2015. december 28., hétfő

Top 10 film 2015

Nagy gondban voltam, mikor összeszedtem ezt a listát – szigorúan véve ugyanis az első tervezet nagyon szűk keresztmetszetet adott. Végignézve az idei filmélményeimet, több olyat is találtam, ami nagyon-nagyon jó alkotás volt, jelen állás szerint azonban mégsem hagyott bennem mély benyomást, nem tudtam visszaidézni, lelkesedni érte. Az origo egyik cikkéhez fűzött kommentek azonban elgondolkodtattak. Úgyhogy ismét sem csak 10 filmet fogok ajánlani, hanem 10+3-at, az utolsók esetében némi plusz gondolattal.
 
Whiplash
Egyszerűen megfogalmazva kiképzős film a zenészek világában, kicsit kibontva azonban az ambíció, arrogancia és küzdés kíméletlen mozija. A dobos Andrew a legjobb akar lenni, és ehhez elfogadja a brutális Fletcher szabályait – párharcuk az idei év egyik legizgalmasabb „akciója” volt. Vajon megéri-e mindent feláldozni azért, hogy a legjobbak legyünk valamiben? Feladjuk-e a méltóságunk és sokszor a szabadságunk is ezért a célért? A saját önbecsülésünk hajt vagy inkább megfelelni akarunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel ez a nagyszerű mozi szuggesztív képi világával, remek zenéjével és fantasztikus alakításaival.
 

 

Agora
  
Kevés film gyakorolt rám nagyobb hatást idén, mint az Agora. Nem csak amiatt, mert jó film, hanem inkább a körülmények okán. Pár nappal a Charlie Hedbo kiadója elleni merényletet követően néztem meg, és így különösen aktuálisnak hatott a vallási türelmetlenséggel kapcsolatos film. Ugyan olvastam olyan kritikákat, amely szerint Alejandro Amenábar filmje keresztényellenes lenne – nekem inkább a tudomány és a tudás mellett és minden vallás kizárólagossága ellen szól. Az Agora egy történelmi eseményt – a kereszténység előtörése Alexandriában – felhasználva beszél arról, hogy csakis az elfogadás, de még inkább a tudomány fejlődésével lehet előrejutni, a fanatizmus pedig csak rosszat szül. Kicsit didaktikus a tanmese, és a szereplők viszonyai sem kidolgozottak, de cserébe kárpótol bennünket a történelmi háttér és a mondanivaló, meg persze a színészek, akik így is megpróbálnak mindent kihozni a szerepekből. Egy vallási színezetű merényletet követően pedig még jobban felértékelődik egy olyan történet, ami az együttműködést helyezi a középpontba.
 

 
Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje
 
Erős volt az évkezdés, rögtön az év két legjobb filmjét láttam, január-februárban. A Birdman inkább intellektuális csemege, hiszen egy színész agyába visz el bennünket és megmutatja a színház, a filmek és alkotóik rejtett mozgatórugóit, a hiúságok nagy vásárát. Alejandro González Iñárritu mozija amellett, hogy folyamatosan reflektál az alkotás folyamatára és Micheal Keaton szerepeltetése a bukott sztár alakjában sem más, mint egy önreflexív aktus, még formai bravúr is a vágást leplező, folyamatos snittjének alkalmazásával. Egyúttal kíméletlen görbe tükör az önimádó sztárokról, a saját szavaikba szerelmes kritikusokról és az egész színházi illúzióról, de rendhagyó szuperhős film is. Remek csemege filmrajongóknak egészen különleges filmzenével.
 

 
Liza, a rókatündér
 
Az idei év a magyar moziról is szólt – nem tudok visszaemlékezni más évre, mikor ennyi jó alkotást láttam magyar rendezőktől, ráadásul tényleg a nagyvásznon. A Liza, a rókatündér bájos történetet mutatott be egyedien, viccesen és rettentő szórakoztatóan. A bámulatos képi világ és a hozzá illő zene a remek alakításokkal együtt könnyedén alkotja meg Csudapestet, azt a helyet, ahová bármikor szívesen visszatérek. A forgatókönyv könnyedén rajzolja fel a szereplőket és gyorsan a szívünkbe is zárjuk a félénk ápolónőt és a finn wester-rajongó Zoltán zászlóst, akik a groteszk események között egymásra találnak. A Liza ráadásul sorra nyeri a különböző díjakat, teljesen megérdemelten, érdemes mindenkinek megnézni.
 

