Drakula halott és sosem élvezte ennyire – Dracula (1958)

Drakula gróf feketén magasodik az erkélyajtóban, szemében várakozás, visszafojtott extázis. A nő a viktoriánus erkölcsökhöz kicsit lengén, egy szál hálóingben fekszik az ágyban. Ajka vörös, nagyon élénk vörös, mint a vér. A férfi szinte hangtalanul, hatalmas, bár kimért léptekkel odasétál az ágyhoz. A nő szemében mélyen iszonyat, de a felszínen, kikerekedett szemében csak vágy honol. Drakula nemesi arca állatiasra vált, előbukkannak hegyes szemfogai. A kamera a közeliről totálra vált, felemelkedik a köpeny és eltakarja a színt. Vágás.
 

Szexualitás, élénk színek, arisztokratikus figurák, visszafogott gore - na, ilyen érzés Hammer horrort nézni. Legalábbis a Dracula (aka Horror of Dracula, 1958) megtekintése után ezt állapítottam meg. A Hammer Stúdió az 1950-60-as években horrorfilmjei által vált híressé és segítette abban, hogy az 1930-as évek legendás szörnyei átvészeljék a vészkorszakot és relevánsak maradjanak az új közönségnek is. De ezek már nem azok az elegáns, fekete-fehér, lassú mozgású rémek voltak. A Hammernél ugyanis alkalmazkodtak az új igényekhez és a színes filmalapanyagokhoz is.

A Draculában szinte fojtogatóak a színek: zsúfolt szobabelsők tobzódó mintákkal, nehéz bútorokkal. A zöld bársony köpenyek sosem voltak ennyire mélyek, a vér sosem volt ilyen élénk vörös. És mindezt aláhúzta a visszafogott szexualitás némi állatias vonzerővel: dekoltázsok és visszafojtott vágy a szemben – a vámpírral szemben a férjnek nem sok esélye volt, könnyen felszarvazták. Persze, ehhez kellett Christopher Lee: minden idők egyik legmagasabb Drakulája könnyedén egyesítette magában az eleganciát, az erőt és a karizmát, képzett hangja pedig elvarázsolt mindenkit.

A történet persze nem a jól ismert Bram Stoker regényen alapult, mivel annak jogaival a stúdió nem rendelkezett, hanem egyfajta átiratával: a neveket nagyjából megtartották, de a cselekményt áthelyezték Németországba (ahol azért mindenki kiváló brit angolsággal beszél). Szerepel benne Jonathan Harker utazása a kastélyba, a gróf útja a nagyvárosba és vissza, a nők megrontása és a gyermekeket elcsábító szirén; ez kellően izgalmas elegyet alkot még akkor is, ha a tempó a mai mércéhez képest visszafogott, a kamera statikus és nincsenek gyors vágások sem. Nem is horrorként néztem a filmet, mert mai szemmel már nem ijesztő (bár nem is gyerekfilm), de végig szórakoztatott, jók voltak a fordulatai.

A vonzerőben persze jelentős szerepe volt a néha már nevetségesen visszafogott, másutt pedig egyértelműen túljátszott színészi alakításoknak. Különösen szórakoztató John Van Eyssen Jonathan Harkere, aki képtelen bármilyen érzelmet kifejezni, de Michael Gough (a Tim Burton-féle Batman Alfredje) is a legváltozatosabb skálán játssza a fájdalmat az eltorzult arcon át addig, míg felemelt karokkal nekiesik a falnak. Peter Cushing és persze Lee nem véletlenül váltak klasszikussá: előbbi dicséretes visszafogottsággal hozza a gonosszal dacoló Van Helsinget, utóbbi pedig állatiasan vonzó.
 

Biztos vagyok benne, hogy nézek még Hammer horrort és remélem, legalább ennyire élvezni fogom azokat is. Persze, itt sem csak gyöngyszemek születtek, az évek alatt jó pár gyengébb film, de a gótikus horror rajongói mindig találhatnak néznivalót. Ráadásul nyelvtanulásnak is ideális: olyan szép angolsággal beszélnek hőseink, hogy feliratozás nélkül is könnyedén érthető. Úgyhogy Hammer filmekre fel!
 

A Hammer Stúdióról pár link: wikipedia, hivatalos oldal, a Filmtett remek kétrészes elemzése I. - II.

Listák a legjobb Hammer filmekről, hogy legyen honnan válogatni: io9, horror-movies.ca, Cool Ass Cinema