2015. november 7., szombat

Kannibálnak lenni csudijó! - T. S. Thomas: Londinium hercege

Vannak a rossz regények, amik simán csak unalmasak, klisések vagy bármilyen más hiányosságban szenvednek. Sokszor tudják is magukról, hogy azok, de nem erőlködnek hanem helyette röhögnek saját silányságukon – akár jobbfajta ponyvákat is kaphatunk így. De vannak azok a rossz könyvek, akik ezt nem tudják magukról, sőt, még el is akarják hitetni velünk: dehogy silány a minőségük, helyette mélységük van. Ezen utóbbiak sokkal veszélyesebbek, mert könnyebben megvezetnek bennünket, olvasókat. Lehetünk bármilyen felkészültek, bármikor lecsaphatnak.

Nem tartom magam könnyen megvezethetőnek (az ügyvédnél az már nagyon komoly hátrány lenne), a Londinum hercegének mégis sikerült. Ott lehetett a bibi, hogy csak a fülszöveget olvastam el, de az író T. S. Thomas személyének nem néztem utána. Így csak lestem, mikor kiderült, hogy magyar szerző áll a név mögött. Ekkor már kezdhettem volna gyanakodni, de inkább bizakodtam, hiszem az utóbbi időben azért nem egy jó magyar fantasztikus regény került a kezembe. A bizakodó félmosoly azonban szépen lassan leolvadt az arcomról, és rájöttem, hogy a Londinium hercege sajnos a fent ismertetett második csoportba tartozik.

Pedig szegénykém annyira ígéretesnek tűnt: egy nukleáris világháború után kannibál civilizáció alakul ki London romjain, ahová önként mennek a peremvidéki fiatalok, hogy a húsukért kapott pénzzel segíthessék a családjukat. Ide indul az ifjú Demetrius Wannamaker is, miután már túl sokszor verték meg a buksiját. Persze Londiniumban nem csak a szerelmet (vagy valami hasonlót) találja meg, hanem a fennálló rendszer elleni összeesküvésbe is belekeveredik…


Hősünknek persze ennyi nem elég: először nyershús-diétán élő kannibálok akarják megenni, majd levarrja a polgármester lányát a válogatón, de aztán főzni tanul egy konyhán, meg késsel harcolni (ketrecharcolni még nem), de végül e támadás során emberevőket ment meg, mert rájön, ők is emberek, végül a polgármester rezidenciáján köt ki, mint titkos szerelmének esküvői főfogása. Komolyan, ennyi kalandot el sem hiszek! Az egész cselekmény teli van hihetetlen és indokolatlan fordulatokkal, ami azon túl, hogy hiteltelen, még zavaros is. A cselekményt állandóan a véletlenek alakítják, mintha egy hegyes fogú isten alakítaná az eseményeket. Egyszerűen nem lehet elhinni, hogy pont kannibálokba futnak a fiúk a vonaton, aztán pont megmentik őket, de Demetrius mindenhonnan megmenekül, miközben láthatóan annyira vonakodik bármit is tenni, hogy ezzel akár Disney-hősnőnek is elmehetne és neglizsében várhatná, míg megmentik.

Mert hogy nem csak a cselekmény a harmatos, de a főhősünk is. Megismerjük, mint egy végletesen gyáva srácot, aki seperc alatt gerincet növeszt, hogy 10 oldal múlva ismét elveszítse. Belső monológjai kezdettől fogva egy totál elmebetegre hajaznak, még csak emberhúst sem kell ennie hozzá. Egyszerűen a személyisége nem konzisztens azzal, amit csinál, minden józan megfontolást nélkülöz, és erre nem magyarázat az, hogy fiatalkorú elkövetőnek számít. Persze, tudom én, hogy minden fiatal az útját keresi, de valószínű, nem hezitálnak ennyit azon, hogy mit csináljanak. De ez igaz körülbelül az összes szereplőre, az ennivaló Abigailtől kezdve a polgármesterig. Teljesen indokolatlanul cselekednek bármilyen helyzetben, folyamatosak az indokolatlan pálfordulások és a zavaros cselekedetek. És mintha a kannibalizmussal sem tudnának mit kezdeni a szereplők, az ehhez való viszonyuk is kidolgozatlan és érthetetlen moralizálással terhelt: nincsenek egyértelmű értékrendek, csak érthetetlen mondatok.

Ennek csak még jobban megágyaz az, hogy nyelvileg is néhol egészen összeszedetlen a kötet. A szerző megindokolja a nemesek cikornyás beszédét, de néha annyira erőltetett, hogy csikorgattam a fogaimat. A mélypontot pont az egyik legérdekesebbnek tűnő résznél érjük el, mikor a dada az emberevés „előtörténetét” meséli el, olyan bicskanyitogató stílusban, hogy legszívesebben letettem volna a könyvet. Ráadásul a szereplők néha összevissza beszélnek, nem a rangjuknak megfelelően, ami megint csak kiragadja az embert a regény világából.

De azt is el kell mondani, hogy világteremtésre sem kap ötöst a szerző. Valahol a mélyben, érzem én, hogy lett volna valamiféle koncepció, de közel sincs kidolgozva. Nyilván, sok mindent majd a folytatásokban tudunk meg (csak azt mondja meg nekem valaki, hogy egy elsőkönyves szerző miért gondolkodik rögvest három regényben?! nem örül, hogy egyszer kapott lehetőséget??), de nem ártott volna a főbb jellegzetességeket már itt megalkotni. Mítoszokon kívül nem tudunk meg semmit a kannibalizmus eredetéről, így pedig meglehetősen légből kapottnak tűnik. Egyszerűen hihetetlen, pláne a Csernobil környéki események következményeinek ismeretében, hogy csak emberek maradtak volna a világon és egy icike-picike állat nem. Másrészt az eredettörténet kifejtése körülbelül a South Park Cartman mama újabb sötét titka című részére (”Hát azért én viszek haza egy kis szopogatnivalót a kis Eric Robertsből!”) hajaz, márpedig ott mindenki simán csak bélpoklos volt.

A koronát erre az egész katyvaszra a záró jelenetek teszik fel a koronát, amik önmagukban értelmezhetetlenek és mivel addigra már teljesen elidegenedtem az össze szereplőtől, a drámája sem hatott rám. Azt meg mondja már meg nekem valaki, hogy a fenébe nem lepődik meg a főhős, amikor feldolgozásra régen kiválasztott barátja már harmadjára bukkan fel lázadóként?! Nem kérdezi meg, hogyan szabadult ki egyáltalán?!

Elnézést, kicsit elszaladt velem a ló, de komolyan fel kellett tennem magamban ezt a kérdést: ki engedte ezt a regényt ebben a formában megjelenni? A Londinium hercege egy fiók mélyére elsüllyesztett kezdő próbálkozásnak gyönyörű, de nagyon-nagyon sok szerkesztés kellett volna ahhoz, hogy tökéletesen működjön. Legfőképpen a cselekményt kellene a rengeteg vadhajtástól megszabadítani, de a főhős személyiségére is ráférne egy nagygenerál. És azt senki ne mondja nekem, hogy jó ez, mert YA! A fiatalok is megérdemlik a minőségi irodalmat, de T. S. Thomas alkotása ettől olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

A könyvért köszönet az Athenaeum kiadónak. 

 A képek forrásai: VerbotenGott, annisangsue

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése