2015. november 24., kedd

Retro: „Dolgok, melyek nyárközép éjjelén történtek” - Terry Pratchett: Hölgyek és urak

Idén hunyt el Terry Pratchett, akiről meg is emlékeztem pár sorban. Nem volt a kedvenc szerzőm, de szerettem az írásait. Egy kihívásra még újra is olvastam tőle a kedvenc regényemet a Kisisteneket, írni azonban mégsem tudtam róla, pedig zseniális könyv. Így most előkerestem ezt a régi kis bejegyzést, amit 2010 környékén írtam a másik kedvenc Korongvilág-könyvemről, a Hölgyek és urakról. Ebben minden benne van, miért szerettem a történeteit...

Pár éve gondolom úgy, hogy nem azok az igazi bölcsek, akik komoly arccal komoly mondanivalóval rendelkező komoly könyveket írnak, hanem akik a humor álcája mögé bújva beszélnek világunk abszurditásáról. Szomorú bohócok ők, akik a kacagás mögé sokszor könnyeket rejtenek. A XX. század az ő koruk volt, elég ha csak Karinthy-ra, Shaw-ra vagy Douglas Adamsre gondolunk.

Nálam közéjük tartozik Terry Pratchett is. Az ő elképzelt birodalma Korongvilág, egy korong alakú föld, melyet a hatalmas világteknőc, A’Tuin hátán álló négy elefánt tart. Ezen a világon találnak otthonra tökkelütött varázslók, fogatlan harcosok, Kan Apó, itt találjuk a mesés Ankh Morpork városát, a Láthatatlan Egyetemet, a világ végén pedig lezúdulhatunk a Peremcsobalyon, a Korongvilágot körbevevő nagy óceánon, és talán egy repülőgépen köthetünk ki. A Korongvilág-történetek a fantasy-paródia álarca mögött beszélnek a hitről és a vallásról (Kisistenek), a régi szokásokról (Hogfather), a bajtársiasságról (Őrség! Őrség!) és még ezernyi más dologról. Egyik legsokrétűbb története számomra a Hölgyek és Urak.

2015. november 15., vasárnap

Cikkajánló: újratöltve

Ismét cikkajánlásra adom a fejem, októberben és november elején sikerült újra pár cikket írnom és eleget tettem a kötelezettségeimnek - bár még így is el vagyok maradva... Ennek főleg az volt az oka, hogy befejeztem a 2015. évi Könyvmolypárbajt és nem is eredménytelenül: a zsűri díjazásra érdemesnek tartotta a bejegyzéseimet és ráadásul még a szerencse is mellém állt. Ez nagy lökés volt arra, hogy tovább folytassam a blogolást, igyekszem minél többször leülni és írni, ahogy a munka engedi. De most egy színházi előadást és két könyvet bemutató írásaimat ajánlom nektek.

2015. november 10., kedd

Látszatélet helyett jobb az igazi - Onagy Zoltán, Gulisio Tímea: Peremvilág

Az interjúkötet nehéz műfajnak tűnik: tegyünk fel egy könyvnyi releváns és érdekes kérdést, ami vagy az alanyt vagy az adott témát mutatja be, úgy, hogy ne váljunk önismétlővé. Érezze úgy az olvasó a végén, hogy kapott valamit, többet tudott meg, mint amennyit egy átlagos újságcikkből megtudhatott. Emellett még az is fontos, hogy abban az esetben is, ha nem egy konkrét személyről szól a kötet, hogy az interjúalany kellően érdekes legyen, mert manapság már inkább ez a módi. A Peremvilág ezeket az elvárásokat nagyrészt teljesíti, mindvégig leköti a figyelmünket és bevezet egy sajátosan zárt világba.

Ez pedig a homoszexuálisok „közege”. Manapság különösen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk a „buzikról”, hiszen Magyarországon manapság sokan azt érzik, hogy a csapból is ők folynak, mindenkinek hozzájuk kell alkalmazkodnia, különösen a közbeszéd szereti ezt a kérdést tematizálni. Ma igenis téma az, hogy ki meleg és ki nem, a homoszexuális jelző ma már sértés, bírságot kell érte fizetni, holott az átlagember azt sem tudja sokszor, miről is van szó pontosan. Nem ismerjük, milyen érzés egy magát homoszexuálisnak valló ember bőrében élni, milyen eltitkolni az identitásunkat azért, hogy békében tudjunk élni. És a legtöbben nem is akarják/akarjuk megtudni, mert akkor a saját kényelmes értékrendünket kellene felülírni.

Pedig ebben az évben egy másik kötet is megjelent a témában, mégpedig A vastagbőrű mimóza Nádasdy Ádámtól. Az író, műfordító a jólfésült, „polgári melegséget” mutatja be, ami elég merész képzettársítás, különösen ha a ma uralkodó konzervatív-keresztény értékrend felől nézi a kérdést. Ugyanakkor a Peremvilág még merészebb, központi alakja egy sokkal megosztóbb figura. Gulisio Tímea egy vállaltan leszbikus költő, aki ráadásul ízlésében is szélsőségesebb (a maga bevallása szerint is). A vele való beszélgetés valóban toleranciát igényel az olvasótól, nekem nem sikerült az íráson keresztül megkedvelnem.

2015. november 7., szombat

Kannibálnak lenni csudijó! - T. S. Thomas: Londinium hercege

Vannak a rossz regények, amik simán csak unalmasak, klisések vagy bármilyen más hiányosságban szenvednek. Sokszor tudják is magukról, hogy azok, de nem erőlködnek hanem helyette röhögnek saját silányságukon – akár jobbfajta ponyvákat is kaphatunk így. De vannak azok a rossz könyvek, akik ezt nem tudják magukról, sőt, még el is akarják hitetni velünk: dehogy silány a minőségük, helyette mélységük van. Ezen utóbbiak sokkal veszélyesebbek, mert könnyebben megvezetnek bennünket, olvasókat. Lehetünk bármilyen felkészültek, bármikor lecsaphatnak.

Nem tartom magam könnyen megvezethetőnek (az ügyvédnél az már nagyon komoly hátrány lenne), a Londinum hercegének mégis sikerült. Ott lehetett a bibi, hogy csak a fülszöveget olvastam el, de az író T. S. Thomas személyének nem néztem utána. Így csak lestem, mikor kiderült, hogy magyar szerző áll a név mögött. Ekkor már kezdhettem volna gyanakodni, de inkább bizakodtam, hiszem az utóbbi időben azért nem egy jó magyar fantasztikus regény került a kezembe. A bizakodó félmosoly azonban szépen lassan leolvadt az arcomról, és rájöttem, hogy a Londinium hercege sajnos a fent ismertetett második csoportba tartozik.

Pedig szegénykém annyira ígéretesnek tűnt: egy nukleáris világháború után kannibál civilizáció alakul ki London romjain, ahová önként mennek a peremvidéki fiatalok, hogy a húsukért kapott pénzzel segíthessék a családjukat. Ide indul az ifjú Demetrius Wannamaker is, miután már túl sokszor verték meg a buksiját. Persze Londiniumban nem csak a szerelmet (vagy valami hasonlót) találja meg, hanem a fennálló rendszer elleni összeesküvésbe is belekeveredik…

2015. november 4., szerda

Räche an den Mormonen! – Arthur Conan Doyle: Tanulmány vérvörösben

Nem vagyok nagy krimirajongó, mert hiába szeretem a rejtélyeket, valahogy mégsem nyűgöztek le soha ezek a történetek. Egy-egy könyvet elolvasok és élvezem, de hosszú távon untat az egyforma dramaturgia, az, hogy végül a nyomozó leleplezi a tettest és mindenki örül. Persze, ezek inkább a klasszikusokra igaz csak, a modern bűnügyi regények ennél jóval összetettebbek, sőt, még az sem biztos, hogy megtudjuk, ki követte el az ominózus esetet. Sherlock Holmes azonban mindig egy klasszikus detektívként élt a fejemben, aki páratlan intelligenciájával megfejt mindent titkot, minden rejtélyt leleplez. Ezért sosem érdekelt – egy történetét, A sátán kutyáját olvastam csak, de az sem kényszerített rá, hogy megváltoztassam álláspontom.

Viszont két éve megnéztem a BBC új Sherlock-sorozatát és menthetetlenül elvesztem. Nyilván ennek leginkább a főszerepet alakító Benedict Cumberbatch-nek köszönhető, aki fantasztikusan formálta meg a magának való detektívet. Alakításában a Baker street lakója egy végtelenül antipatikus, öntelt, sokszor érzéketlen figura, aki mégis sokszor okoz meglepetést. Briliáns, egyúttal végtelenül magányos ember, akinek nagyon is szüksége van Dr. Watson jó értelemben vett földhözragadtságára. Cumberbatch és Martin Freeman között nagyszerűen működött a kémia, én inkább ezért néztem a történeteiket, mivel az eredeti regényekhez nem volt kötődésem. Mikor azonban a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent az első Holmes-történet, úgy gondoltam, itt az ideje megismerkednem vele.

A Tanulmány vérvörösben arról ismert hát, hogy itt találkozott először a két főhős és berendezkedtek a Baker street 221B szám alatt. És itt történik meg az is, hogy közösen vágnak bele egy bűnügy felderítésébe, bár dr. Watson erősen csak végszavaz. Megismerjük detektívünk „szuperképességét”, a dedukciót vagy következtetőképességét, mellyel felderíti a rejtélyes brixtoni esetet.