2014. december 30., kedd

2014

Teljesen szokatlan módon ez most egy énblog lesz – legalábbis nagyvonalakban. És nagyon nehéz volt rávennem magam erre a gesztusra – mert ez egy gesztus, magam felé. Ti, akik olvassátok a bejegyzésemet, talán már kialakítottatok egy képet magatokban, hogyan milyen vagyok, milyen lehetek, esetleg ismertek is személyesen. Ez az év viszont rámutatott arra, hogy én annyira nem ismerem magam, illetve az saját magamról alkotott képem nem feltétlen helytálló.

2014. december 21., vasárnap

Top zenék az életemből - egyetem

Na, az egyetem az már keményebb dió volt. Egészen addig hihettem azt, hogy májer vagyok az iskolai eredményeimmel, de rá kellett jönnöm, hogy az élet sokkal, de sokkal több ennél. Viszont nagyon élveztem ezt a tanulást. Rengeteg új ember, érdekes gondolatok, nagy beszélgetések, pasik és csajok – életem egyik legjobb, legizgalmasabb, legérdekesebb korszaka. És persze, a zenében is kinyílt a világ.

Korn – Make Me Bad
Hogyan is kezdhettem volna máshogy felsőfokú tanulmányaimat, mint hogy plátóian beleszeretek egy évfolyamtársamba?! Azt hiszem, ennyire bolondul nem is szerettem senkit és hát ő nagy Korn-rajongó volt. Akkoriban bennem is több düh volt (vagy talán lelkesedés?), és tetszettek a dalaik. Párat még ma is szívesen meghallgatok, de ez a kedvencem.



2014. december 20., szombat

Top zenék az életemből - under 18

Pár napja futás közben egy gondolat ötlött az eszembe: elkezdtem végigvenni azokat a zenéket, amelyek valami oknál fogva megragadtak bennem. Kábé az egész életemet tudnám korszakolni a kedvenc számaim mentén. Úgyhogy arra jutottam, csinálok belőlük blogot, rögtön négyet: egy a gimis éveimről, egy az egyetemről, egy a munkakezdésemről, és egy az utolsó évem alapján. És mivel szokásom az elején kezdeni, nézzük a gimnazista éveimet…

Sorrendet nem állítok, inkább pár gondolattal osztom meg őket.

Beatles – A Hard Day’s Night
A családból nem igazán kaptam zeneszeretet. Nálunk nem szólt mindig a zene, a rádió, nagyon ritkán egy-egy kazetta, főleg, ha nyaralni utaztunk a nyáron. A kevés kivétel egyike, amit otthonról hoztam, a Beatles. Anyu nagyon szereti őket, és tini lehettem, mikor adták a filmet a tévében. Beleszerettem a fiúkba, a lazaságukba, viccességükbe. A Hard Day’s Night máig az egyik kedvenc albumom, de valahol a Beatles is eddig tart nekem, függetlenül attól, később mit alkottak.



2014. december 16., kedd

Mindennapi U-tex rizsünk add meg nékünk, Buddha! - Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Pár héttel ezelőtt nagy családi banzáj volt nálunk, ahol az asztal körül mindig előkerülnek az élet nagy dolgai. A családomban sok a földműves, és elkezdtek beszélgetni a GMO-ról. Először nem is tudtam, miről van szó, utána felhomályosítottak, hogy a génmanipulált vetőmagokról folyt a társalgás, ecsetelgették, hogy kell-e majd használni, nem kell-e, mit mond az EU. Pár hétre rá az Unió valóban döntött, a tagállamokra bízza a tiltást/engedélyezést. Ezek a dolgok forogtak a fejemben akkor is, mikor Bacigalupi nagyszerű sci-fijét olvasgattam az elmúlt hétben.

A felhúzhatós lány ugyanis egy olyan világot ábrázol részletgazdagon és hihetően, ahol a génekkel való játék a mindennapok része – mert valakinek csakugyan nem más, mint szórakozás, míg másoknak a túlélést jelenti. Ezen a Földön olyan járványok pusztítanak, melyeket valaki megalkotott – és ellenük csak olyan módszerekkel lehet küzdeni, amit a genetikusok fejlesztenek. Étel, vetőmag, oltóanyag – mindenhez a génhekkerek szükségesek, akik pedig jórészt a nagy, nyugati cégek alkalmazásában állnak. Thaiföld azonban magányos szigetként akar ellenállni a gazdasági hatalomnak és kényszernek, de az országon belül sem egységes ennek a megítélése. A legtöbb embernek azonban mindez lényegtelen, csak túl akarják élni a következő cibiszkózist vagy hólyagüszököt (a kedves Olvasó ne ijedjen meg, ezek még nem létező betegségek).

Olvasóként pedig észrevétlenül szívjuk be ennek az ismeretlen, mégis szervesen hozzánk tartozó világnak a levegőjét. Bacigalupi cseppet sem szájbarágósan, hanem ügyesen adagolja az információkat. Itt egy kis darab, ott egy másik, és az olvasóban tűéles kép alakul ki arról, hogyan is jutott ide a civilizáció. A legjobb az egészben pedig az, hogy teljesen hiteles a kirakott ábra, a jelenlegi apró jelek alapján könnyen kialakulhat akár egy ilyen társadalom is. A szerző pedig nem ítélkezik, csak bemutat, ránk bízza, mit tartunk meg az olvasottakból.

De persze nem csak történelmi tényeket tudhatunk meg, de megismerhetjük a thai-ok országát is. A leírások plasztikusak, ott érezhetjük magunkat a piacokon, a gátak mentén, de akár a gyárakban, lakásokban is. De velünk van a nyomasztó atmoszféra, a korrupció démonai, az elnyomás, amelyben az egyszerű ember csak túl akar élni, mert már nem látja át, hol szerepel ő a nagyok játszmájában. A regény nagy erénye, hogy nem a hatalom birtokosainak szemén át látjuk az eseményeket, hanem egyszerű polgárok, a „környezetért” küzdő karhatalmiak, egy külföldi kalóriadémon vagy éppen egy új ember, egy felhúzhatós lány. Különböző nációk és különféle emberek, így kapunk egy általános képet, milyen is lehet ebben a világban élni.

2014. december 4., csütörtök

London mocskában settenkedünk – China Miéville: Patkánykirály

„Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ő a Pókkirály,(király, király) ő a Pókkirály. (pókkirály)
Ha feltűnik az istenek között,
A pókok összesúgnak a háta mögött. (pókkirály)” 


Hogy miért alkottam ezt a tökéletesen ide nem illő és idétlen átköltést, ami nem is kapcsolódik igazán a regényhez? Talán csak azért, mert Anansi barátunk is feltűnik Miéville első regényében és emiatt még Gaiman alkotása is érdekelni kezdett, noha a másik angol fenegyerek közel sem győzött meg annyira eddig munkáival, mint kedvenc szocialistám. Marxra és Engelsre, ha minden baloldali olyan lenne, mint a new weird egyik, ha nem legnagyobb alakja, ma vörös lenne minden ország – hiszen még egy természetes kiválasztódáson alapuló társadalmat is forradalomba tud vezetni.

De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen kötetünk „hőse” Saul Garamond egy álmos reggelen elveszíti édesapját, de ezzel nyer egy új világot. A börtönből ugyanis, ahová gyanúsítottként zárják, egy furcsa figura megmenti, aki azt állítja magáról, hogy a Patkánykirály és a fiú is ebből a fajból származik. Sault elönti a lelkesedés, megtetszik neki az emberfeletti lét, de hamar kiderül, egy sokkal nagyobb játszmába kerül, ahol viszont eldöntheti, gyalog lesz-e vagy király.

Szinte meglep az, hogy Miéville milyen szórakoztató, hatásos és félelmetes történetet rittyentett a lapokra, a későbbi Bas Lag-regényeinek (legalábbis a Perdido pályaudvarnak és az Armadának) pont nem ez az erőssége. Viszont az tény, hogy a krimi, a thriller erős alapokat igényel, és ezért jár a piros pont. Kezdetben szépen kanyarítja az író a gyilkossági vonalat, kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, ki és miért tette, amit tett. Mind a főhősünk, mind a gyilkos tettei, motivációi pontosan követhetőek és érthetőek, és a hangsúly finoman, lassan tevődik át inkább a feszült izgalmakra a nyomozásról, ahogy egyre több és több információt szerzünk meg. Izgalmas jelenetekben bomlik ki és alakul a végső leszámolás, amely gyakorlatilag felrobbantja a belső szemünket és fülünket egyaránt.

