nép kitartását és erejét, melyre persze csúfosan ráfaragnak. A nacionalizmus is tetten érhető hát, s bár még a különböző egyéb népekkel szembeni kirekesztést is felhozzák a darab vizsgálata során (skótok, írek és egyéb angliai népek), én ezt kevésbé tartottam erősnek az ellenfél kigúnyolásához képest.

Mi az akkor, ami a nagy pátoszt és a lelkesítő szózatokat élvezetessé teszi? Egyrészt a hétköznapiság apró megjelenései, az egyszerű katonák szavai a 4. felvonás 1. színében, akik sokkal földhözragadtabbak, mint a darab egésze, ahogy ezt Takács Ferenc utószava (Európa Kiadó, 1981) ki is emeli. Ez a bepillantás közelebb hozza az eseményeket az olvasóhoz, hiszen átélhetővé válik a háború, annak igazi hatásai. Az itt olvasható monológ Henriktől, mely annak idején felgyújtotta képzeletem Kenneth Branagh előadásában, végül most éppen emiatt válik képmutatóvá – az uralkodó nem a nép, inkább saját maga (és apja szavai) miatt vállalkozik a csatára (abba már bele sem megyek, hogy az egyház képviselői hogyan is jönnek a buliba).

A másik élvezeti forrás számomra a szöveg, ami fantasztikus, legalábbis Vass István fordításában mindenképp. A kórus sorai hihetetlenül élvezetesek, mert sokat ecsetelik a színház világát és szerepét a megvalósítás során, Henrik beszédei minden ellenérzésem dacára valóban lelkesítőek és erőteljesek, és még a darab végén olvasható, összességében felesleges (és hamis, hiszen Katalinnak nemigen volt választása) udvarlási részt is szórakoztatóvá teszik. A nyelv miatt valóban bele tudok szeretni a királyba, mert lendületes és hősies figura képét rajzolja ki számomra.

Inkább kontra, mint pro lett végül az ítéletem, köszönhetően annak is, hogy a Shakespeare-re jellemző humoros részek sem ütöttek most igazán, Brandolph, Nym és Pistol ehhez túlságosan kisszerűek és ellenszenvesek maradtak. Kicsit magamban is elkezdtem kételkedni, hogy csakugyan ennyire tetszett nekem annak idején a film, hogy vállalkoztam erre a kis írásra? Elkezdtem hát keresgélni, mik is születtek a darab ihletése nyomán.

„De Isten óvjon, drága, hű uram,
Hogy értelmét elhajlítsd, csűrd-csavard,
S értő lelked ne terheld meg koholt
Jogokkal,”

Amikor szétnéztem az IMDB-n az adaptációk körében, találtam azért párat, így kénytelen voltam szelektálni (a Wiki szerint fellelhető egyéb formákkal nem is kísérleteztem). Mielőtt azonban bármilyen elemzésbe belemennék, azért azt el kell ismerni, az angol pasikban van valami. Ha megnézem, kik játszották filmen és tévében V. Henriket – többek között Laurence Olivier, Kenneth Branagh vagy éppen legújabba Tom Hiddleston -, mind nagyszerű színészek és nem mellesleg remek palik is. Már csak ezért is megéri megnézni az adaptációkat, de szerencsére nem csak ezért.

V. Henrik (1944)
Ezzel a darabbal egyik kedvenc klasszikus hollywoodi aktorom, Laurence Olivier döngette az Álomgyár kapuit – kapott is érte rögtön egy speciális Oscart (amit a következő évben a Hamletért egy igazival is megfejelt). Filmje nem friss, nagyon is régies, ami kiválóan tetten érhető a patetikus zenében és a nem annyira profi vágáson, mégis szórakoztató a szerkezetének köszönhetően. Olivier ugyanis rendezőként igazán fejet hajtott Shakespeare és a színház illúzióteremtő ereje előtt.

Mozija 1600-ban kezdődik, egy képzelt Globe-színházi előadáson, majd átvált egy igazi filmmé, először festett, majd végül valós díszletek között, hogy ugyanúgy a színházban fejezze be, mint ahogy elkezdte. Körkörös szerkezete által remekül bemutatja a különböző médiumokban rejlő erőt, és szuggesztíven használja a darab színházra reflektáló kórus-szövegeit. Szinte érezni lehet, ahogy a film atmoszférája berántja a nézőt azzal együtt is, hogy minden rettentő teátrális benne.

A forgatókönyv nem szöveghű, több részletet kihagyott a darabból, és mint ahogy egy remek elemzés is megemlíti, jól kifehérítette hősünket. Itt Henrik nem áll bosszút senkin, nem végeztet ki senkit, a Falstaffal való kapcsolata is csupán széljegyzet a nagy király tablóján, helyette igazi jófiú, aki nem csak a csatát nyeri meg, de a királylány kezét is. A darab humoros részeit is kihagyták, helyette nagyobb hangsúlyt kapott a csata, amit egészen megkapóan, bár meglepően sterilen ábrázol. Itt nincs a jelenleg uralkodó véres realizmus, de látszanak a statiszták, igazi lovakkal harcolnak, így összességében hitelessé válik.

Mai szemmel nézve tehát nem annyira izgalmas Olivier mozija, de kétségkívül nosztalgikus és remekül mutatja be a színházi játék erejét – talán nem véletlen, hogy a Globe-színház a különböző színházi törekvések ellenére a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. De erről majd kicsit később, térjünk át sorban a következő, kedvenc darabomra.

V. Henrik (1989)

Kenneth Branagh saját hollywoodi áttörésére ugyanazt a művet választotta, mint alig egy fél évszázaddal azelőtt honfitársa. Ugyan Oscart nem kapott érte, de kicsit más aspektusból sikerült megfognia a darabot, így mindenképpen megsüvegelendő a teljesítménye.

Annak idején egyértelműen azzal fogott meg, ahogy a király és az ifjú életét összehasonlította, párhuzamosan ábrázolta, láthattuk a vadságot és a felelősségvállalást is, és így nagyobb hangsúlyt kapott a múlttal való szakítása is. Újranézve a filmet mégsem ugyanez volt a benyomásom, helyette inkább a film energiája fogott meg: itt minden hangos és erőszakos, mintha minden egyes szereplő haragudna valamiért. Kirobbanó életerő árad a képekből már az elejétől kezdve, Derek Jacobi nem annyira sorvezető kórusként, hanem útitársként szerepel, útja a filmes díszletektől a francia síkig vezet, és dühös istenként pöröl a nézőkkel kimért narrátor helyett. Ennek megfelelően a humort se keressük, ismert gazfickóink is inkább csak mocskos csavargók, semmint szájtáti burleszkfigurák.

Henrik sem szende ifjú, hanem inkább egy bizonyítani vágyó fiatalember, akiben visszafojtott indulat munkál, mintha mindig épp felrobbanni vágyna. Ugyanakkor kicsit hamis volt nekem ez a kép, hiszen a nyitó jelenetből egyértelmű volt, hogy inkább tanácsadói, semmint saját akaratából indított háborút. Persze, a csata kiművelte őt is, vezetői képességei kiteljesedtek, mégis maradt bennem némi kétely a király nagysága iránt.

A film egyebekben is megfelel a modern kor kívánalmainak, mert a csaták bemutatása a ’90-es évek stílusában készült: véres, de ugyanakkor patetikus is néha indokolatlan lassításaival. A szereplők érzelmeit a zene felerősíti, néha túlontúl is, így sorvezetővé válik az értelmezés útján. Adaptáció szempontjából ugyancsak érdekesek a jelmezek, amik félúton vannak a ’44-es mozi pompája és az új sorozat egyszerűsége között. Itt legalább látjuk, ki a király és ki a közrendű.

Felnőtt fejjel közel sem volt akkor élmény Kenneth Branagh víziója Shakespeare művéről, de igazságtalan lennék a filmmel, ha nem mondanám érdekfeszítőnek. Ugyan Henrik itt inkább félelmes és vad király, de legalább mutat érzékenységet is, kis mértékben, de némi jellemfejlődésnek is tanúi lehetünk. Így azt mondhatom, darabokban színház, összességében inkább egy korrekt, bár az átlagosnál jobb forgatókönyvvel bíró történelmi filmmel lettünk gazdagabbak.

Globe on Screen – V. Henrik

A Globe színház előadásaiban azt szeretem, hogy megmutatják Shakespeare munkásságának rejtett mozgatórugóit. Összesen közel tíz darabot láttam közvetítéseken, és látom, hogy épül fel a szerkezet a nagy mondanivalókkal és a közé felhúzott vicces, a köznép eszejárását bemutató és ízlésüknek megfelelő epizódokkal. „That’s the humor of it ” – mondhatnánk stílszerűen, és bár van, aki kétségbe vonja az ennyire szöveghű és régies feldolgozások létjogosultságát, én azt mondom, rendben van, hiszen a szöveg ismerete nélkül nem is lehet (vagy inkább nem könnyű) felismerni az adaptáció velejét, mint azzal együtt – erre pedig tökéletesen jó a Globe on Screen amellett, hogy általában nagyszerű és szórakoztató előadásokat hoznak össze. Nincs ez másképp az V. Henrik esetében sem.

Milyen is a performansz? Először is hadarós, hiszen rengeteg szöveget kell „egy óra pergésébe” beszorítani, így komoly erőfeszítést követel mindent követni, pláne felirat nélkül. Másodszor pedig a végletekig profán: ebben az adaptációban jön ki leginkább a humor, nagyon ötletesen sikerült színre vinni az egyszerű katonákat; mind régi ismerőseink, Pistol és társai, mind a különböző nációk, így Fluellen és a többi kapitány esetében. Különösen jók a szedett-vedett csavargók jelenetei, amik közönségesek és kijön bennük a figurák kisszerűsége, amelyet a nézők is értékelnek. De a drámainak szánt nagyjelenetekben is megjelenik a tréfa, lett légyen szó a püspökök bevezető „nagydolgairól” vagy éppen a király beszédeiről. Emiatt is kedvelem én a Globe előadásait, mert mindig mernek reagálni a közönségre apró fricskákkal és merik őket megszólítani; ettől lesz az egész kicsit anakronisztikus, de roppant szórakoztató.

Különösen érdekesen sikerült megoldani a szereposztást: kevés színészt használ sok szerepben, de a cserék logikusak – így az összeesküvőkből lesznek a francia nemesek. Élveztem, hogy a kórust nő alakítja, mert más lendületet visz az előadásba, és az ő további apró szerepei is jól olvadnak bele a darab egészébe. A díszletet, jelmezeket és zenét dicsértem már másutt, de inkább térjünk át arra, milyen is a mi kis Henrikünk?

Jamie Parker nagyszerű választás: már a IV. Henrik feldolgozásában is eljátszotta a karaktert, így az nagyon is az övé, benne él a figurában, és a kezdeti rossz érzéseim ellenére gyorsan meggyőzött. Az ő alakításában a király kissé könnyedebb figura, gyakran úgy éreztem, mintha a szájzugában apró mosoly bujkálna, így a komoly monológokba is vitt némi színt, ami az előadás javára vált. Emellett hihetetlenül energikus, belakja a színpadot, mégsem válik dühödt uralkodóvá, végig megőrzi emberiességét. Az ő Henrikje megérthető, vele át tudom érezni a királyi élet problémáit is. Nem annyira a pátosz, hanem az egyszerűség az uralkodó. Pont ez a könnyedség figyelhető meg a záró jelenetben is: másutt az udvarlási rész inkább szükséges unalmas, itt azonban kedves, felmutatva az udvarlás minden báját és a félreértésekből fakadó minden humorát; sőt, még a hercegnő meglehetősen statikus szerepét is sikerült kibővíteni.

Aki egy szöveghű, izgalmas és vicces feldolgozást szeretne látni, az mindenképpen próbálkozzon meg a Globe előadásával – lehetőleg minden Shakespeare-darab esetében, mert eddig tényleg nem láttam olyat, ami ne kapcsolt volna ki és ne szórakoztatott volna. Ugyan nem váltja meg a világot holmi újszerű értelmezéssel, de ez nem is mindig szükséges.

The Hollow Crown – 4. epizód, V. Henrik (2012)

Hiába mindenki kedvenc Lokija, Tom Hiddleston, a BBC-sorozat Henrikje nyomasztó hátrányból indult és ezt épp annak köszönheti, hogy megnéztem az egész sorozatot. Ugyanis akaratom ellenére Falstaff nyerte el szimpátiám, mert a mihaszna, gyáva, nagyotmondó és haszontalan lovag hatalmas szíve győzött a józan logika felett. Hiába volt Hal herceg minden uralkodói erénye, a IV. Henrik a pufók lorddal győzött meg, így királyunktól inkább csak tisztes helytállást vártam, s ezt meg is kaptam.

A sorozaton érződik a modern idők szele, a mi szájunk íze szerint készült: semmi pompa, helyette tompa fények és szürke kosztümök, és a realitásra való törekvés. A szöveget legyőzte a kép, a csatát  átéljük vérrel és verejtékkel, az inak szakadnak és dagasztjuk a sarat; még a humornak sincs helye, a viccesnek szánt mellékszereplők kikoptak. Életszerűbb a franciák ábrázolása is; közel sem akkora mamlaszok, mint ahogy a színmű olvastán vélnénk őket, és maguk a tárgyalások is inkább abban a hangvételben zajlanak, mint azt elvárjuk – a francia király nem örül, nem adja mosolyogva lánya kezét legyőzőjének, hanem realista döntést hoz.

És milyen a mi Harry-nk? Ő volt az, akit a legkevésbé sem tudtam megfejteni. Szilárd, elszánt, eltökélt és nyugodt, felelősségteljes, de ha kell, dühe lesújt – uralkodó a javából. Alakjában nincs igazán személyes, csak egy-egy felvillanás (mint Bardolph felakasztásánál), helyette az alattvalókért él és aggódik, a megingásnak nincs helye, így kedvenc monológomnak sem. Igazi hős és király, Tom Hiddleston pedig mesterien hozza ezt a karaktert is, csakúgy, mint a IV. Henrik két világ közt hajózó hősét, arcrendülésekkel képes kifejezni főhősünk belső világát.

Persze, arról nem tehet, hogy a rendezés pont egy kevésbé érdekes aspektusát fogta meg a karakternek, mert ez a Henrik nem igazán izgalmas, mert nincs benne semmi, ami a mi világunkhoz kötné. Ezek a hősök nem nedves helyen teremnek, hanem a száraz pergamenek között. Az adaptáció azonban megfelel a mai kornak, így a színészi játékkal karöltve kihúzza a The Hollow Crown ezen epizódját a csávából.

„Meghajló szerzőnk gyarló, durva tolla
Eddig követte a történetet,
Nagy embereket kis térre zsufolva
Megcsonkította dicsőségüket.”

Milyen tehát (az) V. Henrik? Teátrális, mint Laurence Olivier? Vad, mint Kenneth Branagh? Könnyed, mint Jamie Parker? Királyi, mint Tom Hiddleston? Mindegyik és egyik sem. Ha valamit, akkor azt megtanultam ebből a kísérletből, hogy mennyit számít a szöveg és annak megkurtítása abban, hogy mit gondolunk az eredeti műről. És még talán annyit, hogy olvassunk, művelődjünk, hiszen minél többet látunk, annál könnyebb átlátni koncepciókat, megérteni mozgatórugókat. Shakespeare pedig nagyon jó gyakorlóterep erre, hiszen a rengeteg feldolgozás számos különböző felfogást közvetít. Mindenki megtalálhatja a maga V. Henrikjét, Benedekjét vagy Beatricéjét, Rómeóját vagy éppen Hamletjét, ha kíváncsi és nyitott. Kalandra fel!

