Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.


A történet Szent Iván éjét megelőző pár napban kezdődik, mikor gabonakörök nyílnak és a világok közötti átjárók meggyengülnek. Egy másik világ teremtményei, a tündék (és most ne a Gyűrűk Urára gondoljunk!), ezt akarják kihasználni, hogy meghódítsák Korongvilág egy apró országát. Azonban nem számoltak Wiharvész Anyóval és Ogg Nagyival, a két minden lében kanál boszorkánnyal, a leendő királynéval, a világ második legjobb szeretőjével, pár buggyant varázslóval és Lancre Férfi Néptánccsoportjával…

Pratchett a Hölgyek és Urakban laza paródiáját adja Shakespeare Szentivánéji álomjának, de persze azért ennél többet is. Egy biztos, a történetre és az elbeszélés módjára nem lehet panasz. Az író tucatnyi alakot mozgat, és noha érezzük, hogy Wiharvész Anyó (akit egyesek még Mállotviksz néneként ismernek) az

igazi kulcsfigura, a többieket sem hanyagolja el. A többség ugyan nem rendelkezik az éles ész adományával, mégis olyan szeretetre méltó bumburnyákoknak ábrázolja őket, hogy nem lehet rá haragudni. Szereplőire az is jellemző, hogy általában nem tudatosan alakítják életük, inkább csak belecsöppennek a dolgokba, sodortatják magukat és legtöbbször csak egyszerűen megpróbálnak életben maradni, ami még inkább alátámasztja sorsu(n)k abszurditását. Mert ugyan, ki ne érezte volna még ezt?!

Az elbeszélés stílusa is pontosan illik a jellemekhez. Csipkelődő, ironizáló hangvétel, a szereplők mondatainak folyamatos kifigurázása, zárójelbe tétele (olvassuk csak figyelmesen a lábjegyzeteket) jellemző itt is, mint általában minden Korongvilág-történetben. Ez pedig olyan barátságos, ismerős jelleget ad Pratchett könyveinek, hogy ha elkezdesz egyet olvasni, úgy érzed hazaértél.

Azonban, ahogy már említettem, a nevettetés mellett beszél a múltról, arról az időről, mikor az ember még inkább a természet gyermeke volt. De ez az idő már elmúlt, az emberek agyában már ott van a „vas”, így a természet ősi erőinek az a sorsa, hogy elfelejtődjenek, mert a föld igazi urai most már az emberiség.

Nem hiszem, hogy nevettetni könnyű. Egyre inkább gondolom azt, hogy a kacagtatás komoly munka, hisz életünk valódi értelmetlenségét elrejteni a nevetés mögé kemény feladat. Nem tudom, hogy az említett így gondoltak-e magukra, de szememben Pratchett az ő méltó örökösük, a Hölgyek és Urak pedig az egyik legjobb alkotása.

 A képek forrása: MarcSimonetti, sindareine