2014. november 27., csütörtök

Világháború abszurdban - Színház: Švejk

Valahol érdekes, hogy már a második, az első világháborúról szóló műről találok írni egy héten belül. Pláne, mivel két oldalról fogják meg a dolog végét: Remarque műve inkább magasztos, míg Jaroslav Hašek inkább az abszurd végéről mutatja be a háborút. No, és persze ez utóbbi nem áll távol Bodolay főrendező úrtól, a szegedi színház nagy emberétől. Mert szereti a végletekig húzni a határokat. Szerencsére ez most nem ment az érthetőség rovására.

Az előadás apró jelenetekben igyekezett megfogni a regény hangulatát; itt ne keressünk egybefüggő történetet, netán konklúziót, mondanivalót. Švejk, a hülyeség miatt kiszuperált katona szeretnivalóan bukdácsolja végig ezt a nagy háborút titkosrendőröstül, Oberlajtnantostul. Az ő ostobasága itt csak arra szolgál, hogy még jobban kidomborítsa, mennyire eszetlenül ostoba világ is volt az az Osztrák-magyar Monarchia, és mennyire eszetlenül ostobák is voltak azok, akik vágyták a háborút.

Mert a kis cseh katona szemén keresztül nézve mindenki csak komplett sültbolond lehet, akit nem érdekelnek holmi nemes célok, csak a saját boldogulásuk. Feldkúrát urat például leginkább a snapsz és a kártya, de annyira, hogy kedvenc tisztiszolgáját is elkártyázza. Lukas főhadnagyot pedig leginkább a nők, de semmiképpen nem a harc vagy a dicsőség. Velejéig zavarodott világ ez, ahol az erkölcs csak álca, és ahol bizony Švejk a legőszintébb bolond.

2014. november 24., hétfő

Memento belli – Emlékezz a háborúra! - Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Nem értem Benedek Marcell utószavát. Nem értem, miért nem lehet világirodalmi szintű egy történet, amely ugyan nem helyezi történelmi távlatokba az ábrázolt problémát, de emberi szinten átélhető történetet ad át. Nem értem, miért kellene a főhősöknek mindig valami nagyot alkotni, nagyra ráébredni. Az egyszerű igazságok is működhetnek, Remarque könyve pont emiatt nagyszerű és megható alkotás.

Az első világháború kezdetének 100. évfordulóján pont aktuális ez a regény, bár nem ezért kezdtem el olvasni, inkább csak kíváncsiságból. Paul Bӓumer és társai története az első világégés pengeéles lenyomata: bemutatja a kezdeti lelkesedést, majd az idegölő állóháborút, amikor még emlékeztek a katonák arra, miért is vannak a fronton és a végső kiábrándulást. Nem elvont cél vagy hangzatos jelszavak kötötték össze ezeket a fiúkat, hanem csak a bajtársiasság érzete, amit még az ellenséggel szemben is éreztek.

De ha hullanak a bombák és kerepelnek a fegyverek, ott már nem marad helye a könyörületnek.

Remarque hatásos, húsba vágó sorokon keresztül írja le, milyen átélni egy támadást, egy bombázást. Hiteles és őszinte, ahogy a főszereplő megírja tapasztalatait, ami nem véletlen, hiszen maga a szerző is nem egy ilyet átélhetett a világháború alatt. De a konkrét hadi cselekmények mellett megismerhetjük a katonák mindennapi életét és gondolatait, a kiképzés képeit, az apró örömöket és bánatokat. És helye van a szépségnek is.

Hiszen a fronton is megcsillan a nap a nyárfák levelén.

2014. november 13., csütörtök

Sajnos, nem tetszik – Színház: Ahogy tetszik

Apu bárgyú szemű mackója vagyok.
Anyu érintésre felvillanó ledfala vagyok.
Apu csalódott arcú színésze vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egyetértek majd a Délmagyarországgal, amit pedig az életemben eddig olvasott legsilányabb sajtóterméknek tartok (Blikk, Bors és társai azért nem játszanak, mert azok már valahol nem is a sajtó, hanem a fikció kategóriájába tartoznak). De most az Ahogy tetszikről írott minden szavuk igaz volt. Akkor miért írok én egyáltalán kritikát? Ki kell írnom, ki kell beszélnem magamból, mert ennyire silány, rossz előadást szerintem még Szegeden sem láttam.