A részletek Vass István fordításából származnak (Európa Könyvkiadó, 1981).

A szövegben előforduló minden idétlen, anakronisztikus hülyeségért utólag is elnézést kérek, de sajnos a shakespeare-i szövegek túl erősen hatottak rám…


A blogturné további állomásai:
Rómeó és Júlia - Kírarozi
A makrancos hölgy - Krlány
A szentivánéji álom - Szentgyörgyi Flóra
A velencei kalmár - Robinson
Téli rege - RavenS
Szonettek - Rossie
Julius Caesar - Sarah Sparkle
Vízkereszt, vagy amit akartok - Viky0222
Minden jó, ha vége jó - Mackólány
Sok hűhó semmiért - Bonnie9
Hamlet - Kiss Zsuzsa
Ahogy tetszik - Szofi17
Szeget szeggel - Zeyna382
Coriolanus - Hóvirág
Lear király - Krlány
Athéni Timon - Bélabá
Tévedések vígjátéka - Cinderella
Antonius és Kleopátra - Mentavirág
Lovátett lovagok - Kucrek
Othello - Angelina1991
Titus Andronicus - Jeffi
A vihar - Misscaty

5 megjegyzés:

  1. Nagyon alapos bejegyzés lett, gratulálok hozzá! :)
    Én még csak a IV. Henriket olvasom, de sorra fog kerülni az ötödik is (meg a többiek :)), és mindenképp szeretnék majd minél többet megnézni az általad felsorolt filmekből, előadásokból is, remélem, lesz rá lehetőségem.
    Az utolsó bekezdésben leírtakkal pedig teljesen egyetértek, tényleg minden egyes feldolgozás tud újat mutatni és árnyalni a képet, jobban megérteni a szereplőket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Jól esik, amit írtál :)

      Nagyon tudom javasolni a témában a "The Hollow Crown"-sorozatot, mert árnyalt IV. Henrik képet ad. A Globe-előadást nem láttam a IV. Henrikről, de jó színészek vannak benne, úgyhogy biztos élmény :) Hajrá a királydrámákhoz! :)

      Törlés
    2. Ó, a The Hollow Crown mindenképp meglesz, már annyi jót olvastam róla, meg Hiddleston nálam is nagy favorit. :D Egyébként a beszámolód alapján Falstaffot is nagyon várom benne, mert most olvasás közben eddig ő a kedvencem. :) Szórakoztatóak a szócsatáik a herceggel. :)
      Köszi, eddig nagyon élvezem őket!

      Törlés
  2. Shakespeare-től inkább a vígjátékai az én világom, a drámákat nem igazán csípem (én vagyok a vérbeli Anti-Rómeó&Júlia :D). Viszont a Henrikek közül még egyet sem olvastam, valahogy fel se merültek, mint lehetőség. Inkább színházban szeretem nézni az ilyeneket, de ott meg egészen ritkán vannak olyan Shakespeare darabok, amikre elmennék. Hát mindegy, ennek is eljön az ideje egyszer.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Színház szempontjából pech, hogy szerintem pont ezek a darabjai talán nem annyira időtállóak. Mármint arra gondolok, hogy van egy konkrét történelmi-társadalmi tér, amiben el kell(?) őket helyezni, hiszen ismert történelmi alakokkal dolgozik - nincs annyi értelmezési lehetőség, mint a Hamletben. Persze, ettől még lehet velük kísérletezni, de nehezebb a mai néző elvárásainak, ízlésének megfelelni ezekkel a történetekkel.

      Törlés