Az utóbbi időszakban kicsit el vagyok veszve, mármint ami a blogot illeti. Nem mintha nem olvasnék, csak most a recenziós könyvek vannak soron, a maradék időmet pedig most a fotózás foglalja le. Az utóbbi hetekben házi feladatokkal küzdöttem, a múlt héten opera-főpróbán voltunk... Ezekről is szeretnék majd írni (majd ha kicsit jobban kitanulom a Photoshopot, mert ráébresztettek, alakítás minden képre ráfér), de most mégis a legfrissebb élményemet, a tegnap esti Tartuffe-főpróbát venném sorba.
És hogy miért is? Egyrészt sikerült a második sorba leülnöm (miután egy kedves profi fotó megjegyezte, hogy elé ugyan ne üljek - persze minden "kérlek" vagy napszaknak megfelelő köszönés nélkül), másrészt kiderült, hogy ez jó döntés, mert a díszlet kialakítása miatt a színpad előterében játszottak a szereplők. Ez pedig azt jelentette, megpróbálkozhattam a közelképekkel is, nem lettek vállalhatatlanul zajosak.
És aminek még örültem: a darab is szórakoztató volt. Régen olvastam/láttam a Tartuffe-öt, és valahogy egy kicsit vidámabbra emlékeztem;
Hollós Gábor rendezése azonban valami mást emelt ki. Egy hatalmas haláltánc lett, ahol a
Pataki Ferenc alakította címszereplő maga a Sátán. Hihetetlenül zseniálisan hozza a színész a figurát, ahol kell, gátlástalanul aljas, míg másutt tenyérbemászóan ájtatos, de bevállalja a gyenge ripacskodást is, ha ez kell a karakterhez. Így a darab igazából az ő "one man" showjává válik, a többiek nem nagyon tudnak kiemelkedni.