Ebben a performanszban ugyanis nem sok jó volt, de azt elérte, hogy beszéljünk a darabról és gondolkozzunk rajta. Legfőképpen azon, mi is volt a rendező, Keresztes Attila koncepciója. Már ha volt neki. Voltak egyszerű szimbólumai, amit könnyű volt megfejteni, így az udvari emberek fekete és a vidéki emberek fehér ruhája közötti kontraszt jelentését, de a rózsaszín nyúl jelenléte kifogott rajtam. Viszont kétségbeesésemben már a színészi játék kritikán aluli volta mögött is összeesküvés-elméletet sejtettem.

Ugyanis itt tényleg mindenki borzalmas volt, szinte az egész társulat. Mondanám, hogy a főszereplő, Gidró Katalin esetében szinte már általános, de ő még úgy, ahogy hozta a saját színvonalát, azonban
Szívós Lászlóval alkotott kettősük minden romantikát nélkülözött. Sajnos, a máskor egyébként remek Jakab Tamás sem tudta élettel megtölteni motiválatlan, már-már mellékszereplővé degradált Herceg szerepét. Báhner Péter Jacques-ja a színész minden manírját magában hordozta, noha az övé lett volna talán a leghálásabb szerep. Ha úgy általánosságban nézzük, úgy tűnt, mintha mindenki direkt játszaná túl vagy éppen alul a szerepét, mintha senki nem lenne tisztában a figurák hátterével és nem is próbálná élettel megtölteni őket.

2014. szeptember 5., péntek

2014. augusztus 10., vasárnap

A torony árnyékában - Moskát Anita: Bábel fiai

Nehezen boldogultam ezzel a könyvvel. Nem azért, mert rossz lenne, sőt; a zsánerben régen olvastam ennyire erős könyvet, az pedig csak a hab a tortán, hogy egy elsőkönyves szerző tollából származik. Mégis nehezen adta magát, nehezen adta a lényegét. Pedig közben már volt lehetőségem a szerzőnek is elmondani a véleményem és még így sem éreztem közelebb magamhoz a megoldást. Sok összetevős siker ez, amely megérdemli, hogy én is megszenvedjek érte.

Mik is lehetnek a siker építőkövei? Első pontként talán a történet: Bábel tornyának tövében járunk, amit az emberek megpróbálnak újjáépíteni titokzatos tárgyak felhasználásával. A működését csak Arzén apja értette, a fiú pedig csak megörökölte a tudás morzsáit és a megmagyarázhatatlan rossz érzést, ami miatt nem akar ebben részt venni. A mai Budapesten pedig Dávid, a fokozatosan megvakuló festő elkezd érezni egy hívást, amely a sivatagba viszi. A testvére emlékei nyomán megtalálja a tornyot, de számtalan titkot is, amelyek nem adják olcsón magukat.

2014. augusztus 7., csütörtök

Mert mindig kell egy sárkány – Naomi Novik Temeraire-sorozata


Mostanában egyre gyakrabban akadnak a kezembe olyan könyvek, amik éppen csak egy kicsit érdekelnek, de mégis jólesik elolvasni. Így olvastam idén egy medvekutató kalandjait, egy macskás asszonytörténetet vagy éppen beszámolót a ruandai népirtásról. És így voltam Naomi Novik sárkányos sorozatával is; igazából, ha nem lett volna most Agave akció, kétlem, hogy megveszem őket. Bár mai eszemmel már nagyon bánnám.

Holott nincs azért akkora csavar ezekben a történetekben, hiszen az írónő csak egy tisztességes alternatív fantasy-univerzumot alkotott, ahol a sárkányok velünk együtt élnek és harcolnak. A napóleoni háborúk éveiben járunk, ahol is minkét fél ilyen hatalmas légi erőket vet be egymással szemben. A harcokban John Laurence kapitány elfoglal egy francia hajót, ami egy tojást szállít. Mivel a benne lakó hamarabb kel ki a vártnál, a kapitány arra kényszerül, hogy gazdája legyen, ami nagy változást hoz mind az ő, mind Anglia életébe.

A regények egyik legnagyobb ereje mindenképpen az, ahogy bemutatja a XIX. század elejének viszonyait. A négy magyarul megjelent kötetben megismerhetjük Anglia, Kína, Törökország, Poroszország és az éppen meghódított afrikai területeket, az itt élők mindennapjai és problémáit, a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai és harci helyzetet. A szerző ügyesen építi fel a sárkányok gondozóinak, a reptetőknek zárt világát, kényszeredett helyzetüket a közvéleménnyel. Ügyesen használja fel Laurence-t, hiszen a tengerészéletből jött főhős szemén keresztül könnyen bemutathat minden apróságot, hiszen az újszülöttnek minden vicc új.
Novik nem fél rázósabb kérdések ábrázolásától sem: néha érintőlegesen, néha egész konkrétan állást foglal a korabeli nők helyzetét illetően (a reptetők között ők is viselhetnek tisztséget), vagy éppen a rabszolga-felszabadítás dolgában, de egy jó házból való angol úrifiú sorsát is megismerhetjük a lapokon.

2014. június 29., vasárnap

Falak mögött a világ, avagy mi születik a sci-fi gettóban?

Ajánlás: Zsolti főnökömnek üzenem, hogy Puzsi-cica visszatért!

Úgy szerettem volna szeretni ezt a kötetet! – sóhajt fel az egyszeri sci-fi olvasó, azaz én. A kiadás és a válogatás körüli hercehurcát követően reménykedtem benne, hogy olyan gyűjtemény kerül ki az AdAstra gondozásában, amely majd igazolja megszületésének tényét. Az, hogy nem így lett, nem tudom, minek a következménye, de pár következtetést azért érdemes lesz levonni. De előbb magáról a kötetről!

Ami a legmeglepőbb az egészben és ami a depresszió mélységeibe taszított, az a kötet nyelvi egysíkúsága. A 14 novellából talán 3-4 volt olyan, ami az elbeszélés stílusa szintjén bármi egyediséggel bírt. Olvasás közben a szürke masszából csak nagyon-nagyon ritkán emelkedett ki egy-egy sziget, amiben nem ugyanazokat a kifejezéseket, hasonló szófordulatokat találtam egyforma stílusban. Kis leírás, minimális párbeszéd – ez roppant bosszantóvá vált egy idő után, mert egyszerűen képtelen voltam egymástól elkülöníteni az írásokat.

Valószínűleg ennek az is oka volt, hogy nemi megoszlás szempontjából is rettentő egységes volt a kötet. Egyrészt, csak egy női író reprezentált, másrészt az összes novellában (ha jól értelmeztem őket és eltekintek az egy-két idegen karaktertől) férfi volt a főhős. Még azokban az esetekben is, ahol igazából teljesen mindegy volt, férfi vagy női karakter áll a középpontban, mert a cselekmény szempontjából ez édesmindegy. Ha meg is jelentek női szereplők, azok általában csak marginálisan, említés szintjén, mint feleség, volt feleség/barátnő (az is lehetőleg rosszat akar hősünknek), vagy esetleg mint a történések mozgatórugója. Komolyan, a nőkkel a jövőben semmi nem fog történni?! Nem gondoltam volna, de most már értékelem Ta-mia Sansa műveit, mert abban legalább láthatjuk cselekedni is a szebbik nem képviselőit is!

2014. június 15., vasárnap

Könyvhét 2014

Ajánlás: Évi barátnőmnek, aki nélkül ez az egész nem valósult volna meg.

Nagyon pörgős, izgalmas és érdekes hétvégén vagyok túl, ami sok olyan élményt hozott, főleg váratlan találkozásokat, interjúkat, udvarlást, de persze sok előre megbeszélt találkozó is összejött. Pedig még tiszta görcsösen mentem fel Pestre, csütörtökön még két tárgyalásom volt (köztük Ítélőtáblán is, ahol még soha életemben nem voltam), este barátnőmmel cseverésztünk hajnalig, így kicsit fáradtan indult a péntek reggelem. De amilyen nap utána jött…

2014. június 13. péntek – Grecsó és én
A napot a Vörösmarty téren kezdtem már 9-kor, amikor egy bódé sincs még nyitva. Így hát leültem a szobor árnyékába és nekikezdtem az új Grecsó-regénynek, a Megyek utánadnak, amit előző este vettem meg az Allee-nál. Pontosan abba a kicsit merengős, méla és elszállt hangulatba kerültem, amilyenben a szerző könyveinek olvasásakor általában szoktam, eszembe jutottak a gyermekkori alföldi élményeim és valahogy a reggeli fény is kicsit másfajtának tűnt, mint egyébként. El is kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy majd ebben a módiban írom meg ezt a blogbejegyzést, de szerencsére észrevettem az Ekultura főszerkesztőinek 2/3-át, Tamást és Dominikot, így gyorsan inkább csatlakoztam hozzájuk.

2014. május 27., kedd

Törülközőnap 2014

Az idei május 25-e nem sikerült olyan eseménydúsra, mint a tavalyi, Vagyis igen, csak máshogy. Vagy sehogy, ezt mindenki döntse el a beszámolómat olvasva :)

Pedig aznap volt EP választás, amire sikeresen nem vittem magammal a törülközőm. Így nem is sikerült elhessegetnem az utamból azt a nénit, aki épp nekiállt csevegni a választási bizottság egy tagjával. Szerencsére így is sikerült észrevétetnem magam és gyorsan letudtam állampolgári kötelezettségem.

Ezután a salsa-oktatáson már nálam volt ez nélkülözhetetlen kellék; ránk is fért, mert az IH légkondijai nem bírták a mozgást...

Késő délután pedig a molyos találkozón mind a négyen felmutattuk a törülközőket és ittunk egy üveg bort, ha már a Borfesztiválon hozott össze bennünket a jó sors.

Képeink:

2014. május 26., hétfő

Bitte zurück bleiben – néhány nap Bajorországban

Vannak azok a kirándulások, amik azért emlékezetesek, mert olyan dolgokat látunk, amik bakancslistán vannak. Aztán vannak azok, amikre inkább a jó társaság miatt emlékezünk. És van az, amiben mindkettő a helyén van. Na, nekünk egy ilyet sikerült összehozni a múlt hétvégén, amikor kilátogattunk a bajor Alpokba és Münchenbe. Pedig nehézség is akadt bőven.

Rögtön a legelső a hosszú vonatút. Mégpedig nem egyszerűen csak 7 és fél óra a tartományi fővárosba, de utána még másfél óra egy átszállással lakhelyünkre, Unterammergauba. Mondjuk megérte a hegyek közötti robogás (nemcsak az itthon elképzelhetetlen sebesség miatt), mivel gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, hósapkák a hegyeken, élénkzöld rétek, bocik és kék ég. A tipikus kis bajor faluban festett házak és ablaktáblák, ezernyi giccses részlet, templom temetővel, rendezett farakások, kristálytiszta levegő… és hideg. Nem készültem annyi ruhával, mint kellett volna, így elég sokat dideregtünk odakint.

Sebaj, hiszen a bőséges reggelit követően másnap busszal indultunk útnak Schwangauba, ahol a Hohenschwangau és Neuschwanstein kastélyokat látogattuk meg, amiben az eső sem akadályozott meg bennünket, noha a nagy köd és pára miatt a tájból eredetileg nem sokat láttunk. Ahogy azonban leszálltunk a buszról, rögtön fejbe csapott bennünket a gyönyörű fehér épület, a hegyre vezető utunkon ez csak tovább fokozódott. A jegyünkkel azonban először a régebbi, Miksa herceg által épített lakba jutottunk be, ami továbbvezetett a bajor giccs megismerésébe – nekem legalábbis a rengeteg aranyozás és görbület erősen ebbe az irányba tendált. Holott maga az épület lenyűgöző, kívülről csodásan fest, csakúgy, mint a Disney-t is megihlető másik kastély. Neuschwanstein azonban még tovább ment a bajor úton – stílusa eklektikus, II. Lajos az egész épületet Wagner és az opera művészetének szentelte, a falakon a Parsivalt, a Tannhӓusert, a Lohengrint vagy éppen A valkűrt idéző képek, gótikus, ezernyi apró ívvel díszített hálószoba, a korszak legmodernebbnek számító ketyeréi (pl. a telefon) mind-mind egy másik korba repítenek el. Az illúziót csak a tipikusan üzleties boltok, a rengeteg turista, valamint a hajszolt, félórás vezetés rontja csak le, így nem lehet igazán megismerni a helyet. Ellenben a hegyről levezető hosszú út, ahol megtaláltunk egy régi vezetékrendszert, sokkal többet mutatott meg a környék csodáiból, mint maga a puszta épület.

2014. május 6., kedd

Három darab, két előadás – Ők tudják, mi a szerelem, Antipygmalion, A hülyéje

Kivételes és örömteli esemény következik be: a Szegedi Nemzeti Színház 2013/2014-es évadának dicséretét kell, zengjem. Mióta Szegeden lakok, azaz közel 11 éve nem volt ilyen színvonalas évad, amikor ennyi jó, vagy legalábbis kielégítő előadást sikerült megtekintenem. A mai nappal bezárólag összesen 9 alkalommal voltam színházban (egy még hátra van), ami egyéni rekord); ebből egy duplázás (ami szintén csúcs, bár Az öreg hölgy látogatása bőven megérné akár még egyszer is); láttam két egészen kiváló előadást, de az összes megtekintett darabból csak három az, amit soha többet (a Memóról értekeztem már, az Othelló Bodolay-féle átirata szörnyű, míg a Bob herceget szimplán kiábrándítónak találtam). A legutóbb megtekintett két előadás komikus történeteket mutatott be, de azért teljesen más stílusban.

Az Ők tudják, mi a szerelem és az Antipygmalion Hubay Miklós két egyfelvonásosa, ami mily meglepő, a szerelemről, illetve a kapcsolatokról szól. Az előbbiben a zeneszerző Berlioz keresi fel kamaszkori szerelmét, az immáron özvegy Estellát, míg az utóbbiban a szobrászt látogatja meg volt felesége, miközben lepedővel letakarva az ifjú szerető áll modellt.

A történetek nagy erénye, hogy kiszámíthatatlanok: nem azt kapjuk, amit a kliséktől telizsúfolt fejünk várna. Míg az elsőben, teljesen érthető módon, elmarad a romantikus egymásra találás, addig a második egészen helyre kis csavart rittyent végkifejletnek, ami azért a cím ismeretében kevésbé meglepő. Maga a rendezés ügyesen végigvezeti az íveket, kellőképpen pörgős, helyén vannak a főszereplők, átélhetővé teszik a bemutatott életeket.

2014. április 27., vasárnap

Könyvfesztivál 2014

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy könyves eseményre egyedül, fix kísérő nélkül érkeztem. Kicsit aggódtam is, hogy vajon jól elleszek-e egyedül, el tudom-e foglalni magam. Szerencsére nem kellett aggódnom, hiszen már az első napon rengeteg emberrel találkoztam, a jó széria a második napon is folytatódott, így eseménydús és érdekes két napot tudhatok magam mögött.

2014. április 25. péntek

Már csütörtök este megérkeztem Budapestre, így reggel 10 órára már bőven kint voltam a Millenárison (még egy laza reggeli is belefért a Starbucksban, avagy ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak). Mivel csak egészkor nyitott a rendezvény, belefért egy gyors kérdőív-kitöltés is.
Pénteki életkép

Ahogy beléptem, rögtön összefutottam csartakkal, és egy rövidet csevegtünk a leendő beszerzéseinkről, majd az Ad Astra standja felé vettem az irányt. Itt nemcsak, hogy beszereztem a két legújabb könyvüket, de a kiadó vezetőjével, Bakos Petivel is sikerült egy kicsit beszélgetnünk a haza sf-ről, a könyvkiadásról, a kiadó további terveiről. Nagyon remélem, hogy az említett könyvek csakugyan kiadásra kerülnek, mert jó a lista.

Ezt követően elkezdtem igazán szétnézni. A Gabo standjánál találkoztam Csillával és vele váltottam pár szót. Tetszik az új SF-sorozat igényes kialakítása, de most csak a Bábel fiai fért be a keretembe. Különösen azért, mert megpillantottam Sofi Oksanent és rögtön úgy gondoltam, valamit olvasnom kell ettől a nőtől, annyira extravagáns. Így a Sztálin tehenei is hazajött végül velem.
Török díszvendégség és könyvnyomtatás

Egy rövid ebéd és kiadós megázás után egy kis szakma: a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület egyik előadására ültem be, ahol meglepetéssel vettem észre, hogy egy volt tanárom a moderátor. Maga a beszélgetés az árva-művek, azaz az ismeretlen jogosultak által alkotott művek jogdíj-problémájának kérdéséről szólt. Az volt talán a legmegkapóbb az egészben, hogy milyen kevés pénzből próbálnak az intézmények minél többet kihozni, de az talán még jobban érdekelt volna, hogy a szaktárca és a közintézmények között valóban olyan jó-e a kapcsolat, mint amilyennek tűnt…

2014. április 22., kedd

Tetovált mementó – egy moly antológia margójára

Manapság mindenki írni szeretne. Az utóbbi években több kezdő szerző tollából olvastam szösszeneteket és be kell valljam, a legtöbb elborzasztott. Ezért is maradtam a sötét oldalon és inkább azokról írok, akik írnak. A suszter maradjon a kaptafánál. Akkor miért döntöttem mégis úgy, hogy támogatok egy antológiát, amiben kezdő (vagy legalábbis főleg első publikálók) művei kerültek?

Mert szimpatikus volt a kezdeményezés, és mert úgy érzem, ha valami tetszik, azt nem árt néha ki is fejezni, ha megtehetem; hogy legalább ennyivel járuljak hozzá a kultúra fejlődéséhez. Hiszem, hogy a Molyhoz hasonló közösségek segítenek abban, hogy kicsit jobban megtanuljuk egymást tisztelni, és hogy bízzunk a világban. Még akkor is, ha kezdettől fogva szkeptikus voltam a végeredményt illetően. Sokszor azt látom ugyanis, hogy akik akár személyesen, akár virtuálisan jól ismerik egymást, valahogy nem „úgy” fogalmaznak meg kritikát, ami pedig elengedhetetlen feltétel a jó szerkesztéshez.
A kötet egyik illusztrációja

Szerencsére a kötettel kapcsolatban semmi ilyet nem hozhatok fel, minden előzetes várakozásomat felülmúlta. A bekerült művekkel kapcsolatosan minőségileg nem találok hibát. Ugyan mindegyik más-más stílusban, más-más formában íródott, a legtöbben minden szó, minden mondat, minden vessző a helyén van.

Persze a szubjektív benyomások mások. Érzem, hogy a szerkesztők igyekeztek sokféle témát beválogatni, de a szerelmi költemények túlsúlya, vagy inkább eloszlása kicsit zavart, különösen azért, mert a versek sem voltak túl változatosak: inkább a boldogtalan, mint a boldog szerelem szavai ezek, amik tekintetében most tökéletes érdektelenséget tanúsítottam - legalábbis az esetek túlnyomó többségében. Különösen meglepett viszont, hogy noha általában a prózai műveket kedvelem, most sokkal jobban megfogtak a versek; nagyon szép, érdekes, megható, vicces vagy éppen elgondolkodtató strófákat olvashattam. De az elgondolások eredetisége mellett úgy látom, sokaknak még nincs igazi hangjuk, műveikben nem volt olyan egyediség, ami bármiben megkülönböztető lett volna.

2014. február 18., kedd

Hollandia elektronikus zenére, avagy hogyan kíséreltem meg bulizni 10 órát egyfolytában

Mióta kitaláltuk és elterveztük, hogy igenis elmegyünk Utrechtbe az „A State of Trance”-sorozat bulijára, inkább az izgalom és a szervezkedési láz volt bennem, csak egy vékony hangocska próbált ráébreszteni arra, hogy sok lesz az a 10 órás parti – különösen annak, aki általában már hajnali egy-kettő felé álmos és elindul haza mindenféle koncertről. Igyekeztem azért erőt gyűjteni, a lelkesedés megvolt és végül meglepő módon egyáltalán nem a kitartásommal volt a baj.

Ez volt az első olyan külföldi utam, ahol nem csak a repjegyet, de szállást is kellett intézni, így azért volt kockázati faktor a dologban. Eindhovenig egyszerű volt, utána csak buszra kellett szállni és irány Utrecht! Éjszaka és szakadó esőben… Miután megérkeztünk a városszéli parkolóházba már konkrétan szakadt és nem láttunk az orrunkig sem. Megszólított bennünket egy magyar srác is, aki meglepő módon szintén a szombati
Kislány a kézművespiacon
bulira jött, így hárman próbáltuk összeszedni, hogy is jutunk be a városba. Szerencsére (Belgiumhoz hasonlóan) itt is minden ki van táblázva, világítva, így felszálltunk a buszra és próbáltuk sasolni a megállókat. Nagy szerencse, hogy a sofőrök beszélnek angolul (is), így el sem tudtuk téveszteni a leszállóhelyet. Ott átszálltunk és már robogtunk is tovább – leszálláskor azonban a Google maps jól megtréfált bennünket és tettünk egy felesleges kört a még mindig zuhogó esőben, de végül megérkeztünk szállásunkhoz.