Itt az idei év másik nagyszerű magyar filmje, a közösségi finanszírozásból készül Balaton Method. A magyar könnyűzene nem a szívem csücske, de amit Szimler Bálint és Rév Marcell művelt vele, az nagyszerű. A Balaton képeire, vidékeire és városaira komponált klipek nem csak nosztalgiát, de nagyon is mai érzéseket is keltenek. Mindegyik zene a helyén van és mindegyik élveztem, még akkor is, ha egyébként önként soha nem hallgatnék (ld. Quimby), de szereztem új kedvenceket is, mint a Middlemist Red. Zseniális mix a különböző zenei stílusokból, gyönyörű képekkel. Többször nézős, menjetek moziba!
 

 
Jodorowsky’s Dune
 
Ha inspirációt kerestek, ez a ti filmetek. Ez a dokumentumfilm egy soha meg nem valósult filmtervet mutat be, de inkább azt, hogy egy nagyszerű művész hogyan tud rendkívül sok embert összefogni és lelkesíteni őket. A chilei direktor, Alejandro Jodorowsky saját látomását akarta megvalósítani Frank Herbert Dűnéjéből, valami újat, valami meglepőt. Nem biztos, hogy jó lett volna, de az az átütő lelkesedés, ahogy a mai napig mesél róla, üdítő, különösen az egy kaptafára készített művek tengerében. Lelkesítő, vicces és megindító, utána úgy éreztem, mintha én is meg tudnám fűzni Dalit egy filmszerepre.
 

Forgasd ki a slasher-filmek egyik alapvetését (miszerint csak szűzen élheted túl a filmet), vegyél egy félelmetes, legyőzhetetlen gonoszt, fűszerezd meg a tinédzserek életérzésével (nem túlfűtött promiszkuitással, hanem a felnőttek távollétével és barátsággal) és sajátos, nyomasztó hangulattal, s megkaphatod az idei év egyik legfélelmetesebb filmjét. A film sosem veszíti el a fókuszt, mindig a főszereplő és barátai lesznek lényegesek, az ő viszonyuk, és a felnőtté válás sajátos ábrázolása emlékezetes, de persze nem feledkezik meg a horror feladatásról sem, tisztességgel ijesztgeti a nézőket.
 

 
Az év legjobb vígjátéka nálam ez a sajátos vámpírmese, ami kiválóan ötvözi a vérszívókhoz kapcsolódó kliséket az igazi szórakoztatással. Az áldokumentumfilm öt vámpír és egy emberi kísérője kalandjait mutatja be Új-Zélandon, nem kevés kacagás mellett, kiforgatva a megszokott paneleket. A figurák zseniálisak, a viszonyaik kidolgozottak, de egy kicsit a kulisszák mögé is tekint, hiszen pár mondattal rávilágít a halhatatlanság átkára is. Persze azért a Hétköznapi vámpírok nem válik vérkomoly drámává, de jól egyensúlyozza a komolyabb elemeket a komédiával. Eredeti, üdítő és a legjobb értelemben vett szórakoztató mozi.
 

 
Ifjúság
 
Igazából a mai napig nem tudom megfogalmazni, miért tetszett, miért hatott rám ennyire ez a film, de az biztos, hogy miután megnéztem, zokogtam és valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. Az Ifjúság nagyon sok mindenről szól egyszerre, az elmúlásról, a művészi önkiteljesítésről és arról, mit is hagyunk magunk után. De ezek a nagy témák nem telepednek rá, hanem egyszerűen belesimulnak ebbe az alapvetően mégis csak vidám és életigenlő alkotásba. Gyönyörű képek, megindító zene, nagyszerű színészi alakítások és egy felejthetetlen mozi.
 

 
Végjáték
 
Orson Scott Card könyvsorozatának első kötetét nem szerettem, hiteltelennek tartottam, a második epizód, A holtak szószólója vitte nálam a prímet. Ez a 2013-as mozi azonban lekötött, nagyszerűen dolgozta fel a könyv hangulatát és mondanivalóját, minden lényeges elemével együtt (egyedül Peter szerepének komplexitását hiányoltam). Persze, gyors és nincs mindenre annyi ideje, mint írásban, de jók a karakterek, jók a színészek és legfőképpen nem sunnyogta el az erkölcsi kérdéseket sem. Emellett sikerült izgalmasan és hitelesen megjeleníteni az alaphelyzetet, végre elhittem, hogy gyerekekből is lehet harci gépet alkotni. Nálam az év legjobb sci-fije lett.
 

 
És most következzen három ráadás film, ami nem kerül be a legemlékezetesebbek közé, de fontosnak tartom, hogy essen róla szó.
 
 
A magyar film legújabb zászlóshajójáról már írtam, szuggesztív képei és a téma feldolgozásának újdonsága mindenképpen megsüvegelendő. De mégsem került volna be a 10-es listámba, ha nem látnám azt a hihetetlen szűklátókörűséget, ami körülveszi ezt a filmet – nem csak az internetes kommentekre, de élőszóra is gondolok. Egyrészt szerintem fantasztikus, hogy a magyar film ki tudott termelni egy ennyire egyedi és világszínvonalú alkotást, amelyet mindenütt elismernek – ennek örülnünk kellene, együtt az alkotókkal. Másrészt lehet azzal jönni, hogy más tragédiákat nem dolgoztak fel ennyire, meg zsidólobbi és holokauszttagadás; de hé, emberek, attól ez még megtörtént! Igen, a filmművészetnek még rengeteg tartozása van, de amíg a közbeszéd sem képes arra, hogy az ismert dolgokkal emberhez méltóan foglalkozzunk, addig ne várjuk azt el, hogy majd a művészet végzi el helyettünk a melót. Ugyan szálljunk már magunkba, és lássuk a szemünkben a gerendát, míg máséban a szálkát hajkurásszuk. A Saul fia jó film, nézzétek meg, mielőtt az alkotók édesanyját emlegetitek.
 

 
Mad Max: A harag útja

George Miller megvalósította mindenki álmát: úgy folytatott egy sorozatot, hogy mert újat hozni, nem a régen ismert panelokat használta fel nagyobb méretben. Így filmjének nem is Mad Max igazán a hőse, hanem a Charlize Theron alakította Furiosa, aki a női nem minden dühét a férfiakra öntötte, így történetesen a mostanság nagyon népszerű gender-tematikát is behozta a filmről való beszélgetésekbe. Nem rossz ez egy amúgy fergeteges látványvilágú és végig lebilincselő akciófilmtől, nem?! Őrült rock, őrült autósok, őrjítő sivatag, szemkápráztató színek és viharok – ez a Mad Max: Fury Road.
 

 
Az U.N.C.L.E. embere
 
Az év leglazább filmje. Pedig Guy Ritchie kezd rendesen lecsúszni, de egy-egy ilyen szórakoztató filmjével megvillantja, hogy nem szabad még őt leírni. Az U.N.C.L.E. embere felettébb szórakoztatóan idézi meg a ’60-as évek kémfilmjeit, berlini falastul, K.G.B.-stül együtt. Emellett vicces, tele van jó szövegekkel, hangulatos zenékkel, jó akciókkal és persze jó pasikkal. Henry Cavillt és Armie Hammert bármikor nézem két órán keresztül, még pénzért is. Ők simán kárpótolnak az alapvetően bugyuta sztoriért és a vége felé ellaposodó akciókért, mert a fiúkban (és lányokban) is bőven van kraft; ha lesz folytatás, nem hagyom ki.
 

5 megjegyzés:

  1. Csak a felét láttam kb. A többit jegyeztem! :)

    VálaszTörlés
  2. Nahát, bár még nem raktam össze rendesen a listámat, de a Whiplash, a Birdman és a Végjáték nekem is benne vannak a TOP10-ben. A többit meg még nem láttam. :D Illetve az Agorát még egyszer elég régen, vagy hat éve, de emlékszem, hogy nagy hatással volt rám is akkor.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te is tavaly láttad a Végjátékot?! Pedig nem új film :)

      Törlés
    2. Ja, talán pont azelőtt olvastam a könyvet, hogy kijött volna moziban, és nem mentem el valamiért. :D

      Amúgy még az Agórához akartam annyit hozzáfűzni, hogy én ugye keresztény vagyok, de számomra sem volt sértően vallásellenes a mű, persze a radikalizmust elítéli, de azzal speciel tudok azonosulni.

      Törlés