2018. március 4., vasárnap

Cushing, Lee és a nők – The Hound of the Baskervilles (1959), The Gorgon (1964)

Peter Cushing és Christopher Lee – ez a két név az elsők között lesz, akivel a néző találkozik, ha Hammer-horrorok nézésére adja fejét (a harmadik talán Terence Fisher, aki a páros rengeteg filmjét rendezte). A brit film két legendája számtalanszor játszott együtt és ennek eredményeként jó barátok is lettek, olyannyira, hogy Grand Moff Tarkin szerepe azután került Cushinghoz, hogy Lee lemondta azt. A legtöbb esetben Lee játszotta a szörnyet, Cushing pedig a protagonistát (bár a kép sokszor nem is annyira egyértelmű, különösen például a The Curse of Frankensteinben). A legutóbbi két filmünkben azonban pont más volt a felállás, nem a megszokott szerepekben láthatjuk őket, de nem csak emiatt voltak izgalmas alkotások.

A The Hound of the Baskervilles a klasszikus Sherlock Holmes-történet sokadik feldolgozása, apró csavarokkal. Sir Charles Baskerville rejtélyes halálát követően fia, Sir Henry visszatér Baskerville Hallba. A családot generációkra visszamenőleg átok sújtja, többen a lápon lelték halálukat. Sherlock Holmes persze nem hisz a babonákban és feltett szándéka, hogy felderíti az emberi tetteket az események mögött.

A film nagy vonalakban követi a regény cselekményét, legnagyobb módosításáról később fogok beszélni. Néhány apróbb változtatás a gótikus horror hagyományait szolgálja, egy kicsit több félelemkeltő elem került bele, és a rosszfiúkat is könnyen meg lehet különböztetni a testi fogyatékosságuk által. Belekerült az a The Curse of the Werewolfból ismerős momentum, ami a korábbi nemeseket egyértelműen erőszakos és éppen ezért negatív színben tünteti fel, bár itt nem megy át szocialista színezetben. Ezen túl persze egy tipikus Hammer-film is: jól operál a zárt terekkel; nehéz bútorokkal, függönyökkel és élénk színekkel zsúfolja tele a teret, a külső éjszakai jelenetek mintha mindig világosban játszódnának és persze kicsit vontatott is, a tempója nem a mai nézőknek készült. Ennek ellenére a maga módján izgalmas, Sherlock Holmes egyfajta modern szuperhősként járkál a vásznon, még egy bányabalesetből is könnyedén kiszabadul.


Cushing remekül hozza a gyors beszédű, fölényes Holmest, aki ennek ellenére végig szimpatikus marad, játékában egyesíti az empatikus embert és a fürge nyomozót. Maga a nyomozó karaktere a klasszikus ábrázolásokat követi: megvan a jellegzetes kalap és pipa, no és persze a skótkockás minta. André Morell Watsonjával jó az összhang, mindkét figura elég teret kap ahhoz, hogy megkedveljük őket. Lee pedig talán itt a legfiatalabb: Baskerville grófjaként egyesíti a sármját és azt, a mai szemmel már kicsit erőszakosnak tűnő, de akkoriban egyértelmű férfias képet, aminek keretében mindig meg kell ragadni a nőket csók előtt. Remek krimi némi borzongással megspékelve.

A The Gorgon már egy teljesen másfajta horror, ami ráadásul még a mai szemmel is hatásos. 1910-ben egy kis német faluban, Vandorfban járunk, ahol már évek óta rejtélyes balesetek borzolják a kedélyeket, emberek válnak kővé. Az események akkor vesznek fordulatot, mikor fia halála, majd gyilkosságért való elítélése miatt a faluba érkező Heitz professzor is meghal. Egyetlen még élő fia is nyomozásba kezd, amihez csak tanára (Lee) nyújt segítséget, míg a település orvosa, Dr. Namaroff (Cushing) mintha még akadályozná is. Beleszeret az orvos asszisztensébe, az egyre zavarodottabban viselkedő Carlába. A leszámolás a falu felett őrködő, félelmetes Borski kastélyban végül elkerülhetetlenné válik.

A film valóban remekül működik, feszült hangulatot épít fel az állandó, testetlen fenyegetésből, a szél hangjaiból, a fényképezésből és a zenéből. Nem volt még olyan Hammer-mozi, ahol valóban izgultam, a The Gorgon azonban ezt is elérte, még akkor is, ha némi rutinnal viszonylag gyorsan kitalálhatóak a főbb fordulatok, a mozi azonban mégsem veszíti el fókuszát. Terence Fisher rendezése itt működött igazán: a Hammer-horrorok megszokott elemei tökéletes összhangban álltak össze, és ezt még a végkifejlet valóban ügyetlen maszktechnikája sem rontja el (bár sokan ezt róják fel neki leginkább). A cselekmény lendületes, jó a ritmus és az iram, mindenre van elég tér, lassan fedi fel a kártyáit, így a kevésbé gyakorlott nézőt végig lekötheti. Ugyan a görög mitológia felhasználása nem pontos, mert az emlegetett Megaera nem Gorgó, hanem Erinnüsz, de ez sokakat nem fog zavarni.

A karakterek különösen izgalmasak. Dr. Namaroff egy igazi gyötrődő, kétarcú „hős”: pontosan tisztában van a megoldással, azonban reménykedik, vagyis inkább szerelmes, így nem tárja fel a tényeket, sőt, akadályozza a nyomozást. Nem egyértelmű antagonista, de gonosztevőnek sem mondhatjuk. Cushing remekül hozza ezt a kettősséget, sőt, a szereplő növekvő kétségbeesését is, így végső soron szimpatizálhat vele a néző. Mellette Lee Karl Meister professzorként éppen csak mellékszereplő, de gyors beszédével és határozott fellépésével remek karaktert alkot. Kettőjük párharca mellett a többi szereplő is jól teljesít, különösen Richard Pasco hősszerelmese illúziókeltő. Már csak a nők hiányoznak.

Mindkét film középpontjában ugyanis a hölgyek állnak egyrészt kulcsszerepben, másrészt a vágy tárgyaiként. A The Hound of Baskervilles nagy változtatása ugyanis az volt, hogy a regények halvány Ms. Stapledonját intrikussá tette. Itt a lány nem félénk virágszál, hanem nagyon is bosszúálló nő, aki jogos jussát akarja megszerezni. Ennek érdekében nem csak csábít, de öl is. Ugyan ezzel a film nem teremt pozitív nőképet, de egy aktív, cselekvő figurát igen, ami más Hammer-horrorok szenvedő alakjaitól jelentősen eltér. Bár a végén eléri a megérdemelt végzete, hiszen ebben a világban a gonosztevőnek meg kell halnia, de alakja így is emlékezetes.

A The Gorgon már egyértelműen egy nőt helyez a középpontba, ahogyan a cím is erre utal, mégpedig egy tragikus női sorsot láthatunk. Carla Hoffman ugyanis egy ősi szellem által megszállt lélek, aki menekülne ebből a helyzetből, de arra nem képes. Ennek ellenére mégis egy aktív karakter: kezdetektől fogva kifejezi ellenérzését Dr. Namaroff technikáival szemben, majd fel is lázad ellene és kiáll a saját vágyai mellett. Bukása elkerülhetetlen, hiszen nincs eszköz a megmentésére, ezzel együtt mégis szánjuk és együtt érzünk vele. Barbara Shelley jól hozza a karakterben rejlő kettősséget, néha egészen finom eszközökkel, emlékezetes figurát alkotva.

Érdekes látni, ahogy a Hammer-filmekben épülnek a női sorsok. Lehetséges, hogy a legtöbb filmjükben nem cselekvő hősként, hanem inkább áldozatként vagy egyfajta vamp figuraként szerepeltetik őket, mégis változik a megítélésük (egészen szélsőséges módon is, mint az 1971-es Doctor Jekyll and Sister Hyde-ban). Persze, legtöbbször nem rájuk emlékszünk, hiszen én is inkább a két férfi főhősről akartam megemlékezni ezzel a cikkel, de ezzel geyütt is látványos, ahogy az évek múlásával új és új szempontok kerülnek elő, ezzel alkalmazkodva az idők változásához. Azért zárásként álljon itt a két férfiú képe a The Gorgon forgatásáról, megemlékezve nem mindennapi életútjukról és karrierjükről.
 
A The Hound of the Baskervilles-ről a wikin és az IMDb-n, a The Gorgonról a wikin és az IMDb-n. De lehet régi fotókat nézegetni horrorlegendákról, és egy podcastban beszélgetnek a Hammer nagy kettőséről